Bécsi Napló, 2015 (36. évfolyam, 1-6. szám)

2015-07-01 / 4. szám

2015» július-augusztus BÉCSI NAPLÓ 325 éve született Mikes Kelemen (Zágon, 1690. augusztus — Rodostó, Törökország, 1761. október 2.) Mikes 1690 augusztusában született Zágonban. Apja Mikes Pál, előkelő székely főnemes, a Thököly Imre vezette kuruc seregekben harcolt. I. Lipót (1640-1705) elől Havasalföldre menekült, ahonnan a vajda kiszolgáltatta, s Fogaras várában kivégezték. Anyja, Thorma Éva, másodszori férjhezmenete­­le révén, Mikes mostohaapja Kövesdi Boér Ferenc befolyása alatt katolikus hitre tért át, s a kolozsvá­ri jezsuiták Academia Claudiopolitájában végezte tanulmányait. 1707-ben, amikor II. Rákóczi Ferenc (1676-1735) fejedelem beiktatásán részt vett a Mikes család, ennek révén került a fejedelem udvarába belső apródnak. Hűségével urát hanyatlásában sem hagyta el. A szatmári béke (1711) után is állandóan mellette ma­radt, s 1713 elején elkísérte Franciaországba, ahol közel öt évet tartózkodtak. XIV. Lajos szívélyesen fogadta s biztonságos ellá­tást nyújtott a fejedelem, s emigrációs kíséretének, azonban az Utrecht-i és a Rastatt-i béketárgyalások meghiúsították a további francia segítséget; később a magyar országgyűlés is számkivetéssel sújtotta a fejedelmet és kíséretét. 1717 őszén III. Ahmed török szultán meghívásá­ra, török földön Gallipoliban fogadták őket. Elhelye­zésüket a kormány előbb a Sztambul melletti Bujukderében biztosította, amiről később fiktív le­velei egyikében így emlékezett meg: „Édes néném! Hála legyen az Istennek, mi ide­érkeztünk szerencsésen Franciaországból, pedig 15. septemberig indultunk meg. A fejedelemnek, Is­tennek hála jó egészsége volna, hogyha a köszvény búcsút akarna tőle venni... ” (1. levél) 1720 áprilisában a Márvány-tenger partján lévő Rodostóban (Tekirdag) telepítették le az emigráció tagjait. A török kormány gondoskodott hajlékukról, hiányt nem éreztek, de Mikes szülőföldje iránti em­lékei kiváltották az elszakadás gyötrelmeit. 1717 októberében a Gallipoliban partraszállá­sukról írt levelére emlékezett, s az ihletési forrás nem maradt folytatás nélkül, amelynek 207 fiktív levél írása adta és gazdagította a magyar irodalmat. A leveleket egy Konstantinápolyban lakó képzelet­beli nagynénjének írta, mint hűségéről bizonysá­got tevő közvetlen rokon. 1723-ban a sok csalódás és csapás mellett szere­lemre gyulladt Kőszegi Pál leánya, Zsuzsika iránt, de a leány jobbnak látta, kezét az öreg Bercsényi Mik­lósnak nyújtani, mert úgy látta, hogy Mikes minden jövője jégre épült. Csalódását e szavakba öntötte nénjének: „Édes néném... látja Réd, hogy Isten a partjára hagyom, nékem még abban módom nem volt, ami­ben már háromszor Bercsényi úrnak... ”(51. levél) 1735 április 8-án a fejedelem meghalt, Mikes ez­zel a levéllel írta le, néhány mondatban a végóráját: „Édes néném... ma innep lévén... a nagymisét meghallgatta, de nem kell csodálni, ha igen keve­set evett... kérjük az Istent, hogy tartsa meg ezt a nagy embert, akit az ellenségi is nagynak tartanak ” (111. levél),,... nagypénteken reggel 3 órakor, ami­től tartottunk, abban már benne vagyunk. Az Is­ten árvaságra téve bennünket és kivivé ma közü­lünk a mi édes urunkat és atyánkat. ”(112. levél) A fejedelem holttestét a konstantinápolyi jezsui­ta, később a lazarista templomban helyezték el, édes­anyja hamvai mellé. „Itt