Bérmunkás, 1924. január-június (2. évfolyam, 257-282. szám)

1924-04-19 / 272. szám

­ A KÍNAIAK nem akarnak KAPITALIZMUST. CANTON, Kína.—A kínai munká­sok felkérik az amerikai munkásságot, hogy segítsenek megakadályozni az amerikai kormány beleavatkozását a kínai belügyekbe. A manifesztum a következőkép szól: “A ti kapitalista republikánus és demokrata államférfiaitok azzal a jel­szóval jönnek Kínába tőkéjüket elhe­lyezni, hogy ők a kínai nép jóakarói. De amit ezek a jóakarók tényleg cse­lekszenek, azt fényesen illusztrálta a közelmúltban lejátszódott tény a can­­toni kikötőben, ahol amerikai hadi­hajók horgonyoztak és demonstráltak az ellen, hogy a cantoni kormány mi­kép használta fel a jövedelmeit. “Az amerikai munkásság harcolt a Nemzetek Ligájához való csatlakozás ellen; miért nem harcol az ellen, hogy az Egyesült Államok kormánya bele­avatkozzon Kína belügyeibe? A can­toni kormány Dr. Sun Yat Sen-nel az élén harcol a kínai militarizmus meg­döntése mellett. Az amerikai munkás­ságnak erkölcsi kötelessége, hogy eb­ben a törekvésében támogassák a cantoni kormányt és követeljék az amerikai hadihajók visszarendelését a cantoni kikötőből.” Egy másik manifesztumot is bocsáj­í­tott ki a cantoni kormány Anglia, Franciaország, Japán és Olaszország munkásaihoz, a befolyt vámilletékek hovafordítására vonatkozólag. A pekingi kormány, amely a nem­zetközi kapitalisták befolyása alatt áll, a vámokból befolyt jövedelem na­gyobb részét lőszerre és fegyverekre költi, hogy aztán a kapitalizmustól szabadulni akaró kantoniakat lemészá­rolhassa. JA NŐ A KAPITALIZMUS IGÁJÁBAN. A nyomor széjjelzülleszti a családot. Az anyákat és feleségeket elvonszolja az otthonukból. Gyermekek nevelkedése szülői gondozás nélkül. A villamoson, amelyen az utat e sorok írója munkahelyére megtette,­­szemben egy nő ült piroskötéses köny­vet olvasva. Amolyan “társasági” re­gényféle volt, írta George Ohnet, vagy Courths Mahler. A nő tekintete szívta magába a kacskaringós histó­riát, amely szólt divatos, elegáns hő­sökről. És az újságírót hirtelenében valami kísértés szállta meg, hogy át­törje az illem szabályait, kiragadja a könyvet a nő kezéből és az ajtón ke­resztül amelyik éppen akkor tolódott félre, kihajítsa a márciusi sárba. Pa­­pírmasé hősök, hősnők, különösen pe­dig hősnők, ott élnek sivár elhagya­­tottságban, kegyetlen közömbösség közepette a munkahelyeken, gyárak­ban, műhelyekben, kint a földeken, háztartási munkában, irodákban. Lép­­ten-nyomon gyászos jeleivel találko­zunk az emberi nyomorúságnak és amikor ennek okait keressük, bele­ütközünk az általános drágaságba, a­mely ólomsúlylyal nehezedik a dolgo­zókra. Amikor azt hittük, hogy ez a súly immár a lehetséges legmélyebbre nyomta le őket, riasztóan tárul elénk a valóság, hogy ennél is szomorúbb sors van, az, ha a dolgozónak nincs dolga, amikor a drágaság pusztítása mellett még a munka és kereset hiá­nya is tetézi kínjait. És amikor ezek­nek a sorsa iránt érdeklődik, lépten­­nyomon találkozik az igazi hősiesség adataival. A nő, akinek szerepét a ter­mészet úgy szabta meg, hogy feleség és anya legyen, a kenyérkereset té­nyezőjévé lesz. A családföntartás gondja hárul rá, már nem is részben, nem is segítőképpen, az ő feladata lett, hogy gondoskodjék a családról és tartsa el azt. A férfimunkások óriási tömegei vannak munka nélkül és a ke­reset nélkül maradt családfő helyett az asszonyok és leányok vetik bele magukat a