Bihari Napló, 1977
1977-05-01
BIHARI NAPLÓ 11. OLDAL VASILE ALECSANDRI A KÁPLÁR Vászluj felé az úton, mely lomhán kanyarog, Bús gondokkal szívében egy ember ment gyalog. „így vissza most hazáig hosszabb az út!..merengett „Repülnék, hej de rokkant a láb s a seb sem enged!“ Ment sápadtan, soványan. Hátán a szürke condra Alatt fityegve csüggött rossz inge régi rongya. Nehezen húzta lábát, de arcát tiszta fénybe Vonta elmúlt dicsőség, vagy álmodott reménye , mély, élénk sas-szemének tükrében mintha szép lángot vetettek volna édes tündérmesék. Kucsmáján kis be szél járt, lábán nyűtt volt a becskor, Körűlé mintha mégis szállt volna aranyos por. Nehéz darócruhája szegényes volt, de keblét a Szentgyürgy-kereszt s a Román Csillagrend ékítették. Az ember egymagában talpalt a sűrű napban, De íme kürt rivall rá és rézdob hangja csattan. Kibukkan a kanyarból s akár a förgeteg lő szembe a nagy úton nagy fénylő hadsereg. A három zászlóaljnyi császári testőrezred Vitézei a harcba Plevnához igyekeztek. Az ezredes az élen léptetett tarka ménen, Az embereit nézte hol büszkén, hol keményen, A szíve meg-megdobbant és felderült az arca, Mert győzelemre gondolt és sohasem kudarcra. S mig pillantása sebten suhan egy tölgy iránt, Meglátja árnyékában az állongó románt És szinte nem is hinné, csak bámul szem-meresztve A rongyos vándor mellén fénylő Szentgyörgy-keresztre. Parancsot ad s az ezred megáll. Odaüget. Hol a vándor tapodja a hűvös zöld füvet. Lehajlik s kérdi tőle: „Honnét jössz, idegen?“ „Plevna alól.“ „S hogy állnak a dolgok? Jól?“ „Igen!“ „Ez érdemjelt kiadta s mint került neki pár?“ „Emezt a mi királyunk, amazt urad, a cár.“ „Mégis miféle tettért? ...“ „Tudom is én ... talán Mert elkaptam a zászlót az erőd kőfalán S vele együtt a sáncba vert a golyó legott. . .“ „Mi a rangod barátom?“ „A rangom ... az gyalog!“ Az ezredes kezet nyújt és megrázza a káplár. Parancs szól és az ezred egyszerre mind vigyázzt áll És fegyverrel a káplár előtt mind tiszteleg. Az lassacskán elindul és egy kissé biceg. Mircesti 1877. december Szemlér Ferenc fordítása •A törökök gyalogosainak első támadását Plevnicánál visszaszorították. Nincs miért szégyenkeznünk, hősiesen harcoltak fiaink. Úgy mentek a halálba, mintha lakodalomba mentek volna. A plevnicai erődítmény alatt két ezred állomásozott. A Putnáról, a Tecuciról jött gyalogság és a 8-as támadó üteg. Alig világosodott az ég alja, a századok az éjszakai táborból felkerekedtek, hogy még a szürkületben elfoglalják helyüket a domb felső peremén, a török erődítmény szomszédságában. A völgy szakadékos oldalában kúsztak előre a legények, a dombház védelmében zászlóaljakba sorakoztak s várták a jelt a támadásra. A tecuci-iak két zászlóalja, a dorobáncok, és a támadó üteg egészen elöl, a dombtetőn innen helyezkedett el. Ez már a tűzfészek, a gyalogosokat Maracineanu kapitány, a támadó üteget a putnai Sonu őrnagy irányította. Biztosító hátvédként, egyben tartaléknak a brailai és a rimnitai gyalogosok sorakoztak. Az erőd ostromának első napja azonban az előbbi két zászlóaljhoz kapcsolódik, így hát elsősorban róluk szólok. Hideg reggel volt. Tegnap még valahogy ki lehetett békülni az idővel, estefelé kezdett cseperegni az eső. Aztán megeredt. Jó kiadósan, egész éjszaka esett. Most