Békés, 1885 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1885-08-02 / 31. szám

31-ik szám Gyula, 1885. augusztus 2-án f-------------­Szerkesztőség: Főtér, Prág-féle ház, Dobay János könyvárus üzlete, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési dij: Egész évre .. .. Félévre .........•• 2 » 50 * Évnegyedre 1•• 1 » * i 2 *5 » Egyes számára 10 kr. 1 -A IV. évfolyam. -----------------------------· Kiadó hivatal: Főtér, Prág-féle ház, Dobay­­ János könyvárus üzlete, hova a hirdetések és nyílt­téri közlemények küldendők. Hirdetések szabott áron fogadtatnak el Gyulán a kiadó hivatalban. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Nyilt tér túra 10 kr. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZATI HETILAP. Hirdetések felvételnek: Budapesten.­Goldberger A. V. Dorottya utcza 6. sz. a.; Haasenstein és Vogler (Jaulus Gyula) Dorottya utcza 11 sz. a.; Lang Impót Dorottya utcza 8. sz. a.; — Bécsben: Oppelik A., Schalek Henrik, Moose Rudolf és Dukes M. hirdetési irodáiban, a szokott előnyös árakon. Se ki, se be. Ama sajátságos helyzet, amelyben ma Gyula városa, a viszonyok nem ismerésé­ből eredő miniszteri rendeletnél fogva sin­­lődik, méltán igényli a fentebbi czímet annyira, hogy állapotunkat megfelelőbb jelzővel nem is illethetnők. Több oly kérdés vár megoldást, a­mely elhatározva lévén, a rendszer fenn — vagy fenn nem maradásától függ, — ,oly kérdések, amelyek részint hivatalból folyók, részint Gyula városa jövőjével cul­­turális és közrendészeti tekintetben kap­csolatban vannak, s amelyek felett napi­rendre térni, városunk jó hírneve érdeké­ben egy­könnyen nem lehet. Mi tudjuk azt, hogy a rendezett ta­nács megszűnte eme kérdéseket nem fogja megoldani, vagy legalább igyekezni fog elnapolni mindaddig, míg felsőbb helyről oly rendelet nem jön, mely ezek­ életbe­léptetését, vagy végrehajtását nem csak sürgeti, de egyenesen meghagyja; mert hisz ama rész, amely minden culturális érdeknek határozott ellensége, nem sokat ad figyelmeztetésre, rendeletre, hanem csak felelősség terhe melletti — meghagyásra. Első­sorban szőnyegen lenne a jövő évi költségvetés. — A városi tanács ki­­mondja,„hogy miután még”mint rendezett tanács kormányoz, a jövő évi költségve­tést el kell készíteni, a szabályrendelet­ben megállapított határidő alatt, tekintet nél­kül arra, hogy a szervezet változni fog-e vagy nem; de kimondta egyúttal azt is, hogy mindazon határozatokat, amelyek a ren­dezett tanács még fennálló képviselőtestü­lete által hozattak­a• végre kell hajtani. Üdvözöljük a tanácsnak ezen erélyes el­határozását, s ennek eredménye az, hogy a jövő évi költségvetés nemcsak elkészült de közszemlére ki is tétetett. — Ha sort dúl a koczka, tessék annak határozni, a­ki utánnunk jön. Második határozat a tísz rendőrség szervezése. Mi jól tudjuk, hogy ezen in­­tézménye a rendezett tanács képviseletét­nek, a felmerült költségek végett nem valami kedves az ellennézetüeknél, de hisszük, hogy felállítása után, bármely szervezet legyen is — fenn fog maradni, mert nem az elöljáróság, hanem a 40 tagú képviselet fog kormányozni, ebben pedig Gyula városa értelmisége akkor is túlsúlyban leend, s fog tudni rendelkezni, hogy­­ leendő elöljáróság, akarva nem akarva — határozatait végrehajtsa. A harmadik, mely még nem határo­­zat ugyan, de oly óhajtás, melyet minden értelmes ember nem csak kíván de követel is: a polgári leányiskola felállitása. Oly városban, mint Gyula, elég szégyen az, hogy a nőnevelésre nem lett még oly gond fordítva, mint aminőt korunk méltán igé­nyel. A tanács