Kárpáti Lapok, 1899 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1899-01-01 / 1. szám
■m viszhangzó nagy kérdéseket tűzzük lapunk zászlójára, mert szent meg-győződésünk, hogy a nagymérvű átalakulások korszakában a keresztény társadalom legnagyobb kincsének, az egyházi irodalomnak sem szabad hátramaradnia és legkivált a sajtónak feladata a jótékony átalakítások nagy tényeit elősegíteni! Értjük itt a naptáregyesítés és a magyar liturgia kérdéseit, mint amelyeknek megoldása már évtizedekkel ezelőtt foglalkoztatta az elméket. A nagy és nevezetes reformok "keresztülvitele és az élet szükségleteihez alkalmazása sokkal mélyrehatóbb dolog, mintsem azt egy szeparát téren, vagy egyes orgánumok meg lehetne oldani, mind intenzívebben felményekkel szemközt az utón lankadatlanul előre kiadni, hogy igy a további • •vívhassuk. És az,tán is tántoril.igjuk azt az utat, székesfővárosi hitsorsosa.dk s a görög katholikus ma-yarok országos bizottsága által fölvett program ügyének és czéljainak minden erőnkből, lapunk lelkes munkatársaival egyetemben elősegítői és taktorai leszünk. A amerikai görög katholikus hittesttek és egyletek érdekeiről pedig sokkal gyakrabban és nemrég ezévnek folyamán is oly kimerítő ,közléseket hoztunk lapunkban, hogy déli törekvéseinkről beszámolni további teendőkről tájékozási ujtani feleslegesnek tartjuk. A lazánkból kivándorlóit több százezerre menő híveknek, kik részben a 'ószláv agitáció,'részben a schizma '' ,c,ínak vannak kiszolgáltatva azt innen a messze támindig készségéé, * l-t egyik jeleséből remélheözve fogjuk bo*■andumokat, mehitsorsosaink égett a római lagyar kir. korajlani. És ezzel .akat!l lapunk mélyen ,z, pártolóihoz és előződéi nagy közönséezni óhajtottunk ez uj eztendő elején. Ha megértik intencióinkat, a siker el nem fog mondhatni, mert a bölcs szerint »egyesség kicsinyt is nagyra viszi ! Bollog karácsonyi és újévi üdvözléssel és hazafiui tisztelettel maradván. Ungvárit, 1899. évi január hó 1. A »Kárpáti Lapok« szerkesztő-ége nevében : Romanecz Aladár, felelős szerkesztő. A st. bonifacei rom. kath. érsek bizonyságtétele. E lap hasábjain többször és körülményesen volt ismertetve az amerikai gör. katholikusok vallásügyi állapotának ziláltsága. Ez ismertetések jobbára az Egyesült Államokban fenálló viszonyokra vonatkoznak. A napokban a bécsiVaterlands ennek révén a galliciai lapokban is napvilágot látott a st. bonifacei róm. kath. érseknek egy levele, melyet a kiváló főpap az aichgrabeni ferenczrendi nővérek főnöknőjéhez intézett. St. Boniface Kanadában fekszik, mely angol birtok s tőszomszédságában van az Egyesült Államoknak. A magyarországból kivándorlottak közöl aránylag kevesen keresik fel e gyéren lakott országot. Galiczia az, mely nagy tömegekben adja Kanadának a telepeseket. A főpásztor levele érdekes világot vet azon nyomorult vallási állapotra, melyben egyházmegyéje területén a gör. katholikusok sínylődni kénytelenek. Egyes kitételei akár az Ё. Államokbeli állapotokról lennének véve, oly hűen tükrözik viszsza egyházunk általános helyzetét Amerikában. A mi nem csoda. Hiszen Kanada is Amerikában van, vagyis: ahol a gör. katholikusok mindenkinek Csáky szalmája, melynek nincsen gazdája, melyből szabadon zsákmányol mindenki, kezdve a muszka schizmatikus ágens eldől le az army of salvation (üdv hadserege) utolsó közkatonájáig. De beszéljen magáért — és erről maga a levél, mely magyar fordításban a következőképen hangzik: Nagyon tisztelendő és kegyes