megint szitál. A völgybe köd ereszkedett. A támadást, úgy néz ki, halasztják. Fiaink arcán a szorongás. Legtöbbjük szikrányit sem aludt az éjszaka. Asszonyuk, gyerekük van odahaza, s ki tudja, mit hoz a mai nap? Fognak-e még sátorban aludni, vagy csak már itt, a nedvességtől szotyogó földben? Az esőben a ruhájuk teljesen átázott. A mundér a sok víztől jó nehéz lett, cipelni is elég volt. Egymás sápadt, törődött arcát látva, még inkább az emlékezésbe feledkeztek. Egy órát vártak így. Egyszer csak, mintha ez már a világ vége volna, ágyúk dübörgése rázta meg a földet és a levegőt. Mintegy fi0m tűztorok okádta a lövedéket. Az egész olyan volt, mintha óriási pléhlemezen tomboló vihar öklömnyi jégdarabjai doboltak volna. Szédítő ritmusban lövellték az ágyúk a tűzgolyókat. Üvöltésük percig sem hagyott alább. Az ágyúkat tízpercenként sütik el, de mivel ilyen sok volt belőlük, folyvást önthették a muníciót. A föld is remegett bele. A domboldal hasadékos részéről kősziklák váltak le s zuhantak alá. Kavicshalmot görgettek magukkal, egész a katonák lábáig. Föld és ég nyögött a fájdalomban. S ebben a fülsiketítő hangzavarban a katonák mintegy álomittasan, csak álltak mereven, kezük a tölténytáskán, hogy az esőtől védjék a kiosztott muníciót. A köd egyre sűrűsödött. Négy, tíz lépésre ha el lehetett látni. A hideg, a nyirkosság az emberekre telepedett. A ködtől megvakulva, az ágyúk dörgésétől félig süketen álltak, vártak. A bőrre tapadó vizes ruha még hűtötte, nem hogy melegítette volna őket. Minden moccanással a csizmára ragadt sárkullancsot is emelni kellett. Elnehezedtek a lábak, valami húzta-húzta őket a földhöz. Az ágyúk bömbölése két óra hosszáig tartott, azután egyszeriből hallgattak el. Olyan csend lett földön és égen, hogy ez legalább olyan fájó volt, mint a hangzavar. A föld mélyében lehet hasonló a csend. Az eső pedig kitartóan tovább szemerkélt. Két órai szünet után az ágyúk megint megszólaltak. Délfelé felszállt a köd, kitisztult az ég. Az oldalsó részben levő katonák láthatták, közeledik a szekér, hozzák az ételt. A meleg leves jól fogott a katonáknak. Erőre kaptak. Sokuknak ez volt az utolsó ebéd, hogy azt ne mondjam vacsora, ami a torkukon lement. A Nap hirtelen égő katlanhoz hasonlóan öntötte a meleget. Eső jele. Pára ülte meg a csúcsokat. A napsütéstől, a levestől felvidulva, már viccelni is volt kedvük a fiúknak. Az ágyúk is hallgattak. Már azt is kitapasztalták, két óránként következik az égi háború. Ügy is volt. Megint elkezdték. Csak úgy süvített a bucovei domb fölött a lövedék. Azt is láthatták merre tartanak. Hátuk mögött a domboldalon a lovasság gyülekezett, őket vehették észre a törökök, a lövedékek arra repültek. Az ő feladatuk lesz az utat megvédeni, ha Oszmán pasa seregével kitör a gyűrűből. Ezek itt a domboldalon pajtásaikért aggódtak. Innen úgy látszott, mintha észre sem vennék a tüzérségi rohamozást. Végül is visszahúzódtak a domb mögé. Sontu őrnagy egész délelőtt levertnek látszott, jött-ment a csapattest előtt, az óráját meg-megnézte. Ebéd után aztán a beszélgetésre is kedvet kapott, viccelődött az emberekkel. Az ágyúk meg csak dörögtek, dübörögtek, már alig figyeltek rája. Soniu megint elővette az óráját „no, még néhány percet pufognak, aztán rajtunk a sor“. Majd Märacineanu zászlóalja felé fordulva kiabált: „Elérkezett az idő Märäcineanu!