Bihari Napló, 1977

1977-05-01

BIHARI NAPLÓ 11. OLDAL VASILE ALECSANDRI A KÁPLÁR Vászluj felé az úton, mely lomhán kanyarog, Bús gondokkal szívében egy ember ment gyalog. „így vissza most hazáig hosszabb az út!..merengett „Repülnék, hej de rokkant a láb s a seb sem enged!“ Ment sápadtan, soványan. Hátán a szürke condra Alatt fityegve csüggött rossz inge régi rongya. Nehezen húzta lábát, de arcát tiszta fénybe Vonta elmúlt dicsőség, vagy álmodott reménye , mély, élénk sas-szemének tükrében mintha szép lángot vetettek volna édes tündérmesék. Kucsmáján ki­s be szél járt, lábán nyűtt volt a becskor, Körűlé mintha mégis szállt volna aranyos por. Nehéz darócruhája szegényes volt, de keblét a Szentgyürgy-kereszt s a Román Csillagrend ékítették. Az ember egymagában talpalt a sűrű napban, De íme kürt rivall rá és rézdob hangja csattan. Kibukkan a kanyarból s akár a förgeteg lő szembe a nagy úton nagy fénylő hadsereg. A három zászlóaljnyi császári testőr­ezred Vitézei a harcba Plevnához igyekeztek. Az ezredes az élen léptetett tarka ménen, Az embereit nézte hol büszkén, hol keményen, A szíve meg-megdobbant és felderült az arca, Mert győzelemre gondolt és sohasem kudarcra. S mig pillantása sebten suhan egy tölgy iránt, Meglátja árnyékában az állongó románt És szinte nem is hinné, csak bámul szem-meresztve A rongyos vándor mellén fénylő Szentgyörgy-keresztre. Parancsot ad s az ezred megáll. Odaüget. Hol a vándor tapodja a hűvös zöld füvet. Lehajlik s kérdi tőle: „Honnét jössz, idegen?“ „Plevna alól.“ „S hogy állnak a dolgok? Jól?“ „Igen!“ „Ez érdemjelt ki­adta s mint került neki pár?“ „Emezt a mi királyunk, amazt urad, a cár.“ „Mégis miféle tettért? ...“ „Tudom is én ... talán Mert elkaptam a zászlót az erőd kőfalán S vele együtt a sáncba vert a golyó legott. . .“ „Mi a rangod barátom?“ „A rangom ... az gyalog!“ Az ezredes kezet nyújt és megrázza a káplár. Parancs szól és az ezred egyszerre mind vigyázzt áll És fegyverrel a káplár előtt mind tiszteleg. Az lassacskán elindul és egy kissé biceg. Mircesti 1877. december Szemlér Ferenc fordítása •A törökök gyalogosainak első támadását Plevni­­cánál visszaszorították. Nincs miért szégyenkez­nünk, hősiesen harcoltak fiaink. Úgy mentek a halálba, mintha lakodalomba mentek volna. A plevnicai erődítmény alatt két ezred állomásozott. A Putnáról, a Tecuci­ról jött gyalogság és a 8-as támadó üteg. Alig világosodott az ég alja, a szá­zadok az éjszakai táborból felkerekedtek, hogy még a szürkületben elfoglalják helyüket a domb felső peremén, a török erődítmény szomszédságá­ban. A völgy szakadékos oldalában kúsztak előre a legények, a dombház védelmében zászlóaljakba sorakoztak s várták a jelt a támadásra. A tecu­­ci-iak két zászlóalja, a dorobáncok, és a támadó üteg egészen elöl, a dombtetőn innen helyezkedett el. Ez már a tűzfészek, a gyalogosokat Maracineanu kapitány, a támadó üteget a putnai Son­u őrnagy irányította. Biztosító hátvédként, egyben tartalék­nak a brailai és a rimnitai gyalogosok sorakoztak. Az erőd ostromának első napja azonban az előbbi két zászlóaljhoz kapcsolódik, így hát elsősorban róluk szólok. Hideg reggel volt. Tegnap még valahogy ki le­hetett békülni az idővel, estefelé kezdett csepe­­regni az eső. Aztán megeredt. Jó kiadósan, egész éjszaka esett. Most megint szitál. A