költségvetésében e czélra eléggé szerény összeg van felvéve, indo­kolásában pedig az elodázhatlanságot hang­súlyozva kívánja, hogy ezen létesítendő intézménye, községi iskolaszékének feji ügyeleté“alá helyezve ep ugy sz­erv­ezhés­sék, mint e város községi polgári fiúisko­lája; ha 90—100 fiúgyermek nevelésére s korkivánta művelődésére képes e város közönsége évenként 5000 frtot áldozni, az anyák okvetlenül megkövetelhetik, hogy leánygyermekeik nevelésére ezen összeg­nek megfelelő, legalább egytizedrész for­­díttassék s vége szakadjon egyszer már ama kasztszerü nevelési iránynak, a­mely évtizeden át dívik, s­oka társadalmi zilált­ságunknak. Ha fiúgyermekeink nevelésé­ben, a társadalmi állás válaszfala elenyésző, és képesség s szorgalom az irányadó, mi­ért ne lehetne ezt nálunk a nőnevelés kö­rében is meghonosítani? Csak néhányat jegyeztünk meg ama teendők közül, a­melyekre a közel­jövő hivatva van, s hisszük, hogy akár ki, akár be vagyunk is, ezek mielőbbi életbe lép­tetése okvetlenül szükséges. Felhívás a szülőkhöz! Van-e szülő, ki ne akarná gyermeke jövő­jét minden eshetőségekkel szemben a megélhetés feltételeire biztosítani ? Bizonyára nincs , pedig a vagyon — legyen az ingó vagy ingatlan, nemcsak a pazarlás veszélyének, de a szerencsétlenség esélyeinek is kitéve, nem zárja ki a tönkrejutást, nem zárja ki azt, hogy a bőségben nevelkedett gyermek vénségére szűkölködésnek, sőt a nyomor­nak lehessen kitéve. A gondos szülő mindezt meg­akadályozhatja, és­pedig ha elég gazdag reá, a járadék biztosító társaságnál eszközölt nagyobb mérvű tőkebefizetéssel, ha pedig kevésbbé gaz­dag vagy még oly szegény is, ugyanezt érheti el az „Első magyar általános nyugdíj egyesesület“­­nél Budapesten (Ferencziek hazára), hol ha csak egyetlen egy forintot küld is be egyszerre s ezen­kívül soha sem fizet többet semmit sem, még ak­­k­or is ezen legese ke ije­bb befizetéssel azon­ es­he­­tőséggel áll szemben, hogy gyermeke hosszú élete esetén — több száz forintra rugó nyugdíjban ré­szesüljön , melynek élvezete a befizetés­ után 8 évvel a befizetett tőke 4 százalékával veszi kez­detét s folyton emelkedve, utóbb már a jelzett s eddigelé páratlan eredményre vezet. Kétségtelen, hogy ez eredmény oly feltűnő, miszerint a leg­több ember megdöbbenve olvassa önkéntelenül is szédelgésnek hajlandó hinni mindezt, pedig a számitás helyes és biztos s mindenki maga győ­ződhetik meg erről — még ha nem is matemati­kus — ha számba veszi a túlélést, hogy az, ki 100 tag közül legtovább él, az elhalt 99 tag ál­tal befizetett tőke összes kamatait egymaga fogja élvezni; sőt ha előtte már több csoport halt ki,­­pedig minden egyesnek csoportnak legkésőbb egy emberi életkor alatt okvetlen ki kell halnia) úgy nemcsak 100, hanem esetleg több ezer tag befizetett tőkéje után élvezi a kamatokat egy­maga mindaddig, míg maga is elhalva, az élve­zeti jog újólag másra, mintegy utódjára át nem száll. Ez intézmény korunk leghumánosabbjai közé tartozik s a közjót tartva szem előtt, min­denki számára kivétel nélkül hozzáférhető. Aki tehát befizetést akar eszközölni, akár a saját, akár pedig a mások javára, küldje be az erre szánt összeget s ne restelje azt, ha csak egy fo­rint volna is, 8 czimezze az „Első magyar álta­lános nyugdíj egyesületihez Budapesten (Feren­cziek hazára), mellékeljen 10 kv könyvdijat s esetleg ennek megküldéséért járó postadijat 8 idővel bizonyára áldani fogja e sorokat, melyeket e lap nagyrabecsült szerkesztősége, a humánus czélra való tekintetből díjtalanul vett fel értesi­­tég közé, s melyért