“ Az őrnagy begombolta a köpenyét. Ekkor már három óra volt. A katonák a Boclovecului szűk völgyben nyomultak előre, egészen addig a pontig, ahonnan már oldalról látni lehetett az erődítményt. Hogy szembe támadhassanak még meg kellett mászni az előttük magasodó csupasz domboldalt. Hirtelen felharsantak a trombiták. A katonák a puskára tűzött szuronyt előre tartva, féloldalvást szaladtak fel a dombon. Az egyik zászlóalj jobbról, a másik balról közelítette a magaslat ormát, hogy az erődítményt két oldalról is támadhassák. Maracineanu kapitány kivont karddal a kezében, amennyire a kaptató engedte, GEORGE COSBUCH PLEVNICAI ERŐD OSTROMA* nyomult előre. A domboldal sima volt, nemrégen használhatták. A sok esőtől fellazult a talaj, a csizmákra hatalmas kölöncök tapadtak, ez is nehezítette a szaladást. Látták már az előretolt állásokat s ez erőt adott. De nem ott tűnt fel, ahol várták, nyolcszáz lépéssel oldalvást. Ahogy a mieinket közeledni látták a törökök, kiugrottak a sáncból. Allah, Allah kiáltásoktól visszhangzott a völgy. Puskájukkal a kezükben, szinte vigyázz állásban álltak, a fegyver csövét gyalogosaink felé fordították. Anélkül azonban, hogy a puskát elsütötték volna. A mieink először nem értették, mi ez, mit akarnak. ..Nézzed a törököt“ — kiáltotta az egyik gyalogos. „Rájuk fiúk!“ volt valahonnan a válasz. Az emelkedőhöz közeledve, katonáink felbontották soraikat, az összeütközésre készülve harci állásban bontakoztak ki. A célba érés feszült pillanataiban Maracineanu biztató szavait hallhatták. És szinte egyszerre léptek a dombtetőre. A török puskák tűzterébe. És a fegyverek el is dördültek. Pillanatok alatt történt: mintha villámcsapás érte volna a mieinket, szinte a földbe gyökerezett a lábuk, Sonju őrnagy is sápadtan, szinte kővé meredve állt. Nem a fegyverropogás ijesztette meg őket, hanem a kép, ami elébük tárult. Ezt még álmodni se merték, hogy az erődítményig még mindig van egy lejtő s egy kapaszkodó, jó kis leszaladó, ami olyan csupasz mint a tenyerem, s egy elég meredek, bokrokkal benőtt emelkedő. S az erődítmény csak aztán következik, éppen a dombtető innenső részén. Erről a völgyről ők nem tudtak, nem tudhattak. A térképen sem szerepel. Később aztán emlegették eleget, nevet is kapott, a Vérfürdő völgye lett. Mert uram-istenem, mennyi vér elfolyt itt. A törökök közvetlen célpontjaként egy szakadékos részen leereszkedni, majd a másik oldalon felkapaszkodni! A keskeny völgy látásakor katonáink megrettentek. Az is megfordult a fejükben, visszafordulnak. Sontu őrnagy viszont már ereszkedett is le a völgybe, elfúló hangon kiáltotta vissza, „testvéreim, hát mit akartok, hagytok egymagamban elveszni?“, s mozdult a csoport. A lövedékek sisteregve csapódtak be, sziszegtek, mint a kígyók, a törökök ólomgolyói jégesőként zúdultak rájuk. Meg is ritkította soraikat. Lefele menet a katonák nem használhatták puskájukat, nem támadhattak, védni sem védhették magukat. Minél hamarább le kellett érni hát a völgybe. De továbbra is puskacsövek nyílt célpontjaiként szolgáltak, bár a látószög fentről valamelyest változott. Fel, minden áron! Bokrokba, fűbe kapaszkodva nyomultak a mieink. Aki megcsúszott, az visszaszánkázott