Görög katholikus szemle, 1917. július-december (18. évfolyam, 26-51. szám)
1917-07-01 / 26. szám
Ungvár, 1917. július 1. XVIII. évfolyam. 26. szám. Szerkesztőségi iroda: Ungvár (vár). Kiadóhivatal: Unió Könyvnyomda Részvény-Társaság Ungvár, Széchenyi-tér 10. szám. Hirdetési és előfizetési dijak a kiadóhivatal címére küldendők.*£££# MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Főszerkesztő: KAMINSZKY GÉZA. Felelős szerkesztő: DULISKOVICH ELEK. Könyvnyomda és lapkiadótulajdonos az „Unió Könyvnyomda Részvény-Társaság” nevében: KAMINSZKY GÉZA. Előfizetési árak: Egész évre 8 K, félévre 4 K, negyed évre 2 K, Amerikába 10 korona. Egyes szám ára 10 fillér. A lap elfogadása előfizetésre ££££££ kötelez. Kiadóhivatali telefonszám 101. Jövőnk biztosítása. Két képhez hasonlíthatnám a mi görög katholikus egyházi és közéletünk jelen életét. A természet a beléje helyezett erők és törvények szerint végzi a maga vegetációját, de az emberi elme és kéz is e nagyszerű munka fejlesztésén dolgozik. Az egyik öntudatlanul, mert mást nem tehet, a másik öntudatosan, mert szüksége van reá. Ea mégis egy hónapok óta tartó szárazság — amikor az egek bezárulnak — minő szánalmas helyzetet teremhet. Csüggedten konyul le fűszál és búzakalász és az ember is könnyes szemekkel nézi verejtékes munkájának eredménytelenségét. Ám az egek áldása egyszer csak megered, új életre éled nyomában minden, mert bárminő nagyok legyenek is bűneink és megátalkodott makacsságunk, Isten irgalmának és teremtményei iránti szeretetének nincs határa. Mi is vegetáltunk eddig és ha szabad mondanom öntudatlanul, a faji és lelki törvények végezték munkájukat. Éltük egyházi életünket, ahogyan őseinktől kaptuk, iskoláink is voltak, mert hiszen az eszkimók is csak tanulnak valamit a maguk módja szerint. Itt-ott dolgoztunk öntudatosan is, mert a szükség reánk parancsolta azt. De az egek forrásai elapadtak, oly hosszú évek óta hervasztja közéletünket a lelkek szárazsága, a mi lelkünk szárazsága — és akik olykor áttekintgetünk határainkon túl és sóvár lélekkel nézzük, hogy minő virányos élet duzzadott az öntudatos munka nyomán, elmerengünk és sóhajtozva kérdezgetjük, lesz-e valaha nálunk is, a mi egyházi életünkben is, a mi görög katholikus közéletünkben is rügyfakadás és gyümölcstermés. Mert mi keveset dolgozunk ! Majdnem semmit ahhoz viszonyítva, hogy dolgoznak, építenek jövő nagyságuk alapjain latin szertartású testvéreink, aztán a protestáns gyülekezetek, még a zsidók is — a maguk igényei szerint, sőt — a közelgő viharok előszelét érezve, ösztönszerű félelemmel nézzük meg a sötétség légióinak lázas tevékenységét is. Felébredünk-e valahára? A másik kép hasonló ehhez. A világháború által teremtett helyzet ez. Lapok, folyóiratok, társulatok, intézmények formálják a jövő képét, mindenütt öntudatos munka folyik, hogy e világfelfordulás utáni időkre biztos alapot teremtsenek, amelyen az uj idők, új elvek, új tapasztalatok által megkívánt egyházi, társadalmi szükségletek már készen álljanak és zökkenés nélkül belekapcsolódjanak" a jövő társadalmi élet szervezetébe, mert nem tévedek, ha azt állítom, hogy az uj idők sodra elsöpri azokat, akiket készületlenül talál. Mit mondtam ? Szükségünk van nekünk külön alapokra, külön berendezkedésre, vagy talán az öszszeségben mi is meghúzódhatunk valamely zugban ? Múlhatatlanul szükségünk van anélkül, hogy ez valamelyes különállást