Bérmunkás, 1925. május-december (3. évfolyam, 326-357. szám)
1925-09-12 / 345. szám
A DARWINIZMUS. .CZ GYULA NÉPSZERŰ ELŐADÁSAI. (9-ik folytatás és vége.) És ha még magának az életnek kezdetekell következtetni, ha még a homálybarkolt ősállaton is túl kell haladni, akkor elmélet még nehezebbé válik. Maradváokra már nem hivatkozhatunk és a lelei döntő jellegét mindinkább az ész gonlkodó ereje veszi át. De ekkor majdnem tetetlen a képzeletnek a belejátszására, mely a valóságot tetszetősebb alakban érezné, de végeredményben csak zavart ér. Mindenesetre azt az alaptételt elfogadójuk, hogy az élet kezdetben nem volt van, mint aminő ma, mert az életlehetőset biztosító protoplazma nem bírja el a nagy hőmérsékletet, amely valamikor it a földön. Amikor földünk a napból áll, hőmérséklete meghaladta a 10,000 dús fok meleget. Ekkor földünknek, ma a Jupiternek, saját fénye volt és színben tündökölt. ;után megkezdődött a lehűlés, de még a csillag korában is 3,000 fok melegrajta. Végül is annyira lehűlt a föl', hogy elvesztette a fényét és kialakult cég. De vize még akkor sem volt, víz csak akkor jelentkezett, akkor isára formájában, amikor a hőmérséke st állt 364 fok alá. Kellett tehát egy olyan időpontnak is ne, amikor a hőmérséklet lehetővé tette élő csira kialakulását is. De arra a kérdésre, hogy hogyan keletiek, vagy hogy honnan jöttek a legelső ények, amelyek a még mindig forróvizüerekben tanyáztak — nem felelünk, pedig azért,mert nem tudunk felelni, nincs felelet, s bár ezerszer bizonyították be azt, élettelen anyagból élet nem származi, ebben az egy, egyetlenegy esetben is föl kell tételeznünk, hogy az első ,sha mégis az élettelen anyagból senki valahogyan. nden további okoskodás csak meddőn volna a szavakkal, annak, akik azt állítják, hogy az életmás bolygóból, vagy más csillagról ít a földre a kozmikus por örökké tartó óriásával. Hiszen, ez a fölfogás is igaz it, de szintén nem oldja meg az első ecska kérdését. Mert ez a fölfogás az eredetét a földről egy apás bolygóba a világűrbe viszi át,ami szintén’nem fáj. Darwin-elmélet megoldatlan probki fogja az őssejt, vagy az őssejtek faját megoldani, azt nem tudjuk, mi bizonyos, hogy az az első, vagy -z első őssejtek minden életnek kis pontjai. Azok az őssejtek tették léővé a fajok keletkezését, amelyek renezésüknek megfelelően fejlődtek és él, fejlődnek és élnek mindaddig, amíg a neszetes rendeltetésüknek megfelelnek, választják magukból a legjobb és legjobb egyedeket, így biztosítják fajuk többi fejlődését. Alakjuk, szervezetük azon módosul, addig, amíg élet lesz a len. Az ősember, fölsdének egyik meséjét fogom elmonn. Éppen egy millió esztendővel azelőtt tört. Fönt az északi sark vidékén, az éjfélihez örökös hóval és jéggel borított szőrű birodalmában képzeljünk egy vazt, aki bejárta a rengeteg erdőket, hogy fászszon. Mert bizony egy millió eszténél azelőtt ott az északi sarkon, amelyet st helyenként 6—700 méteres jégtakaró ir fel mindent, gyönyörű erdőségek pombák, hatalmas terebélyes fákkal, amik gomba módra nőttek ki a föld izzó tájból. Valójában nem is voltak fák, hali páfrányszerű növények, amelyeknek gomatáit a kövületek jól megőrizték, az a mesebeli vadász, aki egymillió eszdővel azelőtt az északi sark vidékein tarzott, az ugyancsak