a völgybe, nem egyszer többedmagával, a mögötte kapaszkodókat is lesodorva. Akit golyó vagy lövedék talált el, sebesülten, vagy már holtan gördült le a kavicstöltésre. A szélen kapaszkodók a bokrokkal benőtt vízlefutóhoz igyekeztek. De ez a rész szögesdróttal volt elzárva, így hát a bokrok sem nyújthattak védelmet. A kifeszített drótokban elbotlottak. Küszködtek, a puskatussal próbálták elszakítani a drótot, a kötéseknél kioldani, de még jobban belegabalyodtak. Nem ment. A törökök meg föntről sorra kilőhették őket. A század első támadóvonala közben elérte a sáncot. Honnan tudott annyi török előugrani, szinte ellepték a sánc peremét. Fentről a puskájuk meg csak köpte a tüzet. A focsani Dumitru Cerban, s mögötte még néhányan, már összeakaszkodtak a törökkel. Serban feje fölé fatogán emelkedett. Még mielőtt azonban lesújthatott volna rá, szuronyát alulról támadójába döfte. A sánc tetejéről egy török tiszt revolverét fogta rá, meg is húzta a ravaszt, de nem talált. Sserban hihetetlen gyorsasággal kisiklott a török védők kezéből s a tisztre vetette magát. Arra már nem volt idő, hogy a puskáját használja. Bal kezével a nyakába csimpaszkodott és a sáncba rántotta. A maracesti-i Ion al Gaftei, a kötélcsomót használta, szinte vele együtt zuhant a sáncba. Vasile al Ilencii káplár és az utána nyomuló többiek már ezen ereszkedhettek le, Radu Raileanu szakaszvezető erre sem várt, mintha vízbe ugrana, úgy vetette magát a sáncba a törökök fejére. Coman Telegarul a fegyverét kiejtette a kezéből, kinyújtott karjával kaszált jobbra, balra s ritkult a törökök csoportja, öklével sújtott, melyiket, hol érte. Sontu őrnagy már nem érhette meg, hogy a katonáit a törökök védősáncában lássa harcolni. A kapaszkodón velük egy sorban nyomult előre, fedezéket sem keresett, pedig parancsnoki rangja hasonló helyzetben lehetőséget biztosít rá. Nem, ő a katonái mellett, velük egy sorban kapaszkodott felfelé. Hirtelen becsapódó lövedék szilánkja fúródott a nyakába. „Csak így vitézeim .. .“ — hallhatták még a mellette levők, s visszahanyatlott. Cracalia kapitány ugrott a halott őrnagy helyébe. Hirtelen haragjában, hogy megbosszulja az őrnagy halálát, az egyik katona kezéből kiragadta a puskát, megvetette a lábát, s célzott. Néhány törököt a másvilágra küldött, majd a karja lehanyatlott, golyó fúrta át homlokát. Georgevics hadnagyot szuronnyal szúrták hasba. Őt még élve sikerült kimenteni a nagy kavarodásból, a mágureli kórházban sérüléseibe halt bele. Sontu és Maracineanu emberei most már együttesen harcoltak. A török tüzérség rájuk tovább nem tudott tüzelni. Török, román... a nagy kavarodásban saját katonáikat sem ismerhették volna fel, így hát teljes erejükkel a hátvédeket tüzelték, akik a két zászlóalj erősítésére voltak hivatottak. Ahogy a szemben levő domb peremén megjelentek, golyót, lövedéket záporoztak rájuk. Lehetetlenné tették előrenyomulásukat. A sáncban kiáltások, nyögések kísérték a párviadalt. A füst ködként ereszkedett alá. A torkot fojtogatta a vérszag. Jajszó, káromkodás, sóhaj, lábdobogás, fegyverek ropogása keveredett egymással . Válogatás a szerző Mzboiul pentru neatrnare című dokumentum-regényéből. A szövetséges csapatok előtt Oszmán pasa november 28-án letette a fegyvert. Fábián Imre fordítása