kenyérért való harcba. A kapitalizmus, amely elűzi a férfit a munkahelyéről, „szívesebben fogad­ja be a nőt. Olcsóbbnak, könnyebben kizsákmányolhatónak találja. Ennek tudható be az a föltünő jelenség, hogy a férfiak munkanélkülisége mel­lett aránylag csekély a nők ilyen hely­zete. Ez azonban távolról sem jelenti, hogy nincsenek munkanélküli nők. A kapitalizmus a nők foglalkoztatásával is gondoskodik azokról a munkástar­talékokról, amelyek révén a munka­­nélküliség veszedelmével állandóan hatalmában tarthatja a nőmunkást, épp úgy, mint ahogy azt a férfimun­kással teszi. A cipőfelsőrészkészítők szakegye­sületében most is ott várt egy csomó nő a sorára, hogy több hónapi munka­­nélküliség után munkához jusson. Az elhelyezés rendje ugyanis az, hogy az kerül sorra, aki régebben van munka­nélkül és így a sorosok várják, hogy mikor kerülnek munkába. Tizen-tizen­­ketten ülnek a nagyteremben közben és az otthoni bajokat újságolva egy­másnak, beszélgetnek. Vannak közöt­tük fiatal leányok, serdültebbek, gyer­mektelen feleségek és anyák. Amikor az újságíró szóba elegyedik velük és kikérdezi őket életkörülményeikről, küzködéseikről, bajaikról, valami na­gyon szomorú versengés indul meg kö­zöttük, hogy kinek a sorsa mosto­hább? — Tessék elhinni — mondja az egyik, árvalány, nincs senkije — a legrosszabb dolga van az egyedülálló nőnek. Akinek van családja, annak van legalább otthona. Ha bajba kerül, van kire támaszkodnia. De mi lesz ve­lem, ha például megbetegszem, ki gon­doz, ki törődik velem . . . De nem is kell hozzá betegség. Két hónapja va­gyok munkanélkül és abból élek, amit eladtam. Aztán elősorolja: eladta sze­rény kis ékszerét, aztán egy pár cipő­jét, aztán ruháját ... Ez maradt meg, amit rajtam tetszik látni. — Hango­san kacag, amikor kérdezem, hogy mi­képpen él, mit eszik. Először tréfál: habos kávét, vajas zsemlyét, cukrász­­süteményt reggelire, ragulevest, pe­csenyét, tésztát ebédre. A többi is nevet. — De jól tudod a menüt — szól közbe az egyik. Aztán komolyan elmondja: — Kenyeret eszem reggelire, kávét ebédre — ha jut. Ha pedig nem jut — nevetek. Én mindig nevetek, akár­mi bajom van. -r­ És most is nevetett. — Reggelire kenyeret eszünk — mondja a másik — ebédre főzeléket. Nem telik többre. Az anyámat tartom el, az apám hat hónapja van munka nélkül és még jó arcot is kell vágnom, nem szabad mutatnom, hogy el vagyok keseredve, vagy hogy fáradt vagyok, mert szegény mindjárt olyanokra gon­dol, amit nem is tudok már utána ki­mondani. — Azok legalább felnőttek. Ha ott­hon hagyod őket, nincs arra gondod, hogy nem tesznek-e kárt magukban, nem esnek-e le az emeletről, nem tö­­rik-e össze magukat a lakásban, nem gyújtjják-e magukra az ágyat, nem mérgezik-e meg magukat . . . Nagyon rossz munka nélkül lenni, de amikor bent dolgozom a cipőgyárban, sokszor ott szeretnék hagyni mindent, haza szeretnék rohanni, mert nem tudom, hogy mi van velük. Ketten vannak: 4 éves az egyik, 2 éves a másik és reszket a lelkem, amikor hazamegyek, hogy milyen állapotban látom őket vi­szont. — Nekem nincs erre gondom . . . Én a gyerekemet elviszem az anyám­hoz. Messze lakik tőlünk, egy órával korábban kell felkelnem, hogy amire munkába megyek, elvihessem a kis­lányt. Amíg az apja munka nélkül volt, ő vitte el, de most már dolgozik, hát nekem kell ellátnom a kislányt. Ráterelődik a beszéd, hogyan élnek. — Most is rosszul, pedig az uram dolgozik, hát még ha munka, nélkül van. Ma például paprikás krumplit főztem, az lesz ebédre, vacsorára és holnap ebédre . . . Csak a gyereket sajnálom, hogy nem táplálhatom úgy, ahogy kellene. Szegényke olyan so­vány . . . A magányos hajadon szólalt meg: — Ezért nem megyek férjhez. Nem, nem kellene gyerek. A másik, aki gyermektelen asszony, megerősítette: — Nagyon rossz ig­ is, nem hogy még gyerek is legyen az ember nya­kán. Férjhez is csak azért mentem, mert nekem nem volt lakásom, az uramnak pedig volt. — De mit csináljunk, ha már meg­van, sóhajtotta könnyesen az egyik azok közül, aki a gyerekéről beszélt. És ekkor egy kicsi, csinosarcú, élénk fiúcska furakodott a csoportba. Okos szemével ránézett a jövevényre, aki itt a nénikkel beszélt. És ekkor a nők, különösen pedig a hajadonok, közöt­tük az, akinek nem kell a gyerek, egyszeriben minden figyelmét ráfor­dította a kis legényre. És szóltak hoz­zá a szeretet melegségével, valami izzó lett a hangjuk, amikor becézték, kipirult az arcuk, amikor letérdeltek eléje és átölelték. A nők, akiknek nem kell a gyerek, a gyerek után való vágy lázától pirultak itt ki. Ekkor öt­lött szemembe, hogy véletlenül vala­mennyi, aki itt volt, fiatal, testileg­­lelkileg ép, valamennyiben megvolt a lelki és testi adottság arra, hogy a természet törvénye szerint, anya le­gyen. És láthatatlanul, de annál kemé­nyebben, irgalmatlanabbul ott suho­gott a kapitalizmus korbácsa, amely az embereket széjjelkergeti abból az együttesből, amit családnak neveznek és kifosztja őket, nemcsak a kizsákmá­nyolás révén, hanem úgy is, hogy a legelemibb természetadta örömöket is megvonja tőlük. A kapitalizmus családot romboló munkája sírt ki abból a becézésből, abból a reménytelen vágyból, amely­­lyel azt a gyereket, a más gyerekét vették körül. A szabóiparban dolgozó nők sztrájk után vannak. Most helyezkednek el munkahelyükön — a munka és mun­kanélküliség ugyanazon körülményei között, amint más szakmabeli társaik. A kapitalizmus kizsákmányoló rend­szere kihajtja őket is a családból, az otthonból, robotoló proletárokká teszi őket is. És ugyanígy van ez a többi iparágban foglalkoztatott nőkkel is. . . . Piroskötésű könyvek szólnak hősökről, hősnőkről. A bárókisasszony Entered as second-class matter March 11, 1922, at the post office at Chicago, 111., under the Act of March 3, 1879 No. 272. szám. — Ára 5 cent. HUNGARIAN OFFICIAL ORGAN OF THE INDUSTRIAL WORKERS OF THE WORLD Chicago, 111., Saturday, May 19, 1924. JOHN D. MUNKÁSAI ELÉGEDETLENKEDNEK. NEW YORK, N. Y.—John D. J.-t kihívták Bayonne, N. J.-be, hogy a Standard Oil Co. ottani finomítóiban dolgozó elégedetlenkedő munkásokat lecsendesítse, mert azok tíz százalék­kal több bért merészeltek követelni. “Éppen most az ideje, hogy a leg­nagyobb fokú lojalitást és kooperációt tanúsítson a munkásság a munkaadó­juk iránt, hogy a mostani bérek mel­lett valami kis sikert lehessen elérni az üzlet terén”, mondá W. C. Teagle, a korporáció elnöke. SZŰCSÖK KONGRESSZUSA NÉMETORSZÁGBAN. BERLIN.