Főnöknő! ígéretemhez képest pár szóval elmondom Önnek az osztrák császárságból származó galiciai kolonusok helyzetét. Ők már igen számosan vannak s nagponkint növekednek. Átlag 600 család van itt (t. і. a st. bonifacei egyházmergyében) s abból 500 katholikus, beszél-lnek lengyelül vagy ukrajnai (kis oroszul vagy ruthén) nyelven. Körülbelül 600 család telepedett le az északnyugati tér- kritériumokon a grandini dioecesisben (Edmonton) és a pascali apostoli vikariiatus területén. Ezek az emberek munká-sak, takarékosak és minden feltétellel rendelkeznek arra, hogy itten meggazdagodjanak. Az tény, hogy ők lelkesednek azért, mert oly olcsó pénzért annyi sok földet lehet itt szerezni. Az osztrák csáiszár iránt nagyon odaadók, szeretettel beszélnek róla és az a szomorú eset, mely az egész világot haraggal töltötte el, mélyen, iszonyat és fájdalommal hatott rajuk. Nagyon vallásosak és torlódnak a mi papjainkhoz, ámbár nem tudnak velük beszélni. Megvallva az igazat, van egy papom, aki eléggé érti a nyelvöket, egy másik pedig most tanulja, de mind a kettőnek más a teendője s nem foglalkozhatnak velők. Kellene a számukra legalább négy kápolna, melyekből egy-egy legkisebb számítással 4000 frankba kerülne. Én magam szegény vagyok s nem telik nekem ilyen kiadásokra. Megteszek mindazonáltal mindent, ami csak lehetséges, hogy két kis kápolna felépüljön — egy- egy 2500 frankjával — abban a reményben, hogy megsegít engem az Úr, ki látja az én aggódásomat. Milyen szép dolog az, néhány ezer frankkal néhány száz lelket megmenteni az elveszéstől. Mondom: az elveszéstől! A schismatikusok törődnek a sajátjukéval és igyekeznek másokat is magukhoz vonni. A schismatikus püspök Kaliforniából (Egyesült Államok) küldött a galicziaiak részére Edmontonba, (természetesen az egész hitközség apostatákból van verbuválva) — hol a schismatikusoknak igen erős hitközségük van már, — 2500 frankot. Sőt mi több, egy galicziai pap, ki járt azon a vidéken, bizonyossá tett arról, hogy az orosz cár titkos ágensek által küldi a pénzt. Személyesen is ismerte azokat az ágenseket. Más oldalról egyházmegyémbe a Lac Dauphin tó felett, ahol iskolát és kápolnát akarok felállítani, vagy legalább kápolnát,hol a héten át előadás tartatnék, bejárnak a presbyteriánok és igyekeznek az új kolonusokat magukhoz vonni. Sikerült nekik pártfogókat találni, kik a St. Boniface mellett levő winnipegi protestáns kollégiumban két galíciaiért fizetik a helyet. Nincs vesztegetni való idő , nevelnek protestáns pásztorokat, nekünk pedig katholikus papok kellenek. Kértem reformált Bazilitákat Galíciából, vagy Redemptoristákat Bulgáriából, kiknek a fő intézetük Párisban van, de a dolog valahogy húzódik. Ki küld nekünk olyan protektort, aki szép szerrel rávenné azokat a becsületes papokat, hogy küldjenek legalább egy tagot, hogy itt a helyszínen megismerje a körülményeket. Az a fiatal pap, kit a megboldogult Szembratovics bíbornok küldött volt, kitűnt jelességével, jóságos és igen ájtatos volt. Egészségi állapota azonban kényszerítette visszatérni hazájába. Hangsúlyozva jelezte ő, hogy csupán a szerzetesek lennének képesek valamit tenni a mi szegény galiciai kolonistáinkkal. Mennyi jót tennének az Ön jóságos nővérei a mi misszióinkban! Legyen ez okból oly kegyes út, főnöknő imádkozni és másoknak is ajánlani, hogy imádkozzanak érettünk és segítsen nekünk kiteremteni a pénzt és a missionariusok segítségét, ami nekünk ez időben múlhatatlanul szükséges. Fogadja stb. Adelard S. M., sz. bonifacei érsek. Eddig a levél, mely oly világos tartalmában, hogy részünkről semmiféle kommentárra sem szorul, kitünően jellemezvén egyben az illustris iró apostoli lelkületét is, ki idegen létére védelmébe veszi s főpásztori gondjaiba fogadja a hazátlanná váltakat. Sorai közöl azonban kirí, hogy mint a többiek, úgy ő is fázik a nős papoktól. Hát az emberek mindenütt többé kevésbbé elfogultak s vannak ennél még képtelenebb előítéletek is, pld. . . . Spectator. 