édes néném könnyhullatással esszük kenye­rünket, olyanok vagyunk, mint a nyáj pásztor nél­kül. Másnap szegénynek a testamentumát felnyi­tottuk és elolvastuk. Minden cselédnek hagyott, én­nekem is ötezer német forintot...” (113- levél) 1736-ban nagyobbik fia Rákóczi József érkezett az emigrációsokhoz. A nagyravágyó nyugtalan elme be­árnyékolta Mikes és a bujdosók életvitelét: harag és idegesség lett úrrá közöttük. Bezzeg néném nyertünk mi változásban, mint Berták a csíkban. Vigasztalásunkra vártuk ezt az iffjú fejedelmet, de szomorúságunkra jött...” (124. levél) A szultán arra használta Rákóczi Józsefet, hogy el­lenállást szervezzen Magyarországon a német csá­szár ellen, azonban küldetése kudarccal zárult. Visszajövetele során Csernavodánál lelte halálát. A bujdosók számára Rodostó újból a nyugalom és a békés emigrációs élet napjait jelentette. 1739-ben a szultán Mikest követségbe küldte a Moldovai vajdához. Megvolt az öröme, hogyha nem is láthatja Erdélyt, de az erdélyi havasok bérceiről betekinthet szülőföldjére. Lévai József (1825-1918) e lírai soraiban „rejtette” a látogatásának szülőföld­je iránti határtalan szeretetét. .....Ah, miért nem szállhatok hozzád szülőföldem Mikor minden bokrod régi ismerősöm! Mért vagy szolgaságban, Gyászos rabigában, Oly hosszú időkig.­” Mikes lelke gyötrelmét írja levelében: .Édes néném, micsoda sóhajtásokat bocsátot­tam, mikor az édes hazám havasai mellett men­tem el, örömest bementem volna Zágonba, de az Úr befedezte előttem az oda vivő utakat, mert az egész föld övé... (149. levél) Ha Zágonban sert nem ihatom is, de iszom a Bodza vizéből. Köszönöm ezeket a kegyelmed nevivel is." (146. levél) 1740 október 20-án meghalt III. Károly császár és magyar király. A bujdosók azt remélték, hogy a fiatal királynő, Mária Terézia rájuk is ki fogja ter­jeszteni kegyelmét. Mikes is folyamodott a hazaté­réséért, de sikertelenül. Négyévi párizsi tartózkodása a fejedelem mellett, széles szellemi gazdagságot nyújtott a francia mű­veltség megismeréséhez. Levélírása mellett 1724-től nagyon sok fordítást készített, főképpen a francia vallásos és morális jellegű irodalmi művekből. Fontosabb fordításaihoz sorolhatók a „Madam de Gomez” regény ciklusából az elbeszélések. 1744-ben a „Mulatságos napok” és „Az ifjúk Kalauza a keresz­tény ájtatosságban” Ch. Gabinett nyomán, valamint „Az Epistolának és az evangéliumnak Magya­­rázattya” (ismeretlen szerzőtől). 1725-ben fordítot­ta a „A valóságos keresztények tükre”-t, 1748-ban a „Krisztus Jézus Életének Históriáját” Nicolas Melique­­től, a „Sidok és az Ujj Testamentumnak Históriáját” Augustin Calmet-től. Több mint harminc év alatt hatezer oldalt fordí­tott főleg az idegen irodalmakból. „... nem csak egy műfajt honosított meg és nem csak egy nyelvi kultúrát avat a magyar próza alap­jává, hanem a modern írástudó típusát is megtes­tesíti. ” (Magyar Irodalom Történet) Nyelvi fejlődéséhez kétségkívül nagymértékben hozzájárult a francia nyelv megismerése, a francia irodalom és műfordításának eszmevilága. Az irodalomtörténet úgy tartja számon, hogy Mi­kes Kelemen talán a leggyümölcsözőbb fordítói mun­kát végezte el a magyar irodalomban. Utolsó éveiben, a művelődésben való nyugalmát kereste, a kulturális elmélyülés és a foglalatosság ré­vén, legnagyobb örömét szülőföldi barátaival foly­tatott levelezése nyújtotta, háromszék nyelvezeté­nek használatával, amit rajongó hűségével őrzött a Márvány-tenger partján. Életét az emigráció bizton­sága őrizte, de lelkének csüggedése elkísérte utolsó órájáig. A bujdosók utolsó törökországi tagjaként 1761. október 2-án a pestis ragadta el életét. 