mesebeli erdőkben geteg sok állatot talált. Nem is kellett adva sokáig lesnie és bizonyára egyetlen eben sem tért vissza barlangjába erednytelenül, vadászzsákmány nélkül. Vagy Déleurópában heteken át bolyongott volna a vadász és nem látott volna sebet, mint nagy kiterjedésű réteket, a lyeknek egyhangúságát csak imitt-amott tótta föl egy sűrűbb kerek, vagy liget és egy rétek fatengerében nagymennyiségű flop, vadló és zsiráf tanyázott. A Föld'- tenger helyén is szárazföld volt, a synek erdőségeiben majmok tanyáztak, pedig vizek mentén járt a vadász. ak■ két és négyagyaru elefántokat, orrlovakat és vízilovakat vert föl, de vanakkor éjszakánként hallhatta oroszok, párducok, vadmacskák és tigrisek őseinek rémes üvöltését. A mai kulturországok helyén áthatolhatan erdőségek pompáztak, dús pálmakekkel, amelyekben ‘ tarka papagályok öködtek, de amelyekben ott volt a gorilla . Alpesek helyén még csak erdős domádék volt és ott, ahol ma a nap tüzes sziklákat ér, tűzhányóhegyek egész működötten volt a millió év előtt a harmad (ter) korabeli Európa képe, amely fölött a légöv gyilkos melege honolt. Eddig szól a Bölsche meséje. Most már az a kérdés," csakugyan élt-e az a mesebeli vadász, csakugyan volt-e ember már a harmadkorban egymillió esztendővel azelőtt? Ha a geológiai korszakoknak az előző előadásban föltüntetett táblázatát megtekintjük, azt látjuk, hogy a tertinerkorszak feltünteti ugyan az embert, de kérdőjelet tesz melléje, mert mi csak a negyedkorszakban mozgunk otthonosan, vagyis abban a korszakban, amikor földünk mai képét vette föl. Említettük, hogy ebben a negyedkori szakban borította el a jég földünk északi felének legnagyobb részét és sok-sok ezer év múlt el, amíg az a jég újból visszahúzódott. Mármost a jégkorszak nemcsak a mamut és az ősorrszarvút őrizte meg, hanem megőrizte az emberi élet kétségbevonhatatlan nyomait is. Mert amikor a jég újból eltűnt, az ezrével megmaradt barlangokban megtalálták azokat a csiszolatlan lőfegyvereket,a baltaféléket, amelyekkel az ősember a környezetében élt állatokra vadászott. "De a jégkorabeli ember a környezetében levő állatok képeit még barlangja falára is odarajzolta.. Különösen a franciaországi barlangokban találtak sok ily rajzot, amelyeket az ősember még különböző földfestékekkel ügyesen ki is színezett. E negyedkorszakbeli vagy még pontosabban a jégkorszakbeli ember csontvázát megtalálták és életének egész menetét a tudományos kutatás a legpontosabban földerítette. Igen, de mi nem a negyedkor emberére, vagyis a hozzánk hasonló emberre vagyunk "kiváncsiak, hanem arra az emberre, aki a fertiner-korszakban élt Európapálma- és babérligeteiben vagy arra az emberre, aki esetleg még korábban élt. Hogy a harmadkor előtt is élt volna ember, teljesen valószínűtlen, mert semmiféle olyan maradvány nincs, ami ilyen föltevést igazolna. ■A másodkorszaki életéről csakis állati csontvázak tanúskodnak. Sőt van még egy érdekes eshetőség is. Ha ugyanis élt volna a harmadkor előtt ember, azt még akkor sem ismerhetnék fel, ha megtalálnék akár a teljes csontvázát is, azon egyszerű okból, mert annak az esetleges csontváznak szerkezete annyira különböznék, annyira elütne a megszokott formáktól, hogy meg sem lehetne állapítani azt, hogy váljon emberi csontváz-e ? ! A hanpadkorszakbeli embert, a mesebeli millió esztendővel azelőtt élt vadászt azon,ban sikerült fölkutatni. Neandervölgyben, Düsseldorf mellett, , 1856-ban munkások egy régi barlang kitakarítása közben egy ősrégi, de részben már elkorhadt csontvázat találtak. A még idejében szakértőnek meghívott dr. Fahlrott a bonni múzeum részére megmentette a leletből azt, ami még menthető volt: elsősorban a koponyatetőt, amely hihetetlenül lapos és amelyen a szemgödrök fölött nagy csontdudorodások nyúlnak ki. Sokáig a furcsa koponya korát sem tudták megállapítani. Virchov, a híres anatómus azt mondta, hogy nem normális embernek a csontvázát találták, mert beteges elváltozásokat mutat és éppen a beteges elváltozások okozták azt, hogy a neandervölgyi csontváz a mai ember csontvázától különbözik. Szerinte a neandervölgyi gyermekkorában agylágyulásban szenvedett, mint aggastyán köszvényes volt. Valamikor pedig be is verték a fejét, amely éppen csakhogy begyógyult és ezek a fölsorolt jelenségek okozták a szemgödör fölötti torzdudorodásokat és a többi elváltozásokat. Virchov kijelentéseit Fraipont tanár megcáfolta, mert egy Namur melletti barlangban, Spyben, 1887-ben két emberi csontvázat talált, amelyeken a szemgödrök, fölött ugyanolyan torzdudorodások voltak, mint a neandervölgyin. Még későbben Krapinában egész csontvázleletet találtak. Tíz különböző korú és nemű ember maradványait, akik valószínűleg egy történelemelőtti kor emberevő lakomájának lehettek az áldozatai. A csontvázak ugyanolyan sajátságokat mutattak, mint a neandervölgyi. Ezzel a Virchow regényes föltevése egészen megdőlt és a feletteken észlelt sajátosságok nem voltak kóros elváltozások, mint ahogy ezt a német Schwalbe kétségkívül be is bizonyította. Tehát élt valamikor ilyenfajta ember, de az is csak jégkorabeli ember lehetett, mivel a spyi és a krapinai maradványokat mamut és barlangi medve csontvázai között találták. De miután ezek a jégkorabeli emberek a többi már nem ismert jégkorszakbeli emberektől teljesen elütöttek, kétségkívül egy egészen másfajtájú emberi típust képviseltek. S így a homo sapines előtt föl kellett tételezni egy másik és már előbb kihalt emberfajtát— az elsődleges embert, az úgynevezett homo primigenius-t, — akinek maradványait ugyancsak a jég őrizte meg, de aki nem volt azonos a jégkorszakbeli, a negyedkorban élt ősemberrel. A tertinetkorabeli ősember kérdését végül Dubois Jenő hollandi orvos oldotta meg, aki Jáva-szigetén, Trinitben, 1891-ben ásatás közben, a késői harmadkorból való elefánt és vizilócsontvázakat talált. De ezek között volt valamilyen ismeretlen egyednek fölső lábszárcsontja, koponyájának egy része, továbbá néhány zápfoga és egy állkapocsdarabja. Embernek (?) lehettek a maradványai, mert a lábszárcsont arra mutatott, hogy két lábon járt és egyébként is a lábszárcsont annyira emberformájú volt, hogy a legkiválóbb anatómusok — köztük Virchov is — emberi lábszárcsontnak minősítették. A koponya azonban még laposabb volt, mint a neandervölgyié és ezért semimképpen sem lehetett emberi koponyának minősíteni. A koponya csakis majomi koponya lehetett mert föltűnően hasonlított egy még ma is Dél-Ázsiában élő majomnak, a gibbonnak (A gibbon emberszármazású majom. Ilyenek még a gorilla, az orángután és