'ÁRPÁTI LAPOK“ TÁRCÁJA. Fűiten mosolyogva hajtotta örök az ó-év, hosszú, sötét fátyvagy fájdalmat takargatva, mesertség útravalóil, talán egé- kénytelenül dobott neki. Mert mi Válhatatlanságunkkal, az uj, az isten utáni vágyakozással vissza sem ülnünk már emlékezni a letűnt év minden bajára, bánatára, keserves küzdelmére; — arra a sok aggodalmas pillanatra, amit az idő, ez a gondokban megöregedett év, enyhített, az ő szürke, unalmas közönyével úgy, hogy most a visszaemlékezésnél csak egy pillanatig tartó, fájó érzés járja át lelkünket s a másik pillanatban már teljes erővel ébred fel bennünk a remény, amely felé kétkedve, vágyódva repül tekintetünk. így aztán a hála nem is igen nyilatkozhatik meg a maga teljességében, hiszen az a rövid ima, amivel a megőszült ó évet eltemetjük oly hamar elhangzik. Csak addig tart, amíg suhogva, szárnyait tompán csattogtatva repül el fejünk felett. — S lám, mégis, — most, hogy visszanézek utána, annak a nagy, fekete vonalnak irányába, melyet távozásával leírt, érzem, hogy nem volt egyforma az előbbiekkel, látom, hogy az idő óriás kerekének ez az egy küllője, mely most hajlott alá a múlandóságba, valamivel nagyobb, — fényesebb mint a többi. Fényesebb különösen nekünk, magyaroknak, — hiszen ez az év volt félszázados évfordulója a szabadság hajnalának. Milyen szép visszagondolni arra az időre, midőn ezelőtti ötven évvel messze nyugat felől az első czikkázó villámok járták be a homályos látóhatárt s midőn a szabadság, testvériség és egyenlőség fenséges eszméje mind nagyobb köröket írva, végre hozzánk is eljutottak, a nép az uj korszak e csodás tüneményét leírhatatlan lelkesedéssel fogadta s az évszázadokon szövődő sötétséget pillanat alatt foszlányokra tépte. Mert a szabadság első fénysugara mondhatlan gyorsasággal jutott el a Leine habzó hullámaitól a Visztula még, jeges partjáig s a rideg Névától Audalusia virágzó ligetjeiig. — A nép, a mely eddig a szolgaság bilincseit, az ország terheit roskadozva hordozta vállain,a költők, tudósok, művészek mind—mind kiragadták magukat a csonkitó korlátoltság s a remegő ósdiság köréből s az 1848. év tavaszán az anyag és szellem képviselői egyszerre ünnepelték felszabadulásokat, — a népek ajkáról hálaima rezgett végig egész Európán. Hazánkban az 1848.kiév legkiválóbb pontját az akkor hozott törvények s a királyi szentesítés képezik. Megható s véghetetlenül lelkesítő volt, midőn I. Ferdinánd király — a fiatal trónörökös, Ferencz József főherczeg jelenlétében magyar nyelven ezen örökké emlékezetes szavakkal adta át a szentesített törvényeket István nádornak: „Hű magyar nemzetemnek szívből óhajtom boldogságát, mert abban találom a magamét is. A mit tehát annak elérésére tőlem kívánt, nemcsak teljesítettem, hanem királyi szavammal erősítve, ezennel át is adom Neked, kedves Öcsém, s általad az egész magyar nemzetnek, úgy mint kinek hűségében találja szivem legfőbb vigasztalását és gazdagságát.