1758 decemberében e szavakkal utalt az utolsó (207.) levelében örök távozására: „Kedves néném!... Isten rendelésében nincsen hasztalanság, mert Ő mindent a maga dicsőségé­re rendel... mind a bujdosástól, mind a tehetetlen kívánságtól. Ámen. ”(207. levél) A rokokó stílust képviselő alkotásai halála után 1794-ben jutottak először nyomtatásban a magyar olvasók kezébe. Az író és lapszerkesztő Kultsár Ist­ván (1760-1828) az összes művek gyűjteményét e cím alatt adta közre: „Török­országi Levelek, mellyekben Ildik Rákótzi Ferentz Fejedelemmel Bújdosó Magyarok ’ Történetei más egyébb emléke­zetes dolgokkal együtt barátságossan előadatnak. ” ­ Böröndi Lajos erős hagyománytudattal rendel­kező, közösségi elkötelezettségű, nemzeti hori­zontban (összmagyarságban) gondolkodó, széles ölelésű költő. Mintegy három évtizedes költői je­lenlétével tanúsítja, hogy megértette s magáévá tette Márai Sándor hitvallását: egy nemzetet sze­retni annyi, mint egy végzetet szeretni. Ennek megfelelően líravilágát a herderi szemlélet jegyé­ben alakítja; számára a költészet mindenekelőtt közösségi rítus és kulturális kötőerő. A rokonszen­ves művészi fegyelemmel és míves formakultúrá­val megáldott felelős írástudó legújabb kötetével is tanúságot tesz a szűkebb és tágabb közösség gondjaiban osztozó, sorsvállaló-sorsvigyázó-sors­­jobbító lírai szerepfelfogás üdvözítő herme­­neutikája mellett. Az „aki megért/ s megértet/ egy népet/ megértet” Kányádi Sándortól ismerős ars poeticájától vezéreltetve - akarva-akaratlan - bele is köti magát abba a sok évszázados lírahagyo­mányba, amely Balassitól és Csokonaitól Berzsenyin, Petőfin és Vörösmartyn át vezet Ady Endréig és József Attiláig. A magyar líra újabb kori történetében Nagy Lászlóval, Juhász Ferenccel kezdve, Kányádi Sándorral, Csoóri Sándorral, Far­kas Árpáddal, Ratkó Józseffel, Gál Sándorral, Ser­főző Simonnal és Buda Ferenccel folytatva, Utassy Józseffel, Kiss Benedekkel, Nagy Gáspárral, Baka Istvánnal és Vári Fábián Lászlóval bezárólag töb­ben is magukénak vallják a játszva magyarul fen­tebb idézett hitvallását. Örvendetes, hogy közöttük ott találjuk az Össze­gyűrt idő, a Bárány vére és az Összefércelt világ történelemre és szakralitásra egyaránt nyitott köl­tőjét, Böröndi Lajost is. Organikusan fejlődő, ko­herens módon épülő, szépen ívelő pálya az övé. Miként egy Deák Ernő által készített interjúban mondja a költő: „A vers nálam a létezés egyik for­mája. Úgy írok verset, ahogyan levegőt veszek. Szükségem van rá.” Olybá tűnik, hogy Böröndi Lajos a maga legesz­ményibbnek vélt versformáját a szonett klasszikus alakzatában találta meg. Az előzmények, például a Facebook-szonettek (Összefércelt világ, 2013) ismeretében egyáltalán nem meglepő, hogy az El­húzódó tűzszünet című kötet majd’ száz darabjá­nak a fele szonett műformában íródott. Közülük néhány különösen emlékezetes szépségű opuszt cím szerint is fontos kiemelni (Március idusa­, Egy levél alszik­, Fölrúgott szonett-, Erdély; november; Úgy hiányzol; Kezdőlap; Csak az a nyár; látlelet; Egy pohár bor mellett; Lassan már itt van az éj­fél; Csillag