Bérmunkás, 1924. január-június (2. évfolyam, 257-282. szám)
1924-04-19 / 272. szám
A KÍNAIAK nem akarnak KAPITALIZMUST. CANTON, Kína.—A kínai munkások felkérik az amerikai munkásságot, hogy segítsenek megakadályozni az amerikai kormány beleavatkozását a kínai belügyekbe. A manifesztum a következőkép szól: “A ti kapitalista republikánus és demokrata államférfiaitok azzal a jelszóval jönnek Kínába tőkéjüket elhelyezni, hogy ők a kínai nép jóakarói. De amit ezek a jóakarók tényleg cselekszenek, azt fényesen illusztrálta a közelmúltban lejátszódott tény a cantoni kikötőben, ahol amerikai hadihajók horgonyoztak és demonstráltak az ellen, hogy a cantoni kormány mikép használta fel a jövedelmeit. “Az amerikai munkásság harcolt a Nemzetek Ligájához való csatlakozás ellen; miért nem harcol az ellen, hogy az Egyesült Államok kormánya beleavatkozzon Kína belügyeibe? A cantoni kormány Dr. Sun Yat Sen-nel az élén harcol a kínai militarizmus megdöntése mellett. Az amerikai munkásságnak erkölcsi kötelessége, hogy ebben a törekvésében támogassák a cantoni kormányt és követeljék az amerikai hadihajók visszarendelését a cantoni kikötőből.” Egy másik manifesztumot is bocsájított ki a cantoni kormány Anglia, Franciaország, Japán és Olaszország munkásaihoz, a befolyt vámilletékek hovafordítására vonatkozólag. A pekingi kormány, amely a nemzetközi kapitalisták befolyása alatt áll, a vámokból befolyt jövedelem nagyobb részét lőszerre és fegyverekre költi, hogy aztán a kapitalizmustól szabadulni akaró kantoniakat lemészárolhassa. JA NŐ A KAPITALIZMUS IGÁJÁBAN. A nyomor széjjelzülleszti a családot. Az anyákat és feleségeket elvonszolja az otthonukból. Gyermekek nevelkedése szülői gondozás nélkül. A villamoson, amelyen az utat e sorok írója munkahelyére megtette,szemben egy nő ült piroskötéses könyvet olvasva. Amolyan “társasági” regényféle volt, írta George Ohnet, vagy Courths Mahler. A nő tekintete szívta magába a kacskaringós históriát, amely szólt divatos, elegáns hősökről. És az újságírót hirtelenében valami kísértés szállta meg, hogy áttörje az illem szabályait, kiragadja a könyvet a nő kezéből és az ajtón keresztül amelyik éppen akkor tolódott félre, kihajítsa a márciusi sárba. Papírmasé hősök, hősnők, különösen pedig hősnők, ott élnek sivár elhagyatottságban, kegyetlen közömbösség közepette a munkahelyeken, gyárakban, műhelyekben, kint a földeken, háztartási munkában, irodákban. Lépten-nyomon gyászos jeleivel találkozunk az emberi nyomorúságnak és amikor ennek okait keressük, beleütközünk az általános drágaságba, amely ólomsúlylyal nehezedik a dolgozókra. Amikor azt hittük, hogy ez a súly immár a lehetséges legmélyebbre nyomta le őket, riasztóan tárul elénk a valóság, hogy ennél is szomorúbb sors van, az, ha a dolgozónak nincs dolga, amikor a drágaság pusztítása mellett még a munka és kereset hiánya is tetézi kínjait. És amikor ezeknek a sorsa iránt érdeklődik, léptennyomon találkozik az igazi hősiesség adataival. A nő, akinek szerepét a természet úgy szabta meg, hogy feleség és anya legyen, a kenyérkereset tényezőjévé lesz. A családföntartás gondja hárul rá, már nem is részben, nem is segítőképpen, az ő feladata lett, hogy gondoskodjék a családról és tartsa el azt. A férfimunkások óriási tömegei vannak munka nélkül és a kereset nélkül maradt családfő helyett az asszonyok és leányok vetik bele magukat a kenyérért