a csimpánz.) a koponyájához. Ámbár a mai gibbonok a trinitinál sokkal csenevészebbek, a hasonlatosság következtében a szakértők kijelentették, hogy a koponya egy embernagyságú — bizonyára kihalt,— gibbonnak a koponyája. Végeredményében nem tudták eldönteni, hogy a lelet miféle csodaalakulatnak a maradványa ? A kutatók egyik része azt állította, hogy a trinili gibbonhoz hasonló ember, a másik része meg azt vitatta, hogy emberhez hasonló gibbon volt. Dubois maga a középutat választotta és a leletet Pithecantropus- nak nevezte el, ami hozzávetőleg majomembert jelent. A késői harmadkor emberei— a legendás vadász — tehát majomhoz hasonlított. — Most már az lehetne a kérdés, hogy vájjon ez az ősember nem lendült-e ki mint valamilyen emberszabású majom utóda? Bizonyos, hogy az ember és az emberszármazású majmok rokonok, mert az emberi csontvázat leginkább a majmok csontváza közelíti meg, fogazatuk is hasonló, de a vértestecskék szerkezete, a vér összetétele is arra vall. S bármennyire is rokonok, az ősember még sem származott az emberszabású majmok, egyetlen fajtájából sem, mindannak ellenére, hogy mindegyikben az emberhez hasonló tulajdonságok egész sora van. De nem származott még a gibbontól sem. A gibbon azért sem lehet az ős, mert keze testéhez mérten aránytalanul hosszú. Mindezekből azt állapítjuk meg, hogy emberszabású majmok az ember ősfajtáját megközelítik ugyan, de azzal nem azonosak, de megállapíthatjuk azt is, hogy amikor a Pithe cantropus, a majomember egy még ősibb formájából kilendült, ugyanakkor lendültek ki a majmok is, de mindegyik fajtájuk más más módon. A közös származást igazolja, hogy minél fiatalabbak az emberszármazású majmok, annál inkább hasonlítanak az emberhez, sőt az anyaméhben levő gibbonporonty teljesen olyan, mint az emberi embrió, karjai is éppen olyanok, mint az emberéi és semmi sem mutatja kezdetben, hogy azokból majomkarok lesznek valamikor. A közös származásra vonatkozólag a Darwin tétele a következőképen szól: Volt valamikor egy emlősállatszerű lény a földön, amelyből nemcsak az ősember lendült ki, de amelyből kilendültek az emberszabású majmok is. Vagyis az ember nem a majomtól származott, sőt fordítva, ha a közös őst még embernek lehetne nevezni, akkor a majom az embertől származott. Ezt a közös őst még nem találták meg, a legrégibb emberi ős mindezideig a Pithecantropus szerb ember, amelynek nyomait legújabban Rhodesiában (Dél-Afrikában) is megtalálták és ezzel végkép igazolódott a Darwin föltevése. Annyit azonban föltételezhetünk a még ismeretlen ősről, hogy testének nagy részét erős szőrzet fedte, amelyet majomutódai mind a mai napig megtartottak. De az emberi poronty az anyaméhben szintén meglehetős szőrtakarót visel, még az arcán is, amelyet csak közvetlenül születése előtt vett el és így az ember maga is utánozza mégegyszer az ősállapotot, viszszaírt az ősformára, kétségbevonhatatlanul igazolán azt, hogy az ember semmiképpen sem jelenhetett meg úgy a földön, mint ahogy azt régi fölfogások hirdették. VI. A föld kora. Miután fejtegetéseinkben kizárólag a földi élet jelenségeivel foglalkoztunk, függelék gyanánt a föld koráról szóló vitáról is megemlékezünk. Előadásainkban föltettük, hogy földünk, hatmilliárd esztendős, mivel ennyi időt igényel az