völgybe köd ereszkedett. A támadást, úgy néz ki, halasztják. Fiaink arcán a szorongás. Legtöbbjük szikrányit sem aludt az éjszaka. Asszonyuk, gyerekük van odahaza, s ki tudja, mit hoz a mai nap? Fognak-e még sátorban aludni, vagy csak már itt, a nedves­ségtől szotyogó földben? Az esőben a ruhájuk tel­jesen átázott. A mundér a sok víztől jó­ nehéz lett, cipelni is elég volt. Egymás sápadt, törődött arcát látva, még inkább az emlékezésbe feledkeztek. Egy órát vártak így. Egyszer csak, mintha ez már a világ vége volna, ágyúk dübörgése rázta meg a föl­det és a levegőt. Mintegy fi0m tűztorok okádta a lö­vedéket. Az egész olyan volt, mintha óriási pléh­­lemezen tomboló vihar öklömnyi jégdarabjai do­boltak volna. Szédítő ritmusban lövellték az ágyúk a tűzgolyókat. Üvöltésük percig sem hagyott alább. Az ágyúkat tízpercenként sütik el, de mivel ilyen sok volt belőlük, folyvást önthették a muníciót. A föld is remegett bele. A domboldal hasadékos ré­széről kősziklák váltak le s zuhantak alá. Kavics­halmot görgettek magukkal, egész a katonák lá­báig. Föld és ég nyögött a fájdalomban. S ebben a fülsiketítő hangzavarban a katonák mintegy álomittasan, csak álltak mereven, kezük a töltény­táskán, hogy az esőtől védjék a kiosztott muníciót. A köd egyre sűrűsödött. Négy, tíz lépésre ha el lehetett látni. A hideg, a nyirkosság az emberekre telepedett. A ködtől megvakulva, az ágyúk dörgé­sétől félig süketen álltak, vártak. A bőrre tapadó vizes ruha még hűtötte, nem hogy melegítette volna őket. Minden moccanással a csizmára ragadt sár­­kullancsot is emelni kellett. Elnehezedtek a lá­bak, valami húzta-húzta őket a földhöz. Az ágyúk bömbölése két óra hosszáig tartott, azután egysze­riből hallgattak el. Olyan csend lett földön és égen, hogy ez legalább olyan fájó volt, mint a hangza­var. A föld mélyében lehet hasonló a csend. Az eső pedig kitartóan tovább szemerkélt. Két órai szünet után az ágyúk megint megszólaltak. Dél­felé felszállt a köd, kitisztult az ég. Az oldalsó részben levő katonák láthatták, közeledik a szekér, hozzák az ételt. A meleg leves jól fogott a kato­náknak. Erőre kaptak. Sokuknak ez volt az utolsó ebéd, hogy azt ne mondjam vacsora, ami a torku­kon lement. A Nap hirtelen égő katlanhoz hason­lóan öntötte a meleget. Eső jele. Pára ülte meg a csúcsokat. A napsütéstől, a levestől felvidulva, már viccelni is volt kedvük a fiúknak. Az ágyúk is hallgattak. Már azt is kitapasztalták, két óránként következik az égi háború. Ügy is volt. Megint el­kezdték. Csak úgy süvített a bucovei domb fö­lött a lövedék. Azt is láthatták merre tartanak. Há­tuk mögött a domboldalon a lovasság gyülekezett, őket vehették észre a törökök, a lövedékek arra repültek. Az ő feladatuk lesz az utat megvédeni, ha Oszmán pasa seregével kitör a gyűrűből. Ezek itt a domboldalon pajtásaikért aggódtak. Innen úgy látszott, mintha észre sem vennék a tüzérségi rohamozást. Végül is visszahúzódtak a domb mögé. Sontu őrnagy egész délelőtt levertnek látszott, jött-ment a csapattest előtt, az óráját meg-meg­­nézte. Ebéd után aztán a beszélgetésre is kedvet kapott, viccelődött az emberekkel. Az ágyúk meg csak dörögtek, dübörögtek, már alig figyeltek rája. Soniu megint elővette az óráját „no, még néhány percet pufognak, aztán rajtunk a sor“. Majd Mä­racineanu zászlóalja felé fordulva kiabált: „Elérke­zett az idő Märäcineanu!