való harcba. A kapitalizmus, amely elűzi a férfit a munkahelyéről, „szívesebben fogadja be a nőt. Olcsóbbnak, könnyebben kizsákmányolhatónak találja. Ennek tudható be az a föltünő jelenség, hogy a férfiak munkanélkülisége mellett aránylag csekély a nők ilyen helyzete. Ez azonban távolról sem jelenti, hogy nincsenek munkanélküli nők. A kapitalizmus a nők foglalkoztatásával is gondoskodik azokról a munkástartalékokról, amelyek révén a munkanélküliség veszedelmével állandóan hatalmában tarthatja a nőmunkást, épp úgy, mint ahogy azt a férfimunkással teszi. A cipőfelsőrészkészítők szakegyesületében most is ott várt egy csomó nő a sorára, hogy több hónapi munkanélküliség után munkához jusson. Az elhelyezés rendje ugyanis az, hogy az kerül sorra, aki régebben van munkanélkül és így a sorosok várják, hogy mikor kerülnek munkába. Tizen-tizenketten ülnek a nagyteremben közben és az otthoni bajokat újságolva egymásnak, beszélgetnek. Vannak közöttük fiatal leányok, serdültebbek, gyermektelen feleségek és anyák. Amikor az újságíró szóba elegyedik velük és kikérdezi őket életkörülményeikről, küzködéseikről, bajaikról, valami nagyon szomorú versengés indul meg közöttük, hogy kinek a sorsa mostohább? — Tessék elhinni — mondja az egyik, árvalány, nincs senkije — a legrosszabb dolga van az egyedülálló nőnek. Akinek van családja, annak van legalább otthona. Ha bajba kerül, van kire támaszkodnia. De mi lesz velem, ha például megbetegszem, ki gondoz, ki törődik velem . . . De nem is kell hozzá betegség. Két hónapja vagyok munkanélkül és abból élek, amit eladtam. Aztán elősorolja: eladta szerény kis ékszerét, aztán egy pár cipőjét, aztán ruháját ... Ez maradt meg, amit rajtam tetszik látni. — Hangosan kacag, amikor kérdezem, hogy miképpen él, mit eszik. Először tréfál: habos kávét, vajas zsemlyét, cukrászsüteményt reggelire, ragulevest, pecsenyét, tésztát ebédre. A többi is nevet. — De jól tudod a menüt — szól közbe az egyik. Aztán komolyan elmondja: — Kenyeret eszem reggelire, kávét ebédre — ha jut. Ha pedig nem jut — nevetek. Én mindig nevetek, akármi bajom van. -r És most is nevetett. — Reggelire kenyeret eszünk — mondja a másik — ebédre főzeléket. Nem telik többre. Az anyámat tartom el, az apám hat hónapja van munka nélkül és még jó arcot is kell vágnom, nem szabad mutatnom, hogy el vagyok keseredve, vagy hogy fáradt vagyok, mert szegény mindjárt olyanokra gondol, amit nem is tudok már utána kimondani. — Azok legalább felnőttek. Ha otthon hagyod őket, nincs arra gondod, hogy nem tesznek-e kárt magukban, nem esnek-e le az emeletről, nem törik-e össze magukat a lakásban, nem gyújtjják-e magukra az ágyat, nem mérgezik-e meg magukat . . . Nagyon rossz munka nélkül lenni, de amikor bent dolgozom a cipőgyárban, sokszor ott szeretnék hagyni mindent, haza szeretnék rohanni, mert nem tudom, hogy mi van velük. Ketten vannak: 4 éves az egyik, 2 éves a másik és reszket a lelkem, amikor hazamegyek, hogy milyen állapotban látom őket viszont. — Nekem nincs erre gondom . . . Én a gyerekemet elviszem az anyámhoz. Messze lakik tőlünk, egy órával korábban kell felkelnem, hogy amire munkába megyek, elvihessem a kislányt. Amíg az apja munka nélkül volt, ő vitte el, de most már dolgozik, hát nekem kell ellátnom a kislányt. Ráterelődik a beszéd, hogyan élnek. — Most is rosszul, pedig az uram dolgozik, hát még ha munka, nélkül van. Ma