urán a kialakulásához. A föld korának meghatározása régen foglalkoztatja a tudósokat. Évtizedek óta vitatja ezt a súlyos kérdést a csillagászok és a geológusok java. Kövesligethy Radó professzor az angol Kelvin lorddal csak 20 millió évre, az előadásainkban megemlített Lylle, a modern geológia megalapítója 240, Wallace, Darwin nagyszerű kortársa 500 millió évre becsülték földünk korát. A különböző meggondolások alapján kimutatott eredmények tehát meg sem közelítik egymást. A radioaktív elemek tanulmányozása azonban ezt a kérdést is megoldotta. Raleigh lord kimutatta, hogy az urán és a radioaktív anyagok bomlásából keletkező ólomnak más az atomsúlya, mint a közönséges ólomé. Az idevonatkozó sebességek pontos megfigyeléséből pedig kiszámította, hogy a Föld legősibb kőzeteiben felhalmozott uránólom 925 millió év alatt képződött, a tertinet kor elején az óceánkorszakban elraktározott uránólom pedig 30 millió év alatt gyűlt össze. Ramsay kiszámította, hogy a rádium élettartama 2,500 év, az uráné pedig 7,500 millió év, vagyis ennyi idő alatt alakul át teljesen új anyaggá. Raleigh lord tehát jóval hosszabbra szabja földünk korát, mint ahogyan eddig maximálisan is vették. Szerinte ezermillió év óta van élet a földön, a föld kora pedig annak az időnek legalább a hatszorosa, föltéve, hogy az urán átalakulásához földünk minden helyén ugyanennyi idő kellett. (Vége.). BÉRMUNKÁS 5 BOLYGÓ RENDSZERÜNK. A NAP. A BOLYGÓRENDSZER TÉRKÉPE. Irta: Binét Károly. Előző cikkünk alapján, melyben a Naprendszer keletkezését ismertettük, mi sem természetesebb, hogy a bolygókat egy családnak kell tekintenünk, melynek feje, jobban mondva szülőanyja a Nap. Mielőtt azonban rátérnénk az egyes bolygók ismertetésére és azokra a törvényekre, melyek a bolygók mozgását és a naphoz való viszonyát szabályozzák, előbb a Nappal kell kissé közelebb megismerkednünk. A Nap sugara több mint százszor akkora, mint a Földé, tömege pedig az összes bolygókét egyesítve is 700-szor múlja felül. Ez az elképzelhetetlen nagy tömeg hatalmas vonzási erejével tartja mozgásban az összes bolygókat. Azonkívül fény- melegsugárzásánál fogva is éltető eleme a Földünknek. Ez az óriási, részben folyós, részben gázállapotban levő gömb, mely éppenséggel nem tartozik a legfényesebb csillagok közé, mert a hűlésnek már meglehetősen előrehaladott állapotában van, rengeteg hőmennyiséget sugároz a hideg világűrbe, melyből a Földnek csak elenyésző csekély rész jut. Azonban ez a csekély meleg jelenti a Földön levő életet s a szerves lények mind a Naptól nyerik létüket. A kőszén, amivel kazánjainkat sűtjük, évezredek előtti növényekben beállott vegyifolyamatok terméke, amiket tehát szintén a Napnak köszönhetünk. A Nap felületét vizsgálva azt találtuk, hogy az nem egyenletesen fényes, hanem pelyhes szerkezetű, olyanforma, mint a bárányfelhő. Azonkívül a látható korong közepe fényesebb és fényereje a szélek felé fogy. Ez arra utal, hogy a Napot valami légkörféle veszi körül. A felületet gyakran foltok borítják, melyek a fényes háttéren ugyan feketének látszanak, de még mindig fényesebbek, mint aminőnek a teli Holdat látjuk s csak az alap izzó fényessége miatt látszanak teljesen sötétnek. A foltok kíséretében fényes erek húzódnak, a fáklyák. De sem a folt, sem