aranya). Különös paradoxon, de mint­ha a szonett kötött és zárt formája lenne számára a szabadság foglalata, mintha a szonettben talál­na rá a valódi szabadságra. És ezen a ponton Jó­zsef Attila kései töredéke is felötlik bennünk: „Ahol a szabadság a rend,/ mindig érzem a végtelent.” Talán a Böröndi-szonetteknek is az a legfőbb üze­netük, hogy a rend szabadság nélkül és a szabad­ság rend nélkül vajmi keveset ér. A radikális költészetfelfogás némely képviselői (Markó Béla, Balla Zsófia) szintén a szonett műfa­jában látják a szabadság foglalatát. Minden szo­nett egy szabadság-óhajtás, egy kitörési kísérlet a dolgok és determinációk rabságából. Az sem vé­letlen, hogy Kányádi Sándor Sörény és koponya című kötetének egyik legfontosabb ciklusa (Szür­ke szonettek) szintén a szonettben találja meg a szabadság és megmaradás lehetőségét. Csengey Dénes Balassa Péterhez írott levelének egyik vég­konklúzióját kölcsönözve: „Az általunk kívánt sza­badság egyetlen megvalósítható létmódja a töké­letes művészi forma”. Ehhez társítható Balassa Péter fejtegetésének egy általánosan érvényes ki­tétele: „A művészet az a szabadságbirodalom, ahol mindaz megtörténhet, ami a valóságban nem”. A sokféle élmény- és érzékenységformát vegyí­tő versvilág karakterét s benne a lírai alany alap­motiváltságát jól jellemzi a Csontomba épült című vers néhány sora: „Állok a törött gyűrött fényben/ Csontomba épült hatvan évem/ Lassan-lassan ér­teni vélem/ Isten magányát a teremtésben// S né­zem hogyan fordul át/ A nappal éjbe a fény sötét­be/ Fordulok vele én is át.” A kötet alaphangulatát az őszikékhez közelítő re­zignált bölcsesség, az elmúlástudattal és létrontás­sal szembenéző illúziótlan szemlélet határozza meg: „dúdolja hogy hazátlan/ e tágas nagy hazában/ hogy eltévedt az ember/ s igaz útra nem lel// hiába kanyarognak/ a holtak hiába súgnak/ a haza házzá romlik” (részlet egy eldúdolhatatlan dalból). A mindig megújuló, s immáron tizenharmadik verseskönyvét jegyző költő ebben a kötetben is okos szívvel és érzékeny elmével pöröl a létrontás és létfelejtés erőivel, s tesz hitet az életszentség, a megtartó, jövőérdekű cselekvés mellett. „Hazud­junk délutánt magunknak/ s egy kis csöndet, egy kis nyugalmat// Zárt szobát ahova zaj, repesztő hang/ be nem hatolhat// Országot hazudjunk magunknak,/ melyet el nem loptak// Hazát, a szívből is kitépettet/ hazudjunk hazát magunknak.” {Sötét idő). Amit egyik korábbi verse (Rendületlenül) meg­fogalmazott, az ma is érvényes hitvallásnak tűnik: „Forgószélben állsz, látod és/ Érzed, hogy minden összedűl.(...) A vers megvéd, gondolod, csak/ légy kitartó és erős.” Ez a magabátorító, önerősítő gesz­tus a jelen kötetben is több helyütt tetten érhető. Szükség is van rá, hiszen a sorokban és a sorok kö­zött nem egyszer ott kísért a kétségbeesés méltó­sága, illetve a méltóság kétségbeesése. „Amikor vissza­tekint az ember/ A fénylő huszadik század­ra/ Reménytelenség szorítja el szívét.// A küzde­lem, melyet elei vívtak/ Semmivé lett, rom és rom­lás mindenütt.