például paprikás krumplit főztem, az lesz ebédre, vacsorára és holnap ebédre . . . Csak a gyereket sajnálom, hogy nem táplálhatom úgy, ahogy kellene. Szegényke olyan sovány . . . A magányos hajadon szólalt meg: — Ezért nem megyek férjhez. Nem, nem kellene gyerek. A másik, aki gyermektelen asszony, megerősítette: — Nagyon rossz ig is, nem hogy még gyerek is legyen az ember nyakán. Férjhez is csak azért mentem, mert nekem nem volt lakásom, az uramnak pedig volt. — De mit csináljunk, ha már megvan, sóhajtotta könnyesen az egyik azok közül, aki a gyerekéről beszélt. És ekkor egy kicsi, csinosarcú, élénk fiúcska furakodott a csoportba. Okos szemével ránézett a jövevényre, aki itt a nénikkel beszélt. És ekkor a nők, különösen pedig a hajadonok, közöttük az, akinek nem kell a gyerek, egyszeriben minden figyelmét ráfordította a kis legényre. És szóltak hozzá a szeretet melegségével, valami izzó lett a hangjuk, amikor becézték, kipirult az arcuk, amikor letérdeltek eléje és átölelték. A nők, akiknek nem kell a gyerek, a gyerek után való vágy lázától pirultak itt ki. Ekkor ötlött szemembe, hogy véletlenül valamennyi, aki itt volt, fiatal, testileglelkileg ép, valamennyiben megvolt a lelki és testi adottság arra, hogy a természet törvénye szerint, anya legyen. És láthatatlanul, de annál keményebben, irgalmatlanabbul ott suhogott a kapitalizmus korbácsa, amely az embereket széjjelkergeti abból az együttesből, amit családnak neveznek és kifosztja őket, nemcsak a kizsákmányolás révén, hanem úgy is, hogy a legelemibb természetadta örömöket is megvonja tőlük. A kapitalizmus családot romboló munkája sírt ki abból a becézésből, abból a reménytelen vágyból, amelylyel azt a gyereket, a más gyerekét vették körül. A szabóiparban dolgozó nők sztrájk után vannak. Most helyezkednek el munkahelyükön — a munka és munkanélküliség ugyanazon körülményei között, amint más szakmabeli társaik. A kapitalizmus kizsákmányoló rendszere kihajtja őket is a családból, az otthonból, robotoló proletárokká teszi őket is. És ugyanígy van ez a többi iparágban foglalkoztatott nőkkel is. . . . Piroskötésű könyvek szólnak hősökről, hősnőkről. A bárókisasszony Entered as second-class matter March 11, 1922, at the post office at Chicago, 111., under the Act of March 3, 1879 No. 272. szám. — Ára 5 cent. HUNGARIAN OFFICIAL ORGAN OF THE INDUSTRIAL WORKERS OF THE WORLD Chicago, 111., Saturday, May 19, 1924. JOHN D. MUNKÁSAI ELÉGEDETLENKEDNEK. NEW YORK, N. Y.—John D. J.-t kihívták Bayonne, N. J.-be, hogy a Standard Oil Co. ottani finomítóiban dolgozó elégedetlenkedő munkásokat lecsendesítse, mert azok tíz százalékkal több bért merészeltek követelni. “Éppen most az ideje, hogy a legnagyobb fokú lojalitást és kooperációt tanúsítson a munkásság a munkaadójuk iránt, hogy a mostani bérek mellett valami kis sikert lehessen elérni az üzlet terén”, mondá W. C. Teagle, a korporáció elnöke. SZŰCSÖK KONGRESSZUSA NÉMETORSZÁGBAN. BERLIN.