Bolond Istók, 1906. (29. évfolyam, 1-52. szám)
1906-01-28 / 4. szám
8 BOLOND ISTÓK: Stanczi néni a zsúron. Örömrepeső, ujjongó szívvel, rózsás kedvvel, boldogságteljes kebellel üdvözöllek benneteket, bájos angyalkáim! Küszöbén vagyok vágyam elérésének, drágáim! Miután a valódi szezon beállt, csak a legelőkelőbb, mondhatni mágnás körökben forgolódom. X. báróné zsurján, ki intim, testű barátnőm, egy igazi úriemberrel esmerkedtem meg, egy penzionált ménlovas majorral, akit modorom, társalgásom annyira lebilincselt, hogy félreismerhetetlen czélzást tett arra nézve, hogy hitestársául óhajt megnyerni. Tudjátok, aranyoskáim, miután én is vágyom már a páros életre, óhajtozom lakályos, kis fészek után s mivel minden tekintetben hozzám illő párti, tehát ügyesen, diszkréten észre vétettem, hogy a felesége leszek. Már minden szalonban, mert rosszak, irigyek ám az emberek, édeskéim, erről tracsolnak, holmi utszéli életeket faragva róla. De hát se baj, a fülembe hozzák, hogy ki hogy s mint nyilatkozik e szerencsémről s a ki malicziózus megjegyzést tesz rá, annak aztán visszaadom én hatszorosan. Megkeserüli mindenki, a ki rajtam köszörüli a nyelvét, mert bár annyi epém sincs, mint egy galambnak, azért czine mintye vagyok s megtorlok busásan minden inzultust és esetlen életet. Azért, hogy valamely lány több tavaszt ért tizenhatnál, még nem vén. A kellem, kedvesség, szeretetreméltóság, megnyerő modor pótol mindent, tapasztalatból tudom. A múlt héten lefucscsoltam E.-be s elmentem ott a dámák által rendezett jótékonysági bazárba. A bizottság még ide irt és fölkért, hogy áruljak virágot. Nagyon herczig kosztümöt csináltattam magamnak egy színházi szabónővel. Rózsaszín selyem, egészen priszébe szedett, bokáig érő empir ruhácskát, világos kék, rózsabimbókkal díszített béka-kalapot, halvány zöld harisnyát s aranypor szinü kivágott czipőcskét húztam fel, a karomra egy sásból font felszalagozott kosárkát tele virággal s igy lejtettem be a terembe. Az egész publikum el volt ragadtatva, mint a virágzó rózsatőt, úgy röpdestek körül a szomjas pillangók, a fekete frakkos gigerlik s olyan vásárt csaptam, milyet senki. Nekem volt a legtöbb bevételem. De aztán tudok is ám én a férfiakkal bánni, meg értek az «egy kis számítás, egy kis ámítás»-hoz. Ha kell, czirógatom, ha kell, karmolom őket, mint egy negédes kis eziezus. Ha a nő konzerválni tudja magát és kijárta a magasabb koketteria felsőbb osztályait, nincs vén asszony. Tudjátok, lelkem felel, hogy Londonban kaszírozták a mézes heteket s helyette csak a mézes napokat hozták divatba? Miután manapság minden villanyos sebességgel megy, még a szerelmeskedést is elvégzik pár nap alatt. Hiába no, a mai kor jelszava a változatosság. Ki ne unna rá a hetekig tartó, egyhangú turbékolásra is ? Eddigelé nem volt illendő kimozdulni a fészekből az új párnak hat hét előtt; ezentúl azonban az lesz a sikk, hogy pár nap múlva már tudassák az ismerősökkel, hogy: ráuntak egymásra s mindkét fél kezdheti ismét a flirtelést. Hallottátok már hírét, tubictáim, a macsicsnak? Azt mondják, hogy túl tesz frivolitás tekintetében minden elődjén: a kankánon, kékvákon stb. A majmoktól lesték el az emberek, ezek végeznek bizonyos időben, mikor egymásért epekednek, ilyen félremagyarázhatatlan mozdulatokat, melyekkel tudtul adják egymásnak szivök vágyát. Még megérjük, hogy a bálokon a damenválnál az orangutangok és csimpánszok lesznek a legkapósabb tánczosok. De nem is ártana, mert nagy a tánczos-hiány, mert már a tizennyolcz éves tacskók is a blazirtat, ruét adják s azzal henczegnek, hogy már annyit tánczoltak életökben, hogy beleuntak. Bizonyosan a pólyabeli ficzkándozástól számítják a bálozásukat. Sajnálom a mai lányokat, igen sűrűen árulják a petrezselmet a bálokban. Hiába abrakolják a mamák a zsúrokon a sok léha ficsurt, a bálokban legfeljebb nagy elkényszeredve lerobotolnak egy köteles túrt a kisasszonyokkal, kiknek a házuknál minden héten agyontömték magukat mindenféle jó falatokkal. Az én időmben nem traktáltuk a fiatal embereket, de azért rogyásig tánczoltattak bennünket, mert meg volt bennök a régi lovagias virtus, s szégyennek tartották volna, ha a lány kimaradt volna valamely tánczból. Képzeljétek, drágáim, a napokban Rebus, Pinkászné, akinek nagyon felvitte Isten a dolgát, mert az ura annyit csaklizott a börzén, hogy most áll pár százezerig — vizittek nálam. Fölkért, hogy menjek el vele valami nagyértékű csipkéket, mit valamely mágnásné adott eladás végett, megtekinteni, mert meg akarja venni, hogy henczegjen vele, hogy családi csipke. Mondok: — Hagyja azt maga, Rebuskám, az ilyen csipkéknek, csak ha dédanyánktól örököljük, van becsük. De ha maga, édesem, felteszi, legfeljebb azt hiszi a világ, hogy zálogba tette magához valamely úri dáma, mert azt mindenki tudja, hogy a maga groszmámija, ki szegény legényeknek méregette az itókát, szabad óráiban pedig libatöméssel foglalkozott, nem hagyott az unokájára fejedelemnőnek való csipkéket. Fölháborító, mint akar ezen pökhendi, uborkafára felkapaszkodott náczió kérkedni ősiességével! Ez az úrhatnám Rebus is megvette valami kurucz vitéz portréját az ószeren, s mikor nála voltam zsúron, úgy mutatta be a társaságnak az arczképet, mint egyik ősét. Már ezt az én galambtermészetem sem tűrte el, mondok: — Rebuskám,kötve hiszem,hogy a magok őse, Mojzes, sujtásos mentében paradirozott volna a Hóreb hegyén. Általános volt a konsternáczió, de jobbnak látta a sok újdonsült méltóságos elnyelni a keserű pirulát, nehogy bővebb magyarázatba bocsátkozzam. Láttátok már a «Vénuszt, édes gyönyörűségeim? Azt mondják, speciális valami. A sablontól eltérő darab. Ma elmentem volna megnézni, de randevút adtam pár magasrangú dáma barátnőmnek az «Országos» női termében, ahol kedvesen elszoktunk egy-két órát trécselni egy csésze tea mellett. Sok érdekes tracscsot hallott az ember, s így mindig tudja a folyó krónik skandalőrt. Vérző szívvel bár, de el kell benneteket hagynom, életem mindenségei, mert ha megváratnám a mágnásnő barátnőimet, megaprehendálnának. Azért drága lelkem felel: pá, pá, pá ! január 28.