“ — Mire az ifjú nádor ezen hálás és lelkes szavakkal mondott köszönetet a királynak: „Szegény a nyelv, hogy ezért Felségednek illő köszönetet mondhasson, hálánkat tetteink fogják bizonyítani. Mert valamint uj és életerős alapra fektettetett ezen törvények által a magyar alkotmány, úgy biztosabb alapot nyer általuk azon szent frigy is, mely e hazát Felségedhez és királyi házához édes kapocscsal köti.“ — Ezek a nagyjelentőségű szavak ezelőtt 50 évvel hangzottak el. Most látjuk, hogy a nemzet beváltotta ígéretét. Mert mikor aztán az 1867. évben szentesített törvények minden végzetes tévedést és félreértést elhárítottak, Magyarország modern, kulturállammá fejlődött. A régi viharok lecserylesültek s a nemzet az engesztelődés leplét borította a jogtalanság és törvényszegés szomorú napjaira. Küzdelem és harcz azonban most is van s a nagy feladatok megoldása talán nehezebb, mint valaha, mert akkor a nyers erő, a fegyver küzdött, mig most annak helyébe a szellem csatája lép. Az unokák az ősi véres kardot az ész és értelem csendes, de fárasztóbb fegyverével cserélik fel. Milyen szép így visszapillantani a letűnt idők, egy egész félszázad homályába. Lelkesedni a nagyokkal, akik voltak és letűntek, — akik azonban szereplésükkel örök világosságot árasztottak a magyar égre. Azt mondtam az előbb, hogy az idő nagy kerekének ez a küllője kiválik a többi közül. Hosszabb, nagyobb volt mint a többi azért a fordulásnál is nagyobb kört kellett leírni, a végtelenségbe mélyebben sülyedni. Talán nemcsak ez okozta a sülyedést. Lehúzta az a nagy fájdalom is, amely az év alkonyán olyan váratlanul sújtotta hálás, törekvő nemzetünket. Áldott jóságú géniuszunk, imádott királynénk eltávozott közülünk, angyali lelke elszállott a boldogság, az örök megnyugvás honába. S midőn evvel az utolsó fájó érzéssel szivünkben visszapillantunk a lepergett napokra, önkénytelenül eszünkbe jut, várjon a belépő félszázad mit hozott magával?! Ez azonban most még becsukott könyv marad előttünk, s az üres sejtelmen, reményeinken kívül csak egy marad számunkra. Ezt az egyet legelőször erősíti meg a beálló év, mint a lélek egyetlen támasztékát. Ez az egy — a hit! — A gondviselésbe vetett rendíthetetlen bizalom. Mély áhítattal imádkozunk könyörögve, hogy a mindenható nagy Isten áldása kisérje munkánkat, gondolatainkat, legyen mellettünk bánatunkban s adja meg az erőt, hogy jólétben, örömben se feledkezzünk meg róla. Palapkovics Alexa: A kormány emlékirata a katholikus autonómiáról. (Folytatás.) 4. A katholikus autonómia viszonya a parlamentáris kormányhoz és az államhoz. Mindama részletkérdések, melyek az autonómia szervezése alkalmából ez egyház és állam közt rendezendők, következetességgel csak úgy tárgyalhatók, ha azokat szilárd elvi álláspontra vezetjük vissza. Az 1870—71. évi kongresszus munkálatában foglalt határozmányok kiindulását az a törekvés képezte, hogy a kath. egyházi ügyeket, melyek a fennállott kormányszékektől átszállottak a felelős minisztériumra onnan teljes egészükben elvonják és az autonómiára ruházzák. Ennek megfelelően a kongreszusi munkálat elvágni törekedett azon szálakat is, melyeket a konkordátum, az egyház és állam régi kapcsolatának maradványaként, a személyi kinevezések, az alapok kezelése s az iskolák igazgatásánál még fenhagyott. Ezen törekvések igazolásául a kath. egyháznak 1848. évben megváltozott közjogi helyzetét hozták fel a kongreszusban érvül. A kath. egyház megszűnt uralkodó vallás lenni, az államkormány elveszítette katholikus jellegét. Ezen premiszszából, népszerűsített formulában azt a