—A hetedik nemzetközi szücsmunkás kongresszus Berlinben, július 28—30-án lesz megtartva. Valószínűleg ez lesz az első eset, hogy az amerikai szücsmunkások szervezetei is képviseltetni fogják magukat a kongersszuson küldöttel. A kanadai és az amerikai szűcsök uniója 1922-ik évben csatlakozott az internacionáléhoz és a kongresszus egyik legkimagaslóbb tárgya az lesz, hogy váljon a szűcsök csatlakozzanak-e a Szabómunkások szervezetével vagy sem? HELYREIGAZÍTÁS. Múlt heti számunkban a “Szellemi mérgezők a kapitalista lapok” című cikkünk nyolcadik szakasza eltördelődött miáltal értelmetlen lett. Helyesen így van: “A Bérmunkás kikezdetlenül felvértezetten áll szemben számos ellenségével és győzni fog, mert álláspontja megdönthetetlenül bebizonyítottan helyes, mert ez az álláspont szilárd alapot képez és hatalmas fegyvert ad, mert a társadalom gazdasági életét fundamentálisan felöleli.” kitartó szerelemmel várja a grófját. És itt, a valóságban látunk fiatal, viruló nőket, akik munka nélkül, kenyér nélkül vannak, ínséggel és nyomorral dacolnak. Szakadt cipőjükön beszivárog a hideg hólé, ruhájuk foltjait szégyenkezve takargatják. És ők fölemelt fejjel, minden alantas kisértést büszkén megvetve, haladnak a munka útján ... És amikor ezek itt vannak, küzködve harcolnak és szenvednek, ostoba tökfilkók mesélnek sápkóros fantáziával hősökről, hősnőkről, a a gróf úrról és a bárókisasszonyról. Pfuj! Ggy. HAZUDIK A KAPITALISTA SAJTÓ. A kapitalista sajtó hazudik a sztrájkokról és minden egyéb munkásügyről. Félrevezeti és megmérgezi a munkásság gondolkozását. Munkások támogassátok az igazi munkáslapokat. Terjesszétek a Bérmunkást. KAPITALISTA HARA-KIRI. A kapitalista imperializmus a társadalmi öngyilkosság egy neme. Anglia a háborúval csak önmaga alatt vágta a fát. Az új versenytárs. IRTA: SCOTT NEARING. Hara-Kiri a japánok által használt borzalmas öngyilkossági módnak a neve. A kapitalista imperializmusnak ilyen öngyilkossága játszódik le szemeink előtt. Az olyan nemzetgazdászok, mint Marx, Hobson és Lenin mind azt állították, hogy a modern imperializmus önmagát fogja elpusztítani az önmagában rejlő ellentéteknél fogva. Az utolsó évtized eseményei sok olyan adatot szolgáltattak, amelyek ezt az állítást igazolják. Anglia a modern imperializmus hazája. A Római birodalom eleste óta egyetlen nemzet sem egyesített annyi álamot egyetlen birodalomban, mint az angolok. Anglia hajói járják a “hét tenger” vizeit és a nap soha sem nyugszik le a területen, amelyen az angol zászló lobog. Ennek a roppant birodalomnak ipari és pénzügyi központját az angol szigetek alkotják. A nyersanyagokat és az élelmet, amelyeket a gyarmatok termelnek, angol hajók szállítják a britt szigetekre, ahol feldolgozzák azokat és azután újból szétviszik a gyarmati piacokra. Az eredeti angol szigetek lakói képtelenek megtermelni csak egy hányadát is annak az élelemnek, amire szükségük van. Nem termelhetnek gyapotot, gyapjút, gummit, kávét, bőröket, petróleumot, stb. Mindazon árukat tehát, amelyre a legegyszerűbb gazdasági élet fentartásánál is szükségük van, a tengeren túlról kell odaszállítani. Az aranykorszak. A 19-ik század első felében az angol gyárosok csaknem kizárólagosan uralták a világpiacot, így nagy haszonra tettek szert és a profitnak egy részét újabb válalatokba fektették részben otthon, részben pedig a birodalom határain kívül. Angliának oly rohamos volt a gazdasági fejlődése, hogy 1913- ban már 20 billió dollárt tett ki az angol birodalom határain kívül elhelyezett tőkéje. Közben a lakosság száma is emelkedett. Amíg 1801-ben Anglia és Wales (a két angol sziget) lakossága 9 milliót tett ki, 1861-ben 20 millióra nőtt és 1911-ben 36 milliót számlált. Úgy látszott, mintha a prosperitás örökös fészket rakott volna a két szigeten. Az aranykorszak azonban nem soká tartott. A