—A hetedik nemzetközi szücsmunkás kongresszus Berlinben, július 28—30-án lesz megtartva. Való­­színűleg ez lesz az első eset, hogy az amerikai szücsmunkások szervezetei is képviseltetni fogják magukat a kon­­gersszuson küldöttel. A kanadai és az amerikai szűcsök uniója 1922-ik év­ben csatlakozott az internacionáléhoz és a kongresszus egyik legkimagaslóbb tárgya az lesz, hogy váljon a szűcsök csatlakozzanak-e a Szabómunkások szervezetével vagy sem? HELYREIGAZÍTÁS. Múlt heti számunkban a “Szellemi mérgezők a kapitalista lapok” című cikkünk nyolcadik szakasza eltördelő­dött miáltal értelmetlen lett. Helyesen így van: “A Bérmunkás kikezdetlenül felvértezetten áll szemben számos el­lenségével és győzni fog, mert állás­pontja megdönthetetlenül bebizonyí­­tottan helyes, mert ez az álláspont szilárd alapot képez és hatalmas fegy­vert ad, mert a társadalom gazdasági életét fundamentálisan felöleli.” kitartó szerelemmel várja a grófját. És itt, a valóságban látunk fiatal, vi­ruló nőket, akik munka nélkül, kenyér nélkül vannak, ínséggel és nyomorral dacolnak. Szakadt cipőjükön beszivá­rog a hideg hólé, ruhájuk foltjait szé­gyenkezve takargatják. És ők fölemelt fejjel, minden alantas kisértést büsz­kén megvetve, haladnak a munka út­ján ... És amikor ezek itt vannak, küzködve harcolnak és szenvednek, ostoba tökfilkók mesélnek sápkóros fantáziával hősökről, hősnőkről, a a gróf úrról és a bárókisasszony­ról. Pfuj! Ggy. HAZUDIK A KAPITALISTA SAJTÓ. A kapitalista sajtó hazudik a sztrájkokról és minden egyéb munkásügyről. Félrevezeti és megmérgezi a munkásság gon­dolkozását. Munkások­ támogassátok az igazi munkáslapokat. Terjesszétek a Bérmunkást. KAPITALISTA HARA-KIRI. A kapitalista imperializmus a társadalmi öngyilkosság egy neme. Anglia a háborúval csak önmaga alatt vágta a fát. Az új versenytárs. IRTA: SCOTT NEARING. Hara-Kiri a japánok által használt borzalmas öngyilkossági módnak a ne­ve. A kapitalista imperializmusnak ilyen öngyilkossága játszódik le sze­meink előtt. Az olyan nemzetgazdászok, mint Marx, Hobson és Lenin mind azt állí­tották, hogy a modern imperializmus önmagát fogja elpusztítani az önma­gában rejlő ellentéteknél fogva. Az utolsó évtized eseményei sok olyan adatot szolgáltattak, amelyek ezt az állítást igazolják. Anglia a modern imperializmus ha­zája. A Római birodalom eleste óta egyetlen nemzet sem egyesített annyi álamot egyetlen birodalomban, mint az angolok. Anglia hajói járják a “hét tenger” vizeit és a nap soha sem nyug­szik le a területen, amelyen az angol zászló lobog. Ennek a roppant birodalomnak ipa­ri és pénzügyi központját az angol szigetek alkotják. A nyersanyagokat és az élelmet, amelyeket a gyarma­tok termelnek, angol hajók szállítják a britt szigetekre, ahol feldolgozzák azokat és azután újból szétviszik a gyarmati piacokra. Az eredeti angol szigetek lakói képtelenek megtermelni csak egy hányadát is annak az élelem­nek, amire szükségük van. Nem ter­melhetnek gyapotot, gyapjút, gummit, kávét, bőröket, petróleumot, stb. Mindazon árukat tehát, amelyre a leg­egyszerűbb gazdasági élet fentartásá­­nál is szükségük van, a tengeren túl­ról kell odaszállítani. Az arany­korszak. A 19-ik század első felében az angol gyárosok csaknem kizárólagosan ural­ták a világpiacot, így nagy haszonra tettek szert és a profitnak egy részét újabb válalatokba fektették részben otthon, részben pedig a birodalom ha­tárain kívül. Angliának oly rohamos volt a gazdasági fejlődése, hogy 1913- ban már 20 billió dollárt tett ki az angol birodalom határain kívül elhe­lyezett tőkéje. Közben a lakosság szá­ma is emelkedett. Amíg 1801-ben Anglia és Wales (a két angol sziget) lakossága 9 milliót tett ki, 1861-ben 20 millióra nőtt és 1911-ben 36 mil­liót számlált. Úgy látszott, mintha a prosperitás örökös fészket rakott volna a két szi­geten. Az aranykorszak azonban nem soká tartott. A veszedelem két