Brassói Lapok, 1972 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1972-06-24 / 25. szám
A TAVIRÓZSÁT? én meg utakra indulok és házakba érkezem, eléje sereglenek városok és falvak, s én hirtelen ismerős utcákon bolyongok, ismerős ajtókon kopogtatok, nevükön szólítom és tegezem őket, az utakat, a házakat, a városokat, a falvakat, hazám, szólítom nevén és tegezem ! De nincsen, hidd el, nincsen e földön egyetlen kiváltságom. Igen, szélesre kitárom ablakom, hiszen csodák óráján eléje sereglenek az emberek : kislányok és kisfiúk jönnek, s én dallal ringatom álomba őket, dallal vigyázom álmukat, nagy leányok és nagy fiúk jönnek, s én kék csillag-gyúlást kívánok szemükbe szavukba, nők, férfiak jönnek, fiatalok, idősek, jönnek gondterhelten, derűs gondolatokkal, közös örömökkel, társtalan bánatokkal, hétköznapokkal és ünnepekkel, megmondják nevüket, én nevükön szólítom őket és tegezem, kitalálok számukra valamit, legalább egy szót, igen, olyan asszonyok jönnek, akik a jövőt hozzák el monstrancia-méhükben, s én a jövőt is nevén szólítom és tegezem... ‘ *' De, hidd el, nincsen, nincsen a földön egyetlen kiváltságom, csak egy titkom, s most azt is elárulom neked . Mindent és mindenkit nevén szólítok, mindent és mindenkit tegezek, mert csalhatatlanul érzem, tudom, hogy teljesebb, szebb, jobb, bátrabb, erősebb, minden eleven szövetséggel boldogabb lehetek! Nincsen a földön egyetlen kiváltságom, egy titkom volt, s megosztottam veled ... Korunk legszembeötlőbb jellemzője, ami elhatárolja minden eddigitől, a technikai civilizáció előretörése. A XX. század a tudomány, a technika, a kibernetika, az atom és az űrkutatás százada, amelyben az ember — éppen a magas színvonalú tudomány és technika okozataként — általában bizakodó, de olykor sajnos csak nagyzoló. A jelen bonyolultsága, zűrzavara nem ritkán az ész túlbecsülésének a következménye. Ennek a technikai és szellemi világnak a felismerése, vizuális birtokbavétele a mai művész fő feladata. Nem könnyű munka, mert a művészet birodalma éppoly kizárólagos, mint a természeté, a tudományé, a politikáé ; saját törvényei irányítják. A technika forradalma biztató és vonzó jelenség, de ugyanakkor adott pillanatban elszomorító is lehet, mint ahogy már volt rá példa. Napjaink művészete a modern technika és tudomány vonatkozásában — amennyiben a technika társadalmilag determinált okokból még romboló célzattal is tovább fejlődik — szükségszerűen két irányban alakul : egyrészt kifejezője és dicsőítője a ragyogó eredményeknek, a világűrkutatás és a csillagászat vívmányainak (bepillantást nyertünk már a világmindenség 10 milliárd fényév sugarú térségébe is . . .), másrészt pedig tagadása a természettől való elidegenedésnek, lelki nyugalmunkat veszélyeztető gépszörnyetegek elszaporodásának, tiltakozás a pusztító pokolgépek ellen. Az első témakörbe tartozik Constantin Lucaci két szép szobra (oldalunkon), amelyekben a művész nehéz feladatot oldott meg, ugyanis a végtelenség fogalmát, a felfoghatatlan és meghatározatlan valóságot álmodta bele a konkrét anyagba. Az eredmény természetesen csak elvont forma lehet. Új tömeg- és térviszonyokat ébresztő, általános jelzés, végtelenséget sugalló nonfiguratív kompozíció, az ember diadalát hirdető monumentális „kategória.” A tiltakozó, lázadó jellegű alkotások stílusa többnyire a szürrealista iskolához áll közelebb. Az Atom című kép az elszabadult képzelet tragikus asszociációja, amely a valóság parányi elemeiből összeszőtt