veszedelem két irányból közeledett. Egyrészről a német ipar rohamosan fejlődött és a német kapitalisták részt követeltek maguknak a piacokon nyerhető profitból, másrészről a gyári ipar a gyarmatokon is fejlődésnek indult. A versenytársak, Anglia elintézte a vetélykedés ügyét Németországgal 1914 és 1918. évek között. A “jó munkát” aztán befejezte az 1919-ben kötött békével. Elvette Németország gyarmatait, hajóit, befektetéseit, vasát, szenét, tengerészetét, stb. Az imperialista versengés Németország népét mezítelenre vetkőztette és éhínség elé dobta. Hát a győzelmes Anglia mit nyert? Anglia állami adóssága 1854-ben 774 millió font sterling volt. A háború előtt, 1914-ben 678 millióra rúgott. Vagyis 40 év alatt képes volt kifizetni 96 millió font sterling adósságot. Az állami adósság 1919-ben már 7,460 millióra szökött és 1923-ban elérte a 7,700 milliót. A múlt évben dacára annak, hogy az Egyesült Államokkal igen kedvező feltételeket kötött, a 910 milliót kitevő összes adójövedelemből 332 milliót, vagyis a teljes jövedelem harmad részét fordította az adósságok kamatainak törlesztésére. Angliára nézve tehát az államadósságoknak ez az óriási mérvű szaporulata is a háborús zsákmánynak tekinthető. Ennél még fontosabb probléma elé állította Angliát az a tény, hogy a háború alatt a gyarmatok ipara óriási lendületet vett és ez az angol exportot korlátozza. A háború ideiglenesen megakasztotta az angol árucikkek áradatát, amennyiben a gyárak a háborús eszközök gyártásával voltak elfoglalva. Sőt a háborús zóna jó piacul szolgált a gyarmatok gyárainak is. Minden árut, amit csak a gyarmatokon készíteni tudtak, elhelyezhettek a háborús területen. Ennek következtében a gyarmatok ipara nagy lendületet kapott. Canada például 1913-ban csak 15,286 tonna acélt gyártott, 1914-ben már 751,738 tonnát és 1917-ben 1, 538,886 tonnát. Indiában 1913-ban 4,220,000 font gyapotárut készítettek, 1917-ben pedig 9,944,000 fontot. A helyi üzleti érdekeltség kifejlesztette a saját ipari gépezetét, összeomlás előtt. Amikor a háború befejeződött, ezen gyarmati ipartelepek nem zárták le az üzemet, hanem folytatták tovább a termelést és most már főleg a saját szükségleteik kielégítésére termelnek, így a világháború az angol gyarmatokon versenytársakat fejlesztett az angol iparnak. Az angol imperializmus ezzel a saját ereit vágta fel. A háborúnak egy másik, előre nem várt következménye az lett, hogy amíg Anglia elpusztított egy versenytársat, — Németországot — helyébe lépett egy másik, sokkal hatalmasabb és szívósabb, az Egyesült Államok. Az Egyesült Államok csak akkor avatkozott a háborúba, amikor a többiek már kifáradtak és addig rengeteg profitot harácsolt össze, így képes volt Anglia részére 4 és fél billió dollárt kölcsönözni. Ezenkívül nagy rivális hajórajt építtetett és óriási befektetéseket tett még angol területeken is, különösen Canadában, így hát Angliára nézve a háború hiábavaló volt. A legyőzött vetélytárs helyét elfoglalta egy másik, Gyarmati A HÁLÓKÖNTÖS PARÁDÉ. Ku Klux Klan felvonulás az I. W. W. gyűlésterem előtt. Az I. W. W. tagjai forradalmi dalokat énekeltek a felvonulás alatt. A megakadályozott vérfürdő: SAN PEDRO, Calif.