Beszélő, 1995. április-július (6. évfolyam, 14-30. szám)
1995-04-20 / 16. szám - KULTÚRA - Könyvek négyszemközt - Kálmán C. György: Én, te, isten, szeretet - Komjáthy Jenő összes költeményeiről
Komjáthy Jenő összes költeményei. Szerk., utószó: S. Varga Pál. Budapest, Unikornis Kiadó, 1995. 355 p. 780 Ft. (A Magyar Költészet Kincsestára, 29. kötet.) Igen, valami rémlik. Századvég, preszimbolizmus. Ha Vajda híd Petőfi és Ady között, akkor Komjáthy kik között is? Meg hogy szomorú sors, egyetlen kötet, A homályból, verseim is. Felvételizők említsék meg Nietzschét és általában bölcseleti érdeklődését. Antológiákban van tőle hat-hét vers, mármár kórosan túlpumpált én-tudat, némi fellengzés, expresszív, felfokozott kifejezésformák, mérhetetlen elvontság és mérhetetlen szenvedély. Ennyit lehet tudni. És az ember úgy gondolná, Komjáthy Jenő le van tudva, afféle minor költő, akin a filológia hamar túlesik, kiadják, jegyzetelik, volt rá kerek száz év. Komjáthy-revíziónak sosem volt ideje, sosem is lesz, hiszen Komjáthy-vízió sem igen van. Ekkor viszont előáll a szép és pontos klasszikus szövegkiadásairól ismert kiadó, s a kitűnő irodalomtörténész gondozásában először adja közre ennek az eldugott költőnek a verseit, kritikai igényű kiadásban. Mármost több van-e ebben az irodalmárok mindenkori konzerváló, muzeológus buzgalmánál, akarnak-e tőlünk valamit a kötet újrabocsátói? Át kellene értékelnünk valamit? Komjáthyt? Az egész korszakot? A magyar líráról alkotott képünket? Persze, az igazi kérdés az, hogy mi, olvasói, mit akarunk tőle, általa. Először is nyugtázhatjuk: most már tényleg megvan Komjáthy, legalábbis versei; bizonyára évtizedekig nem lát napvilágot ennél teljesebb, ennél alaposabb Komjáthygyűjtemény. S. Varga Pál rövid, érzékeny utószava (mely most oly nyomasztólag hat a recenzensre) útmutatásul szolgálhat az „egyszerű” verskedvelőknek és a hivatásosaknak egyaránt - kalauzolásával lehet forgatni a kötetet, meg lehet tudós dolgozatok kiindulópontjául választani. De másodszor: az „új” Komjáthy, ha kicsit is elmélyedünk benne, újragondoltat olvasóival egy sor kérdést. A kötet összefüggésében azok az antológia-darabok, amelyek megrázó őszinteségükkel hatnak, ugyanakkor pátoszuk a mulatságosság határán egyensúlyozza őket, egy mozaikkép kiemelt, különlegesen csiszolt vagy érdekes színű darabjaiként tűnnek fel. Komjáthy számára nem véletlenül volt mindennél fontosabb a kötet (A homályból, egyetlen gyűjteménye, amely halála napján jelent meg); a többé-kevésbé ismert versek a kötettel, sőt, az életművel a háttérben értékelhetők igazán. Sok költővel, sok verssel van ez így, de mégsem mindenütt egyforma súllyal. Komjáthy - első, durva közelítésben - monomániás költő, számtalanszor járja végig egyazon gondolati utat, hol több, hol kevesebb sikerrel. Ezért van szükség a többi próbálkozás legalább felületes ismeretére. Ennek az útnak a jelzőtáblái többek között: az Én, a Te, az Isten és a szeretet, és bízvást nevezhető gondolati útnak, hiszen Komjáthy versei arról tanúskodnak, hogy volt valaki, a múlt század végén, aki filozófia és költészet egységében gondolkodott, aki a „bölcsészet” talán egyedül méltó megszólalási formájának a költeményt tartotta. A filozofikus költészetnek ez az eszménye (melyre valóban hatott Nietzsche, de, mint S. Varga rámutat, Schopenhauer és a gnózis is) nem rendszerben gondolkodik, vagy ha igen, Komjáthy állandóan felépíti és újraépíti, megalkotja és lerombolja rendszerét. A Nem egy az Isten! című verset a Mégis egy című követi; szüntelen kényszert érez arra, hogy választ adjon a „ki vagyok én?”, „mi a világ?”, „melyek a legfőbb értékek?” kérdéseire, s a válaszok minduntalan rácáfolnak egymásra. Csakhogy Komjáthy valamennyit a legfelfokozottabb hevülettel, a biztos igazság birtokának tudatában, mintegy végső álláspontként fogalmazza meg. A mai olvasóban ez egyszerre ébreszthet tiszteletet és idegenkedést. Ki az, aki Diadalének dalolására merészkedik („Úr vagyok az időn, / Úr vagyok a téren”)? Aki Az ősige címmel merészel verset írni, melynek utolsó sora így hangzik: „Én vagyok az Isten”? Aki címbe emeli: Szokatlan hangot ütök meg..., és azt állítja: „engem szárnyak emelnek”? Szerepek ezek? S ha igen Komjáthy Jenő szerepei, minden költő szerepei, avagy min- KULTÚRA könyvek négyszemközt KÁLMÁN C. GYÖRGY ENNYE, ISTEN, SZERETET BESZÉLŐ, 1995. ÁPRILIS 20.