Béke és Szabadság, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-51. szám)
1955-10-26 / 43. szám
Kis cikk amelyben a szerző beszámol egy kisfilmről és egy orvosi Rum-ügy? Ahá, ez egy antialkoholista kiscikk lesz, gondolta a jószimatú olvasó. Szerző egy pici türelmet kér, és közti, hogy esze ágában sincs szesztilalmast, »száraz Magyarországot« követelni. Az amerikai prohibició csődje után idén október elsején adta fel — 35 év után — Svédország is a szeszkorlátozási barrikádokat, nincs többé pálinka-fejadag, ihatják a svéd szesztestvérek kedvenc nehéz sörüket, akvavitsnapszukat, puncsukat, de persze — Persze, az is tény, hogy 7 (hét) milliós svéd lakosság sorában 20 000 megrögzött alkoholistát tartanak szárazon az elme- és ideggyógyászok s e pillanatban 2000 svéd polgár áll (önkéntes) elvonókúra alatt... írja a szerző mindezeket abból az alkalomból, hogy látott egy kis rövidfilmet, amelynek szándéka, célja nemes és tiszta volt, de amelyből egy mezőhegyesi ménesre való lóláb lógott ki. Vagyis a tendencia, amely visszafelé sült el. No, de elmondom, mogyoróhéjban, derék brigádvezető korhely szaki és rum-ivó démon hatására elzüllik, feleségét veri, munkáját elhanyagolja, söntésekben kézitusákba elegyedik, részegen villamos alá kerül, ám a kórházi , ágyon megtér, nincs többé hit vési hűtlenkedés, éljen a termelékenység, a munka! Nos, vagy háromszázadmagammal néztem végig e HDF-filmet (remélem, nem dokumentumfilmnek szánták!) és tanúja vagyok, hogy a bumeráng visszakanyarodott: a közönség az első filmkockától kezdve zajosan mulatott, mulatott, gúnyosan végigvihogta az angelvalcerező démonhölgy csábringásait, amikor tánc közben is pohárszám döntögette le a brigádvezető torkán a szeszmérget, vijjogott a közönség a söntéstörtelékek csihipuhija láttára, örvendezve szemlélte a cigányozási jelenetet, s tetőpontjára hágott a zajderű, amikor a bepólyázott fejűkarú hős bukkant fel a kórházi ágy és a film lepedőjén, hogy megtegye józansági hitvallását Hát nem, így nem. Ettől a (szerintem sem híradó, sem nem dokumentum) filmtől egyetlen beszeszelt alakkal sem lesz kevesebb a pesti utcán. Ilyen eszközökkel nem vélhetjük a családi tűzhely boldogságát s a munkanormák betartását. Persze, részeg ember van Pesten is, az országban is, bőven. Több mint szeretnek, elismerem. S nyilván nem véletlen, hogy egy nagy intézmény vezetője (1500 ember sorsát igazgatja) a filmvetítés utáni napon ugyanezt a kérdést elemezte gondterhelten: hogyan lehetne a (főként hétvégi) részegeskedést csökkenteni? Érdekes aprómunkát ajánlottak neki: egy-egy részeget az ittasság minden stádiumában lefényképezni, a képeket füzetben összegyűjteni, s az illetőnek józan napjaiban a lelkére beszélni: látod, ez vagy te, ilyen voltál, ezt és ezt tetted, — utálatos, visszataszító ugye?... lehet, hogy ez a módszer, amely végtelen türelmet, egyéni kezelést, lelki babramunkát igényel, eredményesnek mutatkozik majd... Bizonyos, hogy csak tilalmi és fegyelmező gyakorlatokkal nem lehet sikert elérni. Az illető öntevékeny segítségére is szükség van. Az alkoholista akarjon is megszabadulni szenvedélyétől. Ezért volt érdekes olvasni azt az orvosi értekezést, amely öt éve folytatott kísérletről számol be: alkohol-elvonás apomorfinnal a pavlovi reflexek tana capján. Pavlov szerint egy erős feltétlen reflex plusz egy nem túl erős közömbös inger egyenlő feltételes reflex. Nomármost, a szóbanforgó magyar kórházban Gartner főorvos módszere a következő: az apomorfin nevű erős hánytatószer rosszullétet idéz elő (ez a feltétlen reflex). Ha az injekció után az elvonókúrás beteggel szeszes italt szagoltatnak, ízletternek, ez a közömbös inger. Ha a kettő gyakran találkozik, létrejön a feltételes reflex, vagyis a kezelt alkoholistáknál akkor is roszszullét lép fel, ha előzetes apomorfin injekció nélkül veszik kezükbe, szagottatják, kóstoltatják a boros, rumos, kevertes poharakat. A kórház elene- és idegosztályán valóságos kocsmahangulatot teremtenek, kis, zárt, szerezetlen szobában zajlik le az elvonókúra, s létrehozza a szaglóideg felfokozott éberségét és emlékezőtehetségét. Mert igen sok esetben már egy-két kezelés után undorodik a beteg eddigi kedvenc szeszmérgétől s az Orvosi Hetilap cikke szó szerint a következőket írja: »Alig fordult elő, hogy az első kezelés után valaki italboltba tért volna be. A második kezelés után azonnali visszaesés senkinél sem fordult elő.