fantasztikus művészi képben valósul meg. Ahogy az irtózatos erejű robbanás „természetfeletti rendbe” sodor egymással nem összeillő tárgyakat, úgy teremt apokaliptikus élményt Kiss Gusztáv képének szokatlan és felháborító formaorgiája. Az emlékezés, a rombolás egykori átélése ad epikai hitelt e mű hatásának. Carlo Schellemann litográfiája a modern technika idegromboló hatása ellen szól. A képen látható, össze nem illő gépalkatrészek tömkelege, a megbontott rendű és rendeltetésű holt műszerek félelmetes tákolmánya kerül természetellenes közösségbe élő jelenségekkel, egy emberpárral, amely rémült szembeszállását fejezi ki a túlzottan technicizált kultúra antihumanizmusával. Mindhárom művész lényegében összefüggő alkotásokat mutat be. Külön-külön is egy magasabb rendű harmónia megteremtésére törekszenek, azért, hogy ne egymás ellen, hanem egymás mellett, egymást nem lerontva, hanem egymást segítve élhessünk. Csutak Levente lse jártunk /ág lábtörlő és a melegtudtuk hogy igglegények n áll. Aggdoktort is, lakáscserét katedrákon, •zegle Dinu, etalálnak a készített t öt törülköelikoviccsal, gedi az abvéget nem ok sivár és •itunk a fórnak egyhalyi rigolyát, , érzéketlen anyagi ér. Kétségbelöm, inkább zödtünk Diját irigyelsiság, az az objektív, pártatlan, szakmai kíváncsiság. Nem, mégse nősülök meg, ha összeköltözöm velük, rá kell jönnöm a titok nyitjára, hogy lehet valaki olyan sószínű, jellegtelen, ellenszenves, törtető — csak úgy ? Kell benne lenni valami jónak is, tudtam, hogy gyereke van, azt bizonyára szereti, talán a fényképét a tárcájában hordja. Könyve is jelent meg, azt sem írhatta csak úgy hasból. Nem kell csak a Dinu hereskedésein elindulni. Nos, ha összeköltözöm vele, mindezt megtudom, kibogozom, ezért még nem érdemes megnősülni, hogy odajussak, ahova a kis Szele a 24-esből, az egyetlen nős ember a folyosón, akinek a felesége mindig miákol, mint egy elkényeztetett cica, hogy Andris így él Andris úgy, és soha semmivel sincs megelégedve... — Andriis! Légy szíves verd be ezt a szeget a falba ! — Azonnal! — A kis Szele doktor — 170 centi magas — felágaskodott, hogy a szeget a falba verje, de villogó fémkalapáccsal, amelyet a kórbanctanról „kölcsönzött el“, a mutatóujját találta megcsapni, és sziszegve, féllábon táncolta körül a konyhaféleséget, amelybe csak nekik és a Kisasszonynak volt joguk beköltözni egy rezsóval és néhány edénnyel. — Az istenit a szögeidnek, minek kell ide szög ! — förmedt rá a feleségére, akinek távolálló, tavaszi égkék szeméből azonnal peregni kezdtek a könnyek. Szipogva védekezett: — A lábost... a lábost akartam a falra ... — és zokogva szaladt be a szobába. Szele egy darabig még ügyetlenkedett a szeggel a kezében, morogva ténfergett az asztal körül, majd ő is bement. — No, ne haragudj. Cicus ! Cicc! — és odabújt a szipogó asszonykához — alig 20 éves —, és mint a hizelgő kandúr, a fejével lökdöste. .. macskajáték ellenállhatatlan eszköz volt. A könnyek felszáradtak, csókolózás lett a dologból, mint mindig, amikor — elég gyakran — eltörött a mécses. A macskaság még a nevében — Minka — is benne volt, akár ferdemetszésű szemében, pici szájában, pihés arcában, kecses mozgásában. Nagy szerelem volt, egy télen ismerkedtek meg a hegyi üdülőhelyen, ahol Minka élt szüleivel és húgával. Különleges, idegenszerű, hízelgő kislány volt Minka, nagyon elkényeztették, de a nagy szeretet, amelyben felnőtt, vajszínűvé és álmodozóvá tette, Szele András megpillantotta egy nap, amