Beszélő, 1999. január-június (3. folyam, 4. évfolyam, 1-6. szám)
1999. április / 4. szám - JÁTÉKTÉR - Mink András: Történelempolitika
JEGYZETEK 1 A 80-as évek közepi híres Historikerstreit angol nyelvű összefog lalója: Forever in the Shadow of Hitler? Humanities Press, New Jersey, 1993. A viták sorában feltétlenül említendő az, amelyet Daniel Goldhagen: Hitler’s Willing Executioners című könyve váltott ki 1996-ben. Goldhagen részletes taglalása és kritikája: Karsai László, Beszélő, 1997 júniusa; és Deák István, BUKSZ, 1997. őszi szám. Továbbá Karsai László és Pelle János vitája ugyancsak a Beszélőben, 1997. november, december. 2 A nácizmus és kommunizmus kérdéskörében nézeteinek vázlatos összefoglalása: Joachim Gauck: A szembenézés nehézségei. In: Évkönyv, 1998. 1956-os Intézet, Budapest, 1998, 9-17. o., különösen a 15-17. o. 3 A Walser-Bubis-vitáról 1. az Economist tudósítását, 1998. december 18.; valamint Tamás Pál írását a Magyar Hírlap 1999. január 27-i számában. A Goldhagen említett könyve fő állításának, miszerint a németek úgyszólván a génjeikben hordozzák a gyilkos antiszemitizmus kódját, amelyet ezért az emlékezet által folyamatos represszió alatt kell tartani, ebben a kontextusban van különös jelentősége. Ha az antiszemitizmus atavisztikus indulat, akkor az egyetlen hatásos ellenszer a folyamatos emlékezés, felidézés és ima represszív, megváltó ereje (ez is ősi, zsidó-keresztény toposz). Aki a szigorú rituálét lazítani akarja, megidézi az elfojtott gonosz szellemet. A „Fekete könyv” kavarta vitáról: Molnár Miklós: Pestis vagy kolera. Kritika, 1998/10.; Litván György: Vita a kommunizmusról és a „Fekete könyvről”. Évkönyv, 1998. 1956-os Intézet, Budapest, 1998, 299-302. o. L. még a Beszélő 1998. novemberi, A francia szellem című összeállítását, benne főképp Hahner Péter recenzióját. Egy példa a képlet bonyolultságára: Fürér nagyszabású kommunizmus-eszmetörténeti művében említi, hogy a belga és a francia kommunista párt a Komintern 1939. szeptemberi utasításának megfelelően felemelte szavát a Németország elleni „agresszív imperialista háború ellen”, amelyet országaik folytattak. Franciaország veresége után a megmaradt Vichyországrészben Pétain kormányzata a nemzeti megújuláson, „új rend” megteremtésén fáradozott, Drumont és Maurras szellemi nyomdokain haladva. A német fasizmust tekintették sikeres és irigyelt modellnek. Ezenközben a németek által megszállt országrészben Sztálin és Hitler újkeletű szövetségén felbuzdulva 1940 nyarán a francia kommunisták ajánlották föl a német elöljáróknak, hogy amennyiben engedélyezik a kommunista párt működését, ők azonnal nekilátnak a vichyi rendszer elleni általános felkelés előkészítésének. Az olvasóban fölmerülhet a kérdés, hogy mindezt látva vajon mit gondolhattak magukban a Párizsban dőzsölő német tábornokok. L. F. Furet: Le passé d’une illusion. Paris, Gallimard, 379, 385-386. o. 7 Ahogyan Bibó írta: „Magyarországon 1945 után a legtisztességesebb konzervatívnak is el kell azon gondolkodnia, hogy mit is akar voltaképpen konzerválni.” A magyar demokrácia válsága. In: Bibó összes művei. III. kötet. Gondolat, Budapest, 1989, 452. o. 8 A sérelmek, hátrányok általánosításának és visszavetítésének vannak ésszerű határai. Például annak a gyárosnak az unokája, akitől 1948-ban vették el a gyárát, 50 év múltán személyes kudarcaiért már nehezen hivatkozhatna az egykori, nagyszüleit ért sérelemre. De hasonló határ a szabadságkorlátozás mértékének, a diktatúra keménységének változása is. A 80-as években a felvételi vizsgák sikere már döntően a felkészültségen és a szerencsén múlott. 9 Nagy W. András nyelvi leleménye. 10 Például Hillgruber beszámolója a keleti frontról: a szívós ellenállás az orosz katonák brutalitásától védte a helyi német lakosságot és egyben védte a haláltáborok zavartalan tovább üzemelését. 11 Az egyik ide kívánkozó példa a holocausttagadás. A zsidó népirtás tényét tagadó neonácik, akiket helytelenül „revizionistáknak” tartanak (erről 1. Hayden White: A történelem terhe), tökéletesen félreértik a dolog jelentőségét. A tagadók ugyanis a legtradicionálisabb pozitivista hagyományt tartják fönn, és persze azon belül hazudnak. Az igazi náci azonban nem tagadja a holocaustot, hanem büszke rá. Hitler egyetlen maradandó művének tartotta öngyilkossága előtt, hogy zsidótlanították Európát. Az igazi revizionista tehát az, aki ellenkezőleg ítéli meg a holocaust erkölcsi jelentőségét, nem tagadja a létét, hanem helyesli azt. A sunyi neonáci, aki a tagadással akarja tisztára mosni holt vezérei emlékét, viszont csak azon kesereg, hogy a terv nem sikerült. Hiszen fő érve az, hogy vannak még zsidók. A másik idevágó és talán közelebbi példa: az említett „fekete könyv” bírálói három dolgot emelnek ki: a tömeggyilkosságokat nem lehet a kommunista rendszerek fő jellemzőjeként beállítani; a bűntetteket nem lehet a kommunista elvekből levezetni; az áldozatok számát eltúlozzák. (In: Litván, i. m. 300. o.) A tömeggyilkosságokkal kapcsolatos „tények” a könyv bírálói szerint tehát csak az egyik és talán nem is a legfontosabb területet képezik. De ha az első két felvetést elletjük, akkor tulajdonképpen mit számít, hogy csak 20 vagy tényleg 70 millió ál dozatról van-e szó?