—Az Industrial Workers of the World védelmi bizottságának irodájában megszólalt a telefon : Halló! Halló! Az I. W. W. védelmi iroda? — Úgy van, ez az I. W. W. védelmi irodája. — Akkor ti (káromkodás) voblik, jobban teszitek, ha vigyáztok magatokra. Mi, a Ku Klux Klan, meg fogjuk mutatni, hogyha a rendőrségnem bir veletek, mi majd ráncbaszedünk! A titokzatos távbeszélő szavaira nem sokat adtunk, mert megszoktuk már a kluxerek hencegését és eddig még mindig csak az üres fenyegetődzésnél maradtak. Sem a North Westen, sem pedig Californiában eddig még be nem váltották fenyegetéseiket. Ebben a városban a Klan talán 1,400—1,500 taggal bír. Ebből legalább is 1,200 olyan ember van, akit a Klán miszticizmusa vonzott hozzájuk és a három K-s valódi klanszman bigottságához, szadista természetéhez, valójában nem sok közük van. Ezeket csak az ostoba ceremóniák, a szerepelni vágyás és esetleg üzleti érdek tartja a klánban, de normális körülmények között erőszakosságokra, törvényellenes dolgok véghezvitelére sem erejük sem bátorságuk nincs. Azonban a gyakorlat eléggé bizonyítja, hogy lelketlen agitáció, mesterséges izgatás révén éppen az ilyen embereket lehet a legnagyobb gaztettek véghezvitelére is rábírni. Előkészületek. Éppen ezért, amikor a telefon újból csengett és azon keresztül az I. W. W.-val szimpatizáló liberális polgárok mondották, hogy a három K-s csoport valamire készül az I. W. W. ellen, sőt hírül adták azt is, hogy a Ku Klux Klen az I. W. W. helyisége előtt felvonulást fog rendezni, elhatároztuk, hogy valamit teszünk, amennyiben semmi kedvünk sem volt a Centralia tragédia megismétléséhez. Először is elmentünk a rendőrségre. Volfer rendőrfőnök nem volt az irodában s igy csak helyettesével Hill kapitánynyal beszéltünk. Elmondottuk neki, hogy kire járja, miszerint a Ku Klux Klan meg fogja támadni az I. W. W. helyiséget. Ugyancsak megmutattuk neki a “San Iiedro Pilot” nevű lap egy cikkét, amely bár nagyon burkoltan, de szintén jelzi a támadást. El kell ismernünk, hogy a rendőrség udvariasan fogadta a bejelentést és megígérték, hogy minden erejüket felhasználják az esetleges vérontás meggátlására. Az I. W. W. gyakran kritizálja, sőt pellengérre is állítja a rendőrséget, a rendőrségi intézkedéseket. Azonban a méltányosság megköveteli, hogy elismerjük, miszerint a rendőrség ebben az esetben olyan óvintézkedéseket tett, hogy a saját magunk által foganatosított elővigyázati intézkedések fölöslegesnek bizonyultak. Többek között elhatároztuk, hogy egyik kevésbbé exponált munkástársunkat leküldjük az alsóvárosba és értesít bennünket, mihelyt hall valamit a támadás részleteiről. Közben értesítést kaptunk az egyházi szervezetek egyesületétől, továbbá a Civil Liberties Union itteni irodájától, hogy táviratilag figyelmeztették a közelgő eseményekről Volmer rendőrfőnököt és felelőssé tették minden esetleges erőszakosságért. A védelmi gyűlés. Ily körülmények között elálltunk attól az előző tervtől, hogy kihívjuk azon munkástársakat, akik Los Angelesben éppen ezidő alatt mulatságra gyülekeztek, így csak a rendes védelmi gyűlést tartottuk meg, amely tekintve a los angelesi mulatságot, most nem volt oly látogatott, mint kereskedelme tönkremenőben van. Anglia, a győztes, a gazdasági összeomlás előtt áll, éppenúgy, mint győzőtársa, Franciaország. A nemzetgazdászok tehát helyesen látták, hogy a kapitalista imperializmus a társadalmi öngyilkosság egy neme, máskor. Azonban így is résztvett azon közel 200 munkástárs. A szónok a szokásos védelmi beszédet tartotta; ismertette az I. W. W. elvi nyilatkozatát, céljait és