* Az összegezett eredmény? 1950. óta ötszáz kezelést végeztek, 40,8 százalékban részben teljes dbstinencia, részben az »iszákosból italfogyasztóvá javulás«. Ez pedig már sok. Az eredmény szép, komoly. Persze, — s itt a szerző megismétli, amit már mondott — az illetőknek is akarniok kell! Nincs az a kormányrendelet, vagy törvény, amely meg tudná akadályozni a részegséget. Orvos és pedagógus munkája, a családban a szülők példamutatása és nevelése, az italmérésekben a kiszolgálás feszesebb kezelése, propagandában a lólábmentes, színvonalasabb hatások, sok-sok mindennek az öszszefogása hozhat csak eredményt. Ki-ki a maga területén, magánéletében és munkahelyén sokat tehet. S kell is tennie. A rum — persze csak jelkép e kis cikkben. De tünet is. A tömény szesz gyors, biztos hatású. A társadalmi lélektan szakértői mondhatják meg, miért oly divatosak a sok centi rumok? Úgy hírlik, jó és több borunk lesz. Szerző szívből kívánja minden magyar embernek, hogy vígan koccinthasson a jó magyar borral. Anélkül, hogy apomorfira, pavlovi reflexre, riasztó filmecskékre kellene gondolnia. Gazdái legyünk a bornak, italnak, nem rabjai. Kedves hozzászólók, állunk elébe... " K. .. ORSZÁGJÁRÓ KIÁLLÍTÁS Nemrég nagy sikere volt az Országos Béketanács és a Társadalom- és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat atomkiállításának, amely villamosra szerelve járta a főváros útvonalait. Az atomenergia útját ábrázolja a kiállítás. Felhívja a figyelmet arra, hogy adott esetben a kincs — a világ legborzalmasabb elpusztítójává is válhat. Érdekes tablókon jól összeválogatott fényképek, újsághírek adnak számot az emberiség e korszakalkotó felfedezésének ma még felmérhetetlen jelentőségéről — a technikai és kulturális haladás szinte elképzelhetetlen üteméről, amelyet az atomenergia békés célokra való felhasználása biztosíthat. A kiállítás fővárosi sikerét most nyilván nyomon követi az országos siker. Ünnepélyes külsőségek között Rónai Sándor, az országgyűlés elnöke indította útjára október 21-én, pénteken az atomkiállítás vonatát, amely december 31-ig bejárja az egész országot. A kiállítás október 22-én és 23-án Eger pályaudvarán horgonyzott le, ahonnan Ózdra, Kazincbarcikára, Miskolcra, Diósgyőrbe, Szerencsre, Nyíregyházára, Debrecenbe viszi tovább a vonat. A végállomás, december 31-én Sztálinváros. Október 22-én Egerben reggel 8 és 9 óra között már ötszázan tekintették meg a kiállítást. Iskolák tanulói, tsz-ek, gépállomások, üzemek, vállalatok dolgozói jelentették be csoportos részvételüket. Szombaton délelőtt, amikor ott jártunk, szinte mozogni is alig lehetett az egri pályaudvaron, a kiállításra kíváncsi hatalmas emberseregtől. Különösen a fiatalság fantáziáját gyújtotta fel a sok érdekes, gondolatébresztő látnivaló. Katona Évát, a Dobó István gimnázium IV/a. osztályos tanulóját leginkább a magyar atomkutatás érdekli. Osztálytársnője, Csathó Judit, aki érettségi után orvosnak készül, hoszszasan szemlélte, hogyan lehet felhasználni az atomenergiát a gyógyászatban. Az atombombákat ábrázoló képek mellett gyorsan tovább mentek a lányok — ezeket, és az atomenergia technikai felhasználásának módjait feltüntető képeket viszont a fiúk szemlélték meg alaposan. Mind a fiúk, mind a lányok, sőt a felnőtt közönség véleményét is hűen fejezte ki a kiállítás emlékkönyvében olvasható egyik bejegyzés: »Mi, egri fiatalok, a hős egri asszonyok példája nyomán harcolunk a világ népeinek legféltettebb kincséért, a békéért.* Ehhez a küzdelemhez ad további ismereteket, gondolatokat és erőt az Országos Béketanács országjáró atomkiállítása. A vonatra szerelt kiállítás egyik részlete (Farkas Tamás felv. — Magyar Foto) 17