“ Az őrnagy begombolta a köpenyét. Ekkor már három óra volt. A katonák a Boclovecului szűk völgyben nyomultak előre, egészen addig a pontig, ahonnan már oldalról látni lehetett az erődítményt. Hogy szembe támadhassa­nak még meg kellett mászni az előttük magasodó csupasz domboldalt. Hirtelen felharsantak a trom­biták. A katonák a puskára tűzött szuronyt előre tartva, féloldalvást szaladtak fel a dombon. Az egyik zászlóalj jobbról, a másik balról közelítette a magaslat ormát, hogy az erődítményt két oldal­ról is támadhassák. Maracineanu kapitány kivont karddal a kezében, amennyire a kaptató engedte, GEORGE COSBUC­H PLEVNICAI ERŐD OSTROMA* nyomult előre. A domboldal sima volt, nemrégen használhatták. A sok esőtől fellazult a talaj, a csiz­mákra hatalmas kölöncök tapadtak, ez is nehezí­tette a szaladást. Látták már az előretolt állásokat s ez erőt adott. De nem ott tűnt fel, ahol várták, nyolcszáz lépéssel oldalvást. Ahogy a mieinket kö­zeledni látták a törökök, kiugrottak a sáncból. Al­lah, Allah kiáltásoktól visszhangzott a völgy. Pus­kájukkal a kezükben, szinte vigyázz állásban áll­tak, a fegyver csövét gyalogosaink felé fordították. Anélkül azonban, hogy a puskát elsütötték volna. A mieink először nem értették, mi ez, mit akarnak. ..Nézzed a törököt“ — kiáltotta az egyik gyalogos. „Rájuk fiúk!“ volt valahonnan a válasz. Az emel­kedőhöz közeledve, katonáink felbontották sorai­kat, az összeütközésre készülve harci állásban bon­takoztak ki. A célba érés feszült pillanataiban Ma­racineanu biztató szavait hallhatták. És szinte egy­szerre léptek a dombtetőre. A török puskák tűzte­­rébe. És a fegyverek el is dördültek. Pillanatok alatt történt: mintha villámcsapás érte volna a mi­einket, szinte a földbe gyökerezett a lábuk, Sonju őrnagy is sápadtan, szinte kővé meredve állt. Nem a fegyverropogás ijesztette meg őket, hanem a kép, ami elébük tárult. Ezt még álmodni se mer­ték, hogy az erődítményig még mindig van egy lejtő s egy kapaszkodó, jó kis leszaladó, ami olyan csupasz mint a tenyerem, s egy elég meredek, bok­rokkal benőtt emelkedő. S az erődítmény csak aztán következik, éppen a dombtető innenső ré­szén. Erről a völgyről ők nem tudtak, nem tud­hattak. A térképen sem szerepel. Később aztán emlegették eleget, nevet is kapott, a Vérfürdő völ­gye lett. Mert uram-istenem, mennyi vér elfolyt itt. A törökök közvetlen célpontjaként egy szaka­dékos részen leereszkedni, majd a másik oldalon felkapaszkodni! A keskeny völgy látásakor kato­náink megrettentek. Az is megfordult a fejükben, visszafordulnak. Sontu őrnagy viszont már eresz­kedett is le a völgybe, elfúló hangon kiáltotta vissza, „testvéreim, hát mit akartok, hagytok egy­magamban elveszni?“, s mozdult a csoport. A lö­vedékek sisteregve csapódtak be, sziszegtek, mint a kígyók, a törökök ólomgolyói jégesőként zúdul­tak rájuk. Meg is ritkította soraikat. Lefele menet a katonák nem használhatták puskájukat, nem tá­madhattak, védni sem védhették magukat. Minél hamarább le kellett érni hát a völgybe. De to­vábbra is puskacsövek nyílt célpontjaiként szol­gáltak, bár a látószög fentről valamelyest változott. Fel, minden áron! Bokrokba, fűbe kapaszkodva nyomultak a mieink. Aki megcsúszott, az vissza­­szánkázott a