szerkezetét, továbbá az I. W. W. elleni üldöztetést, stb. Az egy órás beszéd után a hallgatók kérdéseket intéztek a szónokhoz. Közben a védelem javára gyűjtést rendeztek, amelynél a hallgatók liberálisan adakoztak. A gyűjtés után újból kérdéseket adtak fel az előadóhoz, hogy egy eszmecsere fejlődjön ki. Ekkor a hallgatóság soraiban suttogás támadt. •— Nini! Már itt jönnek! Szánalmas látvány. És csakugyan jöttek. Zárt sorokban vonult fel mintegy 1,200—*-4,500 ember, mindegyik a nyakától egészen a sarkáig letakarva* fehér hálóköntössel. Az arcuk fedetlen volt, mert a californiai törvények tiltják az álarcos felvonulást. Tompán, bután lépkedtek, nagyokat dobbantva lábaikkal, mintha nehéz ólombocskorokban lépkedtek volna. Számos táblát vittek magukkal, amelyekre felírták, hogy így meg úgy a hazáért vannak, az anyjukért, a gyermekeikért, meg a jóég tudja miért csinálják ezt a felvonulást. Háromszor haladtak el így az I. W. W. helyisége előtt. Általában félelmetesnek akartak feltűnni, de inkább szánalmasak voltak. Még csak azt sem állíthatjuk, hogy nevetségesek lettek volna. Szomorú, bamba arcok egész sorozatát láttuk. Csak itt-ott lehetett egy-egy élénkebb kinézésű arcot észrevenni. De még mást is láthattunk. A Klan állítólag a tiszta tősgyökeres amerikaiak gyülekező helye, a száz percentes amerikanizmus védője. Nos, ha annyi tíz dollárost kapnánk, mint amennyi szláv, német és harcot láttunk a menetben, akkor a következő három hónapban a védelmi bizottságnak nem kellene egyéb jövedelem, noha óriási kiadásai vannak. Azt is láttuk, hogy a Klan elég demokratikus szervezet, már abból a szempontból nézve, hogy a szegényebb néposztály tagjaitól is elveszik a 10 dolláros beállási díjat. Ezt bizonyították a fehér köntös alól kibukkanó cipők. Igen, a nehéz, durva, letaposott, ferde sarkú cipők. Ezeknek a tulajdonosai nem a kizsákmányoló osztály tagjai közül kerültek ki, hanem az elhódított, szegény, tudatlan munkások köréből. És ez a tény tette olyan szánalmassá a nagy felvonulás látványát. A forradalmi dalok. Mielőtt a felvonulást megkezdték, a rendőrség átkutatta az automobilokat, hogy nincs-e bennük fegyver. Mondják, hogy amikor a kutatás megkezdődött, több automobil azonnal eltávozott és csak később tért vissza. A menet előtt néhány civilruhás rendőr haladt, majd minden tizenötödik sorban két rendőr volt beosztva. Az I. W. W. helyiség előtt is állt néhány civilruhás rendőr és pár munkástárs, akik el voltak készülve arra, hogy az esetleges támadókat, ha lehet szép szóval észretérítsék. Erre azonban nem került sor. Amikor a fehér ingesek az I. W. W. helyiség elé értek, a munkástársak befejezték a gyűlést és forradalmi dalok énekléséhez kezdtek. A kluxerek jól hallották a helyiségből kicsengő éneket. A tompa, dübörgő lépések zaján átcsendült a “Solidarity”, “Vörös zászló” és a “Hold the Fort” I. W. W. dalok éneke. És amikor harmadszor is a helyiség elé értek, a munkástársak rázendítettek az I. W. W. felkiáltásra : Woblik! Woblik! ha! ha! ha! Mit gondolsz, kik vagyunk? Durvák, nyersek, az igaz, de soha nem hazudunk. Szólásszabadságért harcolunk! Kik? Mi, a woblik! a woblik! a woblik! Ezután a munkástársak kijöttek a járdára és onnan nézték a felvonulók utolsó csapatait. A megfélemlítés nem sikerült. Erőszakoskodásra nem mertek vetemedni. És az I. W. W. erősebben tartja az erődöt, mint előbb. (Industrial Worker.)