irány­ból közeledett. Egyrészről a német ipar rohamosan fejlődött és a német kapitalisták részt követeltek maguk­nak a piacokon nyerhető profitból, másrészről a gyári ipar a gyarmatokon is fejlődésnek indult. A versenytársak, Anglia elintézte a vetélykedés ügyét Németországgal 1914 és 1918. évek között. A “jó munkát” aztán be­fejezte az 1919-ben kötött békével. Elvette Németország gyarmatait, ha­jóit, befektetéseit, vasát, szenét, ten­gerészetét­, stb. Az imperialista ver­sengés Németország népét mezítelenre vetkőztette és éhínség elé dobta. Hát a győzelmes Anglia mit nyert? Anglia állami adóssága 1854-ben 774 millió font­ sterling volt. A háború előtt, 1914-ben 678 millióra rúgott. Vagyis 40 év alatt képes volt kifizet­ni 96 millió font sterling adósságot. Az állami adósság 1919-ben már 7,460 millióra szökött és 1923-ban el­érte a 7,700 milliót. A múlt évben dacára annak, hogy az Egyesült Álla­mokkal igen kedvező feltételeket kö­tött, a 910 milliót kitevő összes adó­jövedelemből 332 milliót, vagyis a tel­jes jövedelem harmad részét fordítot­ta az adósságok kamatainak törlesz­tésére. Angliára nézve tehát az állam­­adósságoknak ez az óriási mérvű sza­porulata is a háborús zsákmánynak tekinthető. Ennél még fontosabb probléma elé állította Angliát az a tény, hogy a háború alatt a gyarmatok ipara óriási lendületet vett és ez az angol exportot korlátozza. A háború ideiglenesen megakasztotta az angol árucikkek ára­datát, amennyiben a gyárak a háborús eszközök gyártásával voltak elfoglal­va. Sőt a háborús zóna jó piacul szol­gált a gyarmatok gyárainak is. Min­den árut, amit csak a gyarmatokon ké­szíteni tudtak, elhelyezhettek a hábo­rús területen. Ennek következtében a gyarmatok ipara nagy lendületet ka­pott. Canada például 1913-ban csak 15,286 tonna acélt gyártott, 1914-ben már 751,738 tonnát és 1917-ben 1,­ 538,886 tonnát. Indiában 1913-ban 4,220,000 font gyapotárut készítettek, 1917-ben pedig 9,944,000 fontot. A helyi üzleti érdekeltség kifejlesztette a saját ipari gépezetét, összeomlás előtt. Amikor a háború befejeződött, ezen gyarmati ipartelepek nem zárták le az üzemet, hanem folytatták tovább a termelést és most már főleg a saját szükségleteik kielégítésére termelnek, így a világháború az angol gyarmato­kon versenytársakat fejlesztett az an­gol iparnak. Az angol imperializmus ezzel a saját ereit vágta fel. A háborúnak egy másik, előre nem várt következménye az lett, hogy a­míg Anglia elpusztított egy verseny­társat, — Németországot — helyébe lépett egy másik, sokkal hatalmasabb és szívósabb,­­ az Egyesült Államok. Az Egyesült Államok csak akkor avatkozott a háborúba, amikor a töb­biek már kifáradtak és addig rengeteg profitot harácsolt össze, így képes volt Anglia részére 4 és fél billió dol­lárt kölcsönözni. Ezenkívül nagy ri­vális hajórajt építtetett és óriási be­fektetéseket tett még angol területe­ken is, különösen Canadában, így hát Angliára nézve a háború hiábavaló volt. A legyőzött vetélytárs helyét elfoglalta egy másik, Gyarmati A HÁLÓKÖNTÖS PARÁDÉ. Ku Klux Klan felvonulás az I. W. W. gyűlésterem előtt. Az I. W. W. tagjai forradalmi dalokat énekeltek a fel­vonulás alatt. A megakadályozott vérfürdő: SAN PEDRO, Calif.