//(...) De azért reméli, hogy minden mélyén/ ott van az Isten s nézi/ eltévedt teremt­ményeit” (Apokalipszis). Böröndi Lajos idő- és értékszembesítő kötete múltidézés, helyzetjelentés és jövőfaggatás egy­szerre. Az Elhúzódó tűzszünet nem annyira az út­mutatás, sokkal inkább az emlékezés, a szembe­nézés és eszmélkedés (eszméltetés) szándékával született könyv. „Virrasztunk a kétségbeesésben/ Avar esőben álldogálunk/ Piros hó hull ránk Isten is sír/ Késpenge keskeny már a szánk// Halotta­­ink elásva szépen/ Gyógyulatlan seb mindegyik/ Huszonnyolcadika október/ A nap ránk száradt véres ing// Mert nem lehet hogy elfeledve/ Amíg a miértre nincsen válasz/ Gyilkosok puha kézfo­gása/ Mögöttünk mocskos pribék század” (Pribék idő). A szelíden provokáló, választásra és válasz­adásra késztető versek befogadása közben az ol­vasó eltűnődhet közös dolgainkról, s kiváltkép­pen a személyes felelősség kérdéséről. A saját eg­zisztenciális érintettségét, a „nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet” örök dilemmáját a húszévestől a nyolcvanévesig mindegyik korosztály megtalál­hatja ebben a versvilágban. „Csak a másik oldal­ra mentél/ Mi itt maradtunk nélküled/ Azt játsszuk most hogy éltél/ S éltünk mi is veled// (...) A másik oldalra mentél/ Árnyékban marad­tunk mi/ Minden mit gondoltunk eddig/ Semmi­vé vált a semmi” (Cseh Tamás). Bizonyára nemcsak a költő, hanem a holt költő is végigjárja a zarándokútnak nevezett életstáció­kat, és jó esetben belső békére tehet szert. Kon- Fa-ce bölcsességről szóló tanítását idézve: „Mikor hatvanéves lettem, már követhettem a szívemet, s a törvényt nem léptem át.” Aki feljut a grádicso­kon, az voltaképpen célba ért, hiszen megtalálta a lélek nyugalmát. Böröndi Lajos ebben az értelem­ben (is) közel van a kiteljesedést jelentő „csúcs­hoz”. Ennek eléréséhez persze még nem kevés erő­feszítés szükségeltetik, hiszen - Goethével szólva - „a törvény alól, mely az élőket sújtja,/ csak az szabad, ki magát felülmúlja”. A folytatást, példának okáért a 13+1-es kötetet illetően pedig fölöttébb reményt keltő, hogy - az újítás hagyományát a hagyomány újításával egybe­kapcsoló és egyre látványosabban klasszicizálódó - Böröndi Lajos legfőbb törekvése arra irányul, hogy pontosan olvassa, és jól értse önmagát. A kötet egyik ikonikus darabja (Egy kiállítás széljegyzete) mindennél beszédesebben vall erről: „A vásznakon egy pillanatba sűrítve/ Ott ragyog a teljesség maga/ / Ráhunyod szemedet az egészre/ S elviszed haza”. Szél­járás könyvek I. Mosonvármegye Könyvkiadó, 2015, 97 old. Ködöböcz Gábor Versek a létfelejtés ellen ni Balerina 2005 JELEN SZÁMUNK KÉPEI az 1958-ban Kolozsvárott született Bartha Ernő alkotásaiból nyújtanak ízelítőt, azon al­kalomból, hogy alkotójuk 2015. július 18-án Magyarfenesről 100 napos gyalogtúrára in­dult Bács Ildikó filmerendezővel a 2025 km távolságra fekvő Londonba. A művész Kolozsvárott végezte a Ioan Andreescu Képzőművészeti Akadémiát és a Népművészeti Akadémiát ugyanott. 1997 óta vesz részt csoportos kiállításokon, 1998 óta egyéni tárlatokon mutatkozik be Kolozsvár­tól Budapestig. 2012-ben Romániát képvisel­te Londonban a Kulturális Olimpián. A Victoria Parkban látható három szénaszobra, sajnos a művész nevének feltüntetése nélkül. Bartha Ernő szobraiban egyidejűleg van je­len a klasszikum tisztelete és az újítás szán­déka, a hagyományok továbbvitelének és meg­újításának szemlélete a kettő szüntelen villód­zásában - írja róla egyik méltatója, Wehner Tibor. Mikesre, az emberre és stílusára vonatkozólag a legtalálóbbat Kulcsár mondta: „Barátságos volt Mi­kes a szó legmagasabb értelmében, és ezért van annyi barátja a síron túl is.” Raduly Ferenc

Next