ezennel köszönetet mond a fővárosnak emberbarát­ szeretettől vezérelt fér­­fiaiból alakult választmány. Első magyar általános nyugdijegyesület Budapesten, 1884. Vilma vázlat-könyvéből. — Alföldi rajzok. — m. A persa kendők. Bevégezve a reggelit, a fris lapokat ol­vasgatva ültünk egy szép nyári reggelen az ebédlőben. A nyitott ablakon beáradt az üde­ség s a fák virágainak kellemes illata, — benn a szobában csak a fordított lapok nesze törte meg a nagy csöndet, melyben mindenki azt kereste ki lapjából, mi legjobban érdekelte. Apám a vezércikket kezdette el, s a tervezett bosnyák okupáció fölött csóvályozza a fejet, anyám a napi eseményeket kereste ki, nagy­­néném a „hymen“ rovatnak, betöréseknek, rablógyilkosságoknak szentelte összes figyel­mét, minket leányokat pedig részint a „divat“ rovat, részint az „irodalom és művészet“ újabb hírei kötöttek le. Egyszerre az utcaajtó nyikorgása s az öreg „Muszka“ heves csaholása zavart föl va­lamennyiünket csendes foglalkozásunkból. Az ebédlő ablakai előtt egy alakot láttunk hir­telen elsuhanni, majd rögtön rá azt hallottuk, hogy az előszoba ajtaját valaki hevesen fel­rántja s halk hangon pár szót vált a künn takaritgató szobaleán­nyal. Nem sok időnk volt a találgatásra vagy arra, hogy kinézzünk, mert az ajtón félénk kopogás hallatszott s be sem várva a bejöhe­­tési engedélyt, az ajtó megnyílt s azon egy csudálatos alak lépett be. Alacsony szőke férfi, apró, villogó szemekkel s élénk arccal, mely különös ellentétben állott termetével. Mert mig arca után ítélve, nem lehetett több 32—34 évesnél, addig termete rokkant, de elr­úizott öregre vallott, hátán púppal s egyéb­ként is természetellenes kinövésekkel. Belépvén, egy pár villanó tekintetet lövelt körül s aztán, mielőtt szólott volna, a betett ajtóra hirtelen ráfordította a kulcsot. Aztán Felénk fordulva s fejét kissé meghajtva, mu­tató és középső ujját üdvözletül homlokához emelve, ezt mormolva: — Szálém­ a lejkum ! Apám csodálkozva nézett rája és el is felejtett egy becsü­letes „adjon isten“-nel fe­lelni az üdvözletre. Azonban még jobban csu­­dálkozott akkor, midőn az idegen az asztal­hoz lépve, feléje intett és igy szólt tört né­metséggel : jel ide ! Képzelhető mindnyájunk meglepetése az idegen rejtélyes megjelenése fölött, melyet fo­kozott sajátságos külseje és magaviselete. Legjobban meg volt lepetve kétségkívül az atyám, ki egyáltalában nem emlékezett arra, hogy e­ csudálatos úrral bizalmas tegeződés­­ben állana, de kíváncsian a következményekre, ő is az asztalhoz lépett, élesen szemügyre ve­­vén az idegent. Köszönésmódja bizonyára ke­leti származásra vallott, de az ajtóbezárás bármely népnél is csak bezárt ajtót s igy gya­núsat jelentett és igy nem csuda, ha én, ki­nek a rémes dajkameséktől még zúgott a fe­em, az első pillanatban jobban szerettem volna zárt ajtón kívül lenni. Aggodalmam azonban nem tartott sokáig, mert az idegen is, ki látta furcsa magavise­ltének következményeit, sietett véget vetni a kellemetlen hatásnak. Még egyszer körü­l­­ekintve, hogy nincs-e rajtunk kívül idegen a szobában, felöltőjét és kabátját gombolta ki hirtelen s viaszos vászonba takart hosszú cso­magot húzott elő, mely mellén volt kereszt­ben elrejtve. Félrébb tolta a kávésabroszt, mig mi a csészéket hirtelen leszedve, jogos siváncsisággal tekintettünk a csomag felé s aztán gyorsan és ügyesen bontotta azt föl,­­mint az utolsó papirburok is lehullott, a meglepetés és bámulat általános felkiáltásban­­ört ki ajkainkról: — Ah, mily gyönyörű, mi pompás ! Bámulatosan szép szövet feküdt