—Az Industrial Workers of the World védelmi bizott­ságának irodájában megszólalt a tele­fon : Halló! Halló! Az I. W. W. védelmi iroda? — Úgy van, ez az I. W. W. védel­mi irodája. — Akkor ti­­ (káromkodás) vob­­lik, jobban teszitek, ha vigyáztok ma­gatokra. Mi, a Ku Klux Klan, meg fogjuk mutatni, hogyha a rendőrség­­nem bir veletek, mi majd ráncbasze­­dünk! A titokzatos távbeszélő szavaira nem sokat adtunk, mert megszoktuk már a kluxerek hencegését és eddig még mindig csak az üres fenyegetőd­­zésnél maradtak. Sem a North Wes­ten, sem pedig Californiában eddig még be nem váltották fenyegetései­ket. Ebben a városban a Klan talán 1,400—1,500 taggal bír. Ebből leg­alább is 1,200 olyan ember van, akit a Klán miszticizmusa vonzott hozzá­juk és a három K-s valódi klanszman bigottságához, szadista természetéhez, valójában nem sok közük van. Ezeket csak az ostoba ceremóniák, a szerepel­ni vágyás és esetleg üzleti érdek tart­ja a klánban, de normális körülmé­nyek között erőszakosságokra, tör­vényellenes dolgok véghezvitelére sem erejük sem bátorságuk nincs. Azon­ban a gyakorlat eléggé bizonyítja, hogy lelketlen agitáció, mesterséges izgatás révén éppen az ilyen embere­ket lehet a legnagyobb gaztettek vég­hezvitelére is rábírni. Előkészületek. Éppen ezért, amikor a telefon újból csengett és azon keresztül az I. W. W.-val szimpatizáló liberális polgárok mondották, hogy a három K-s csoport valamire készül az I. W. W. ellen, sőt hírül adták azt is, hogy a Ku Klux Klen az I. W. W. helyisége előtt fel­­vonulást fog rendezni, elhatároztuk, hogy valamit teszünk, amennyiben semmi kedvünk sem volt a Centralia tragédia megismétléséhez. Először is elmentünk a rendőrség­re. Volfer rendőrfőnök nem volt az irodában s igy csak helyettesével Hill kapitánynyal beszéltünk. Elmondot­tuk neki, hogy kire járja, miszerint a Ku Klux Klan meg fogja támadni az I. W. W. helyiséget. Ugyancsak meg­mutattuk neki a “San Iiedro Pilot” nevű lap egy cikkét, amely bár nagyon burkoltan, de szintén jelzi a táma­dást. El kell ismernünk, hogy a rend­őrség udvariasan fogadta a bejelen­tést és megígérték, hogy minden ere­jüket felhasználják az esetleges vér­ontás meggátlására. Az I. W. W. gyakran kritizálja, sőt pellengérre is állítja a rendőrséget, a rendőrségi intézkedéseket. Azonban a méltányosság megköveteli, hogy elis­merjük, miszerint a rendőrség ebben az esetben olyan óvintézkedéseket tett, hogy a saját magunk által foga­natosított elővigyázati intézkedések fölöslegesnek bizonyultak. Többek között elhatároztuk, hogy egyik kevésbbé exponált munkástár­sunkat leküldjük az alsóvárosba és ér­tesít bennünket, mihelyt hall valamit a támadás részleteiről. Közben érte­sítést kaptunk az egyházi szervezetek egyesületétől, továbbá a Civil Liber­ties Union itteni irodájától, hogy táv­iratilag figyelmeztették a közelgő eseményekről Volmer rendőrfőnököt és felelőssé tették minden esetleg­es erőszakosságért. A védelmi gyűlés. Ily körülmények között elálltunk attól az előző tervtől, hogy kihívjuk azon munkástársakat, akik Los Ange­lesben éppen ezidő alatt mulatságra gyülekeztek, így csak a rendes vé­delmi gyűlést tartottuk meg, amely tekintve a los angelesi mulatságot, most nem volt oly látogatott, mint kereskedelme tönkremenőben van. Anglia, a győztes, a gazdasági össze­omlás előtt áll, éppenúgy, mint győző­társa, Franciaország. A nemzetgazdászok tehát helyesen látták, hogy a kapitalista imperializ­­mus a társadalmi öngyilkosság egy neme, máskor. Azonban így is résztvett azon közel 200 munkástárs. A szónok a szo­kásos védelmi beszédet tartotta; is­mertette az I. W. W. elvi nyilatkoza­tát, céljait és