Beszélő, 2007. január-június (3. folyam, 11. évfolyam, 1-6. szám)

2007. június / 6. szám

Általában hány komolyabb témaváltást bír el egy ilyen specializált szaktudomány, mint a biológia? Vannak olyan emberek, akik egész életükben bull­dogként ugyanazt csinálják, vannak, akik nagyon kap­kodnak. Egy barátom mondása szerint a tudományos kutatásban sosem az a nehéz, hogy az ember eldönt­se, hogy mit kell elkezdeni, hanem az, hogy mikor kell abbahagyni azt, amit csinál. Tanár úr témaválasztási szempontból középutas volt? Igen, 3-4 nagyobb témán dolgoztam a pályám során, a fehérje-diszulfid izomeráz enzim felfedezése, mechanizmusának kutatása után a második fő célkitű­zésem az lett, hogy megpróbáltam egyetlen gént elkü­löníteni és jellemezni, szakszóval izolálni. Ezt végül a génsebészeti technika megszületése tette lehetővé, és én egyik legfontosabb eredményemnek azt tartom, hogy ezt a módszert és szemléletet meghonosítottuk Magyarországon, sőt akkoriban a keleti tömb kutatói általában tőlünk tanulták meg ezeket a módszereket. Elsősorban a riboszomális RNS génekkel foglalkoz­tunk több mint egy évtizeden át. Ezek az élő termé­szetben előforduló legaktívabb, legnagyobb intenzi­tással működő gének, és minket éppen az érdekelt, hogy mi teszi őket ilyenné, és ezt hogyan lehet gya­korlatilag hasznosítani. A harmadik fontos téma, ami ma is foglalkoztat, a restrikciós-modifikációs enzimek vizsgálata. Ezek az enzimek adják a molekuláris bioló­gus szerszámkészletét, segítségükkel tudja tetszése szerint vágni, módosítani a DNS-t. Itt az érdekel, hogyan képesek olyan pontosan felismerni a DNS szerkezeti elemeit, és hogyan lehetne megváltoztatni a felismerés specifitását, ezáltal pedig új „szerszámokat” előállítani. És volt még egy közjáték: az emberi mito­­kondriális genetika. Az emberi sejt energiaközpontja önálló DNS-sel, öröklési anyaggal rendelkezik, ami a sejtmagi DNS-étől elkülönítve vizsgálható. 1971-ben jött létre a Szegedi Biológiai Központ, ami egy érdekes és elég jelentős tudománypoliti­kai fejlemény volt, pláne abban a korszakban. Életem egyik legnagyobb egzisztenciális dilemmája volt, mert én budapesti vagyok, és Magyarországon Budapestről vidékre menni nem könnyű elhatározás. De a szegedi nagyobb kutatási lehetőségek és Straub személye eldöntötték számomra a kérdést. Hosszú évek lobbizása után sikerült kiharcolni, hogy az Akadémiának legyen egy kísérleti biológiai intézete, ami addig nem volt. Straub eredetileg Budapesten szerette volna létrehozni, de az már nem sikerült. Ennek politikai okai voltak? Nem személyes értelemben politikaiak. Akkor éppen nagyon erős volt az az elvileg indokolt törekvés, hogy Magyarország ne legyen annyira egyközpontú, tessék decentralizálni. Azt hiszem, végül is helyesnek bizonyult a döntés. Ezen belül a mozgásszabadság annyi volt, hogy melyik vidéki város legyen az új intézet otthona. Straub Szegedet választotta, hiszen ő Szegedről való volt, ott dolgozott Szent-Györ­­gyivel, ott kapta Szent-Györgyi a Nobel-díjat. Érdekes választás, hiszen Szeged nem arról volt híres, hogy túlzott reformkörülmények uralkod­tak volna az ottani politikai vezetésben, elég ret­­rográd hátországnak számított. Miután megtörtént a döntés, a szegedi pártvezetés, bármilyen is lett légyen, annyira örült ennek a beru­házásnak, hogy hihetetlenül engedékenyek voltak, káderpolitikában is. Az SZBK-ba kinevezett négy intézetigazgató egyike sem volt párttag. Ez azért nem volt tipikus. Mennyire sikerült a várakozásoknak megfelelni, a világszínvonalat fenntartani? A hetvenes évek második és a nyolcvanas évek első felében rendkívül sikeres intézmény volt, messze kimagaslóan jó Kelet-Európában. Volt néhány egye­dülállóan szerencsés körülmény, ezek sajnos nem megismételhetők. Négy dolgot tudok mondani: az egyik, hogy nagyvonalú, koncepciózus, européer vezető, Straub állt az élen, akinek a stílusa meghatá­

Next