előt­tünk, milyet még sohase láttunk azelőtt s milyet csupán keleten tudnak szőni. Oly puha szövetű, mely finomabb a selyemnél, míg fénye aranyba játszott, gyönyörű minták, csu­­dás alakok, arabeszkek a legélénkebb színek­től a leghalványabb, legfinomabb árnyala­tokig, szeszélyes szabálytalansággal és dús képzelő tehetséggel, művészileg szőve. Az idegen szétbontotta a gyönyörű szö­vetet, roppant nagyságú török­ kendő volt az. Mi bámultuk s közben anyám azt a kérdést tette, hogy hol készülnek e gyönyörű shawlok. — Persien, — válaszolt az idegen. — De hát miből szövik, — kérdé to­vább anyám, ajkához vive a szövetet és az­zal kémlelve szakértőleg anyagát. — Ez se nem selyem, se nem pamut mondá végre. _ Pamut — Persiában ! Allah, Allah ! szólt az idegen sértődre. Nézz ide! — mondá aztán, s ujjáról egy gyűrűt vonva le, azon egészen áthúzta az öt­rős hosszú kendőt. _ Látod, azért nem vagy összetörve, Perszen, tibeti kecskéd szőréből szőnek, nem pamutból.. A gyönyörű kendőn csakugyan semmi törődés se látszott. — Na, vedd meg feleségednek, csak ha­mar, — szólt azt'm az idegen az apámnak, igen sürgető hangon. — Másik is van vedd meg leányodnak. A hátáról egy még nagyobb csomagot húzott elő s ezzel púpja eltűnt. E­ csomagban két gyönyörű kendő volt, ép oly nagy, de mindkét oldalán más-más mintájú. Kibontotta, aztán hirtelen, ügyesen fes­tői redőkbe rendezte s egy tűvel összeszurta egy ponton. Pompás beduin lett belőle. Azt aztán rámboritotta úgy, hogy az nyakamtól egész lábfejig beborított. — így hordasz miénk asszonyok Török­országban. Levelezés. Mező-Berény 1885. Julius 29. Tekintés Szerkesztő ur ! A m­e­z­ő-b­e­r­é­n­y­i társulati kis­dedóvodában folyó hó 26-án tartatott meg az 1884/6-ik évről a szokott zárvizsga, — nem­csak a kisdedeik iránt közvetlen érdeklődő igen tisztelt szülők, de ezen magasztos közhasznú ügyet örömteljes figyelemmel kisérő minden rendű, és — De hát te ki vagy? — kerdé apám. — Kell vagy nem ? — szólt az felelet helyett. — Sietek. Add pénzt. — De hát miért a nagy sietség ? — kérdé anyám gyanakodva — csak nem lopott portéka. Meg azt se tudjuk még, hogy hogy adod? — Ha nem veszel, megyek, — mondá gyorsan az emberke és kapkodva össze a ken­dőket. Nekem elfognak — tilos portéka, de nem loptad. Biztatásunkra megnyugodott s megmondta a három kendő árát. Azt tekintve, hogy a valódi, csempészett vagy rendes uton beho­zott persa kendőkért mily mesés árakat szo­kás adni, a különös idegen által mondott ár csekélynek volt nevezhető. Apám azonban mindig megszokta nézni jól azt, amiért pénzt ad ki s meggondolja mielőtt kiadja s itt is késlekedett a nehány pár forint lefizetésével. A szegény csempész, mert egyébnek nem hi­hettük, tűkön állott, folytonosan az udvarra tekintgetett ki az ablakon. Könyörgött, hogy csakhamar vegyék meg s mig apám fontolga­tott, ő az árból is hamar leengedett, mig végre a vásár megköttetvén, gyorsan markolta össze az eléje terített bankjegyeket s testben-lélek­­ben megkönnyebülve távozott, még egyszer ismételve keleties köszönését. Ha valaki látta volna őt akkor, midőn köpüs termetével s púpjával belépett a ka­pun s most látja soványan, ép testtel ki­menni, aligha tudta volna elképzelni, hogy mi történhetett a kis törökkel a polgármester házában. Este újból együtt ültünk a vacsoránál s épen csodálatos kereskedőnkről beszélget­tünk, azt találgatva, hogy a gyönyörű ken­dőket vajon ki viselhette s mi módon jut­hattak e különös idegen birtokába , ez maga is egyszerű csempész-e vagy több annál. Egyszerre heves csöngetés hallatszik kívül s

Next