jelentene. Hacsak rokkantjainkról, hadiárváinkról, szavazati jogunkról volna szó. Hiszen ez országosan van és lesz megalapozva, ott helyet kapnak majd a mi ruténjeink is. De vajon kapnak-e helyet, vajon az állam maga gondoskodhatik-e mindenkiről, nem-e a társadalomnak kell-e e téren is fokozott mértékben az államhatalom segítségére sietnie. Tehát nekünk is, hogy a mieinknek is legyen helyük. De ez csak a momentán segítség. A távolabbi jövőben mi lesz majd velünk ? Népünk magyar hazafiságában és királyhűségében, amely most kikristályosodott, csak merőben rosszakarattal lehet kételkednie valakinek, de azt sem tagadhatjuk el, hogy traditionális egyházi és társadalmi szokásaik, konzervatív jellemük márólholnapra egy ugrással át nem idomíthatók. Sőt erre szükség sincsen. Ki gondolná a mezők szerény ibolyáit kaméliákká fejleszteni. Maradjanak meg a maguk szokásaiban, de azokat megnemesíteni, a kor szellemébe belekapcsolni, kinek jut majd eszébe? Az a mi hivatásunk. Tettünk-e valamit eddig a népért, amiért minket elismerés és dicséret érne ? Valami olyat, amely a rutén nép egyetemét kiemelte volna sok százados testi-lelki nyomorából ? Szociális, gazdasági téren legutolsó ez országban, holott hazafisága az első sorokba érdemesítené. Boldog emlékű Egan óta tettek-e valamit e népért, hogy kiszabadítsák őt a nyomasztó zsidó szolgaságból? Boldogult Balogh vikárius szociális működése egy szebb jövő hajnalhasadását jelezte, de vajon akadt-e kéz, amely a fonalat tovább szőtje, amely ma már szertefoszlott ? Sztankai Gyulának e lap minapi számában közzétett figyelemreméltó cikke, amely visszhangot keltett lelkemben, névleg elsorolta, hogy szociális és gazdasági téren mit kellene e népért tenni, hogy ez a szegény, elfelejtett, nem látott nép is, amely eddig csak kötelességeket teljesített, ma pedig vagyonát és vérét áldozza e hazáért, érezze egy kulturáltam jótéteményeit is. Mi, akik közöttük élünk, ismerjük tanulékonyságát, tanulni vágyását, de vájjon közoktatásügye olyan-e, hogy a minimumra szállítsa le analfabétái számát. A latin egyház approbált, katholikus jellegű imatársulatai be vannak-e oltva népünk lelkivilágába, egyházi életünk mélyítésére tettünk-e valami olyat, amely népünket — minden konzervatizmusa mellett is ■— önérzetes, öntudatos, meggyőződéses görög katholikussá nevelje, — amely ne hithűségüket fokozza, mert az szilárd és rendithetlen volt és ma talán még inkább az, — de mindennapi életüket hassa át úgy, hogy hitüket, magasztos szertartásukat ne csak úgy szeressék, mint apáiktól örökölt kincsüket — mert ezzel a mohamedánok is dicsekedhetnek, de egy jövendő vallásellenes támadás, amely eddig Isten jóvoltából még megkímélt minket, mindjárt a legelső fuvallatra szét ne kergethesse, de akkor áldozatokra is képesíthesse őket. Szent irigyléssel gondolok a latin testvéregyház szerzeteseire, szerzetesnőire, az ő megbecsülhetetlen tevékenységükre, a népmissziókra, egyházi közigazgatásuk korszerű reformjaira, (egyházmegyei, hitközségi takarékpénztárak, papi otthon, lelkészegyesület, missiótársulat — stb), a híveknek az egyházzal szemben tanúsított alázatos engedelmességére — amit pl. a naptárreform kapcsán nálunk éppen nem tapasztaltunk, az annyi sokoldalú és oly szép és kedves imatársulatokra, karitatív intézményekre, a fejlődésnek indult sajtóalapra, a hívek nevelésére és lelki táplálékára szolgáló és még mindig