szerkezetét, továbbá az I. W. W. elleni üldöztetést, stb. Az egy órás beszéd után a hallgatók kér­déseket intéztek a szónokhoz. Közben a védelem javára gyűjtést rendeztek, amelynél a hallgatók liberálisan ada­koztak. A gyűjtés után újból kérdéseket adtak fel az előadóhoz, hogy egy esz­mecsere fejlődjön ki. Ekkor a hall­gatóság soraiban suttogás támadt. •— Nini! Már itt jönnek! Szánalmas látvány. És csakugyan jöttek. Zárt sorok­ban vonult fel mintegy 1,200—*-4,500 ember, mindegyik a nyakától egészen a sarkáig letakarva* fehér hálóköntös­sel. Az arcuk fedetlen volt, mert a californiai törvények tiltják az álar­cos felvonulást. Tompán, bután lép­kedtek, nagyokat dobbantva lábaikkal, mintha nehéz ólombocskorokban lép­kedtek volna. Számos táblát vittek magukkal, amelyekre felírták, hogy így meg úgy a hazáért vannak, az anyjukért, a gyermekeikért, meg a jóég tudja miért csinálják ezt a fel­vonulást. Háromszor haladtak el így az I. W. W. helyisége előtt. Általában félelmetesnek akartak feltűnni, de inkább szánalmasak vol­tak. Még csak azt sem állíthatjuk, hogy nevetségesek lettek volna. Szo­morú, bamba arcok egész sorozatát láttuk. Csak itt-ott lehetett egy-egy élénkebb kinézésű arcot észrevenni. De még mást is láthattunk. A Klan állítólag a tiszta tősgyökeres ameri­kaiak gyülekező helye,­­ a száz per­centes amerikanizmus védője. Nos, ha annyi tíz dollárost kapnánk, mint amennyi szláv, német és h­­arcot lát­tunk a menetben, akkor a következő három hónapban a védelmi bizottság­nak nem kellene egyéb jövedelem, noha óriási kiadásai vannak. Azt is láttuk, hogy a Klan elég de­mokratikus szervezet, már abból a szempontból nézve, hogy a szegényebb néposztály tagjaitól is elveszik a 10 dolláros beállási díjat. Ezt bizonyí­tották a fehér köntös alól kibukkanó cipők. Igen, a nehéz, durva, letapo­sott, ferde sarkú cipők. Ezeknek a tulajdonosai nem a kizsákmányoló osztály tagjai közül kerültek ki, ha­nem az elhódított, szegény, tudatlan munkások köréből. És ez a tény tette olyan szánalmassá a nagy felvonulás látványát. A forradalmi dalok. Mielőtt a felvonulást megkezdték, a rendőrség átkutatta az automobi­lokat, hogy nincs-e bennük fegyver. Mondják, hogy amikor a kutatás megkezdődött, több automobil azon­nal eltávozott és csak később tért vis­­­sza. A menet előtt néhány civilruhás rendőr haladt, majd minden tizen­ötödik sorban két rendőr volt beoszt­va. Az I. W. W. helyiség előtt is állt néhány civilruhás rendőr és pár mun­kástárs, akik el voltak készülve arra, hogy az esetleges támadókat, ha lehet szép szóval észretérítsék. Erre azon­ban nem került sor. Amikor a fehér ingesek az I. W. W. helyiség elé értek­, a munkástársak befejezték a gyűlést és forradalmi dalok énekléséhez kezdtek. A kluxe­rek jól hallották a helyiségből kicsen­gő éneket. A tompa, dübörgő lépések zaján átcsendült a “Solidarity”, “Vö­rös zászló” és a “Hold the Fort” I. W. W. dalok éneke. És amikor harmad­szor is a helyiség elé értek, a munkás­társak rázendítettek az I. W. W. fel­kiáltásra : Woblik! Woblik! ha! ha! ha! Mit gondolsz, kik vagyunk? Durvák, nyersek, az igaz, de soha nem hazudunk. Szólás­szabadságért harcolunk! Kik? Mi, a woblik! a woblik! a woblik! Ezután a munkástársak kijöttek a járdára és onnan nézték a felvonulók utolsó csapatait. A megfélemlítés nem sikerült. Erő­szakoskodásra nem mertek vetemed­ni. És az I. W. W. erősebben tartja az erődöt, mint előbb. (Industrial Worker.)

Next