völgybe, nem egyszer többedmagá­­val, a mögötte kapaszkodókat is lesodorva. Akit golyó vagy lövedék talált el, sebesülten, vagy már holtan gördült le a kavicstöltésre. A szélen ka­paszkodók a bokrokkal benőtt vízlefutóhoz igye­keztek. De ez a rész szögesdróttal volt elzárva, így hát a bokrok sem nyújthattak védelmet. A kifeszí­tett drótokban elbotlottak. Küszködtek, a puska­tussal próbálták elszakítani a drótot, a kötéseknél kioldani, de még jobban belegabalyodtak. Nem ment. A törökök meg föntről sorra kilőhették őket. A század első támadóvonala közben elérte a sán­cot. Honnan tudott annyi török előugrani, szinte ellepték a sánc peremét. Fentről a puskájuk meg csak köpte a tüzet. A focsani Dumitru Cerban, s mögötte még néhányan, már összeakaszkodtak a tö­rökkel. Serban feje fölé fatogán emelkedett. Még mielőtt azonban lesújthatott volna rá, szuronyát alulról támadójába döfte. A sánc tetejéről egy tö­rök tiszt revolverét fogta rá, meg is húzta a ra­vaszt, de nem talált. Sserban hihetetlen gyorsaság­gal kisiklott a török védők kezéből s a tisztre ve­tette magát. Arra már nem volt idő, hogy a pus­káját használja. Bal kezével a nyakába csimpasz­kodott és a sáncba rántotta. A maracesti-i Ion al Gaftei, a kötélcsomót használta, szinte vele együtt zuhant a sáncba. Vasile al Ilencii káplár és az utána nyomuló többiek már ezen ereszkedhettek le, Radu Raileanu szakaszvezető erre sem várt, mintha vízbe ugrana, úgy vetette magát a sáncba a törökök fejére. Coman Telegarul a fegyverét kiejtette a kezéből, kinyújtott karjával kaszált jobbra, balra s ritkult a törökök csoportja, öklé­vel sújtott, melyiket, hol érte. Sontu őrnagy már nem érhette meg, hogy a katonáit a törökök védő­sáncában lássa harcolni. A kapaszkodón velük egy sorban nyomult előre, fedezéket sem keresett, pe­dig parancsnoki rangja hasonló helyzetben lehe­tőséget biztosít rá. Nem, ő a katonái mellett, ve­lük egy sorban kapaszkodott felfelé. Hirtelen be­csapódó lövedék szilánkja fúródott a nyakába. „Csak így vitézeim .. .­“ — hallhatták még a mel­lette levők, s visszahanyatlott. Cracalia kapitány ugrott a halott őrnagy helyébe. Hirtelen haragjá­ban, hogy megbosszulja az őrnagy halálát, az egyik katona kezéből kiragadta a puskát, megvetette a lábát, s célzott. Néhány törököt a másvilágra kül­dött, majd a karja lehanyatlott, golyó fúrta át homlokát. Georgevics hadnagyot szuronnyal szúrták hasba. Őt még élve sikerült kimenteni a nagy ka­varodásból, a mágureli kórházban sérüléseibe halt bele. Sontu és Maracineanu emberei most már e­­gyüttesen harcoltak. A török tüzérség rájuk tovább nem tudott tüzelni. Török, román... a nagy ka­varodásban saját katonáikat sem ismerhették vol­na fel, így hát teljes erejükkel a hátvédeket tü­zelték, akik a két zászlóalj erősítésére voltak hiva­tottak. Ahogy a szemben levő domb peremén meg­jelentek, golyót, lövedéket záporoztak rájuk. Lehe­tetlenné tették előrenyomulásukat. A sáncban ki­áltások, nyögések kísérték a párviadalt. A füst ködként ereszkedett alá. A torkot fojtogatta a vér­szag. Jajszó, káromkodás, sóhaj, lábdobogás, fegy­verek ropogása keveredett egymással . Válogatás a szerző Mzboiul pentru neat­rnare című dokumentum-regényéből. A szövetséges csapatok előtt Oszmán pasa no­vember 28-án letette a fegyvert. Fábián Imre ford­ítása

Next