szaporodó több nyelvű sajtótermékekre, olvasókörökre, népjóléti intézményeire, az egyházak és iskolák alapjaira, ellátására, művészies és modern berendezésére, az ezek fejlesztését támogató áldozatkészségre. —Mindez igaz lelki örömünkre van, lelkesedünk ezekért, Istennek e szép eredményekért hálát adunk, hiszen az ő fényük a mienk is, az ő nagyságuk a mienk is, az ő örömük és fájdalmuk a miénk is, hiszen egyek vagyunk — bár színre, illatra különbözők. De azért e harmóniába disszonáns hang is vegyül és fájdalmat nyilal lelkünkbe. Mindebből nekünk bizony bizony csak itt-ott morzsák jutnak. — Egyik-másik intézményre mi is hozunk áldozatokat és testvéri szeretettel, hiszen katholikus intézményt pártolunk, önmagunknak adunk — de vájjon részesültünk-e csak valamelyikben is? A kath. sajtóalap gondolt-e csak egy rutén nyelvű hitbuzgalmi lapocska kiadására is, mert semmiféle lapunk, sajtótermékünk sincs, pedig népünk hogy sóvárog érte. A kath. népszövetségbe hogy tudjon népünk belekapcsolódni, mikor abban keleti szertartásunk nincs érvényesítve, pedig ha volna, népünk is részt venne egy-egy katholikus vagy népszövetségi nagygyűlésen, de akkor ott kellene látni a maga teljes egészében önmagát is úgy, ahogyan otthon faluiban él századok óta — így a két szertartás közötti édestestvéri viszony is megérlelődne, ami most bizony alig érezhető, sőt éles kontúrok rontják a kép hatását és a határvonalak egybeolvadását. Vajjonvajjon — amit óhajtva várunk — az eljövendő kath. autonómia kebelében érvényesülni fogunk-e úgy, amint joggal megérdemeljük. Mindezek nyomán az a meggyőződés alakult ki lelkemben, hogy mi nem azért, mintha kevés volna bennünk az alázatosság a morzsákat elfogadni, de egyenesen jövő életünk, létünk biztosítása érdekében e morzsákon nem élősködhetünk tovább, mert legyünk csak méltányosak, a katholikus alapok — amelyeknek jellege latin szertartásúnak látszik — még a saját célok fejlesztésére sem elegendők, nemhogy nekünk is juttatna többet a morzsáknál, de magunknak kell teremtenünk alapokat, magunkat kell átformálnunk jellegünk szerint és ha már teremteni nem tudunk, a saját talajunkba kell átplántálnunk minden olyan intézményt, amineket latin szert, testvéreink jóknak találtak és amik ott gyümölcsöket teremnek. Ne mondjuk, hogy nem tehetjük. Gazdag és erős lesz a szegény és gyenge is — ha Istenben bízik, ha Isten áldásába és segítségébe helyezett reménynyel kezd az öntudatos munkához. A jövő megalapozásához egységes munkatervet kell kidolgoznunk, nehogy munkánk kapkodó, felületes és így eredménytelen legyen, és ezt a programmot minden akadályt legyőzve Isten kegyelmével vigyük is keresztül, az eredményt, a bő termést megadni Isten kezében van, de hogy arathassunk, a talajművelés és a vetés fáradságos munkája a mi kötelességünk. Mindez pedig ne maradjon csak vezércikk, amit elolvasunk, aztán ad acta teszünk s elfeledjük, de foglalkoztassák e kérdések lelkünket állandóan mert a politikai élet és a nap eseményei nélkülünk születnek, nélkülünk el is múlnak, de ezek nélkülünk meg nem lesznek. Boksay János. EGYHÁZ. Marii, a mi harcosaink védasszonya. Öt háborús előadás. Irta: Stieger Antal. Német eredetiből fordította: Zsatkovics Kálmán (Folytatás.) így hát ti, kedves hallgatóim, ne aggódjatok sebesültjeitekért. A ti könyörgéstek Máriánál, a betegek üdvösségénél, fényes meghallgatásra talál és a ti sebesült-