a fáklya nem állandó, mindkettő nagyon gyakran szemlátomást változik és ritkaság, ha egy folt két hónapig megmarad. A foltok a legnagyobb valószínűség szerint örvénylő nyílások a fáklyák pedig valószínűleg a felszín hatalmas, tüzes felgyülemlései. A foltok és fáklyák balról jobbra húzódnak. Ebből a mozgásból azt állapították meg, hogy a Nap forog a tengelye körül és számos megfigyelés azt az eredményt adta, hogy 25 nap alatt fordul meg a saját tengelye körül. A fáklyák és foltok mibenlétét ugyan még nem ismerjük teljesen, egyet azonban megállapítottak: a foltok száma 5 és fél évig nő, utána ugyanannyi ideig fogy, vagyis 11 évi periódusokban változik. Amikor elfogynak teljesen a napfoltok (legutóbb 1923-ban) néha hónapokig sem fedezhető fel “szeplő”, ami a Nap képét elcsúfítaná. Hogy a napfoltok váltakozása nem egészen egyszerű jelenség, azt különösen abból következtethetjük, hogy a foltok sűrűsödésével együtt jár a mágnestűnek a rendes iránytól való eltérése és a gyakori sarki fény. A foltok és fáklyák jelenségei tehát bizonyos mágneses és elektromos tüneményekkel vannak kapcsolatban, melyekre még nem derített teljes fényt a tudomány. A Napot különösen teljes napfogyatkozás alkalmával szokták megfigyelni, amikor a Hold eltakarja a Nap korongját.Hogy a kicsiny Hold elfedheti az óriási Napot, az a Hold közelségéből és a Nap nagy távolságából következik. Hunyjuk be egyik szemünket s függélyesen tartott mutató ujjunkkal egy távolabbi hatalmas épületet takarhatunk el.) Az eltakart erős fényű Nap ilyenkor nem zavarja a látást s a Nap testén kívül egy meglehetősen szabálytalan, vékony, rózsaszínű burkolatot látunk, mely a Nap tulajdonképpeni légkörének tekinthető. Ebből gyorsan váltakozó lángéelvek nyúlnak ki, a protuberanciák, melyek meglepően hasonlítanak a vulkáni kitörésekhez és mintha erős szelek ide-oda hajtanák a lángnyelveket. Végül pedig nagy terjedelemben környezi a Napot egy zöldes-fehér, gyöngyfényű, sugaras fénymez : a korona. A színképelemzéssel még megállapították a Nap anyagát és hőmérsékletét is. (A színképelemzési eljárást, mert valósággal a végtelenségből hoz nekünk biztos adatokat? egy későbbi önálló cikkben fogjuk ismertetni.) Ma már elég jól ismerjük a Nap kémiai összfetételét és tudjuk, hogy meg vannak rajta mindazok az elemek, melyeket a Földön ismerünk. Találtak azonban egy elemet, melyet azelőtt a Földön nem ismertek, ez a hélium, egy végtelen könynyű, gáznemű anyag. Most azonban ez is ismeretes, nagy mennyiségben fejlődik a hőforrásokban és a vulkáni kitörésekben (tehát a Föld izzó magjából kerül elő) csakhogy könnyűségénél fogva a Föld nem képes magához kötni és kivándorol a világűrbe. A Nap hőmérsékletéről különböző számok vannak forgalomban, aszerint, hogy a protuberanciák, a légkör, vagy a felszín hőmérsékletét tanulmányozták. A számok több ezer Celsius fok körül mozognak, részletrésük itt csak fárasztaná az olvasót. Mielőtt áttérnénk a bolygókra, még egy kérdést kell érintenünk. Van-e a Nap és bolygók között valami? Bizonyos, hogy a hajdani gázgömb helyén visszamaradt bizonyos anyag, azonkívül a Nap erős sugárzása is szór ki valami anyagot a világűrbe. Ez az úgynevezett kozmikus por, valami rendkívül finom eloszlású anyag, mely folyton leszitálódik a Földre is, lerakódik a tengerbe és megtalálták Grönland hőmezőin is. Erre a mágneses természetű kozmikus porra a jövő tudományában még nagy szerep vár. Az a tény, hogy különösen a sarkok körül rakódik le, már eddig is közelebb hozta a sarki fény és a földmágnesség eddig megoldatlan problémáit. Megismerve nagyjából a Napot, próbáljuk megrajzolni a bolygórendszer térképét. Említettük, hogy a Nap sugara több mint százszor oly hosszú, mint a Földé. Tegyünk le valahol a szabadban egy 10 cm. (nem egészen négy inch) átmérőjű tekegolyót, ez képviselje a Napot. Ettől 4 és fél méternyi távolságra tegyünk egy homokszemet, melynek átmérője a milliméter harmadrészéhez a Merkur. Hét és háromnegyed méternyire a középponti Naptól kering a Vénusz, tegyünk helyére egy nem egészen 1 mm. átmérőjű mákszemet. Most következik a Föld, egy gondolatnyival nagyobb mákszem, mint az előbbi, közel 11 méter távolságban. Vagy 16 méternyire Napunktól következik a Mars egy milliméternél kisebb homokszem alakjában. Ezenkívül rajzoljunk egy 12 mm. széles övet a tekegolyó körül 29 méter távolságban, melyet az u. n. aszteroidok töltenek ki s erre a szalagra képzeljünk lazán széttekíntve olyan finom port, amelynek legnagyobb szemeit is csak 10-szeres nagyítással vehetjük észre. 56 méter távolságra jut egy centiméteres kökény alakjában a Jupiter. 105 méternyire tegyünk egy 80 mm. átmérőjű kövér ribiszkeszemet, az a Saturnus. 206 m. távolságban van az Uranus egy 7x/8 mm. vastag üveggombostűfej alakjában, végül 323 méternyire következik egy 41/-1 mm -es borsszem, a Neptunus. Ezt a kísérletet a valójában nem igen csináljuk meg, azonban megcsinálhatjuk képzeletben. Ha pedig már benne vagyunk az elképzelésben, rajzoljuk hozzá térképünkhöz a legközelebbi csillagot is. Ehhez egy olyan kört kellene húznunk, melynek sugara 3,000 km. (1875 mértföld) ez északon Grönlandon, délen pedig a Panamakanálisnál haladna át közrefogva az Egyesült Államokat s ennek a körnek a peremén volna valahol a Napnál valamivel nagyobb tekegolyó alakjában legközelebbi állócsillagunk, a Centaurus alfája. (Alfa az első "betű neve a görög ábécében. A csillagképek egyes csillagjait az ó görög alfabettel jelölik.) Ezen távolságok közül mérlegeljük valóságban a ránk nézve legfontosabbat, a Földnek a Naptól való távolságát. A mi képzeletbeli ábránkon az a távolság 11 méter volt, a valóságban 14,9 millió kilométer. Ezt a távolságot a Nap fénye 84 másodperc alatt futja be (a fénysugár másodpercenként 300,000 km. utat tesz.) és kihagyva azokat a képzeletbeli eshetőségeket, hogy mennyi idő alatt jutna el a Napba a Földről kilőtt ágyú- vagy puskagolyó, csupán a 80 km., sebességgel haladó gyorsvonatot vegyük, mely vesztegetés nélkül, éjjel-nappal száguldva 215 esztendő alatt juthatna el a Földről a Napig. A Nap legkülső bolygója, a Neptunus 30-szor olyan távol van a Naptól, mint a Föld; a Nap fénysugara több, mint 4 óra alatt jut el hozzá, gyorvonattal pedig 6 és fél évezred alatt tenné meg az utat. Ha tehát Krisztus négy és félezer esztendővel az emberi kultúra legelején elindult volna egy gyorsvonat a Neptunusba, az körülbelül most érne oda. Ilyen távolság a Naprendszer szélső határa, nem beszélve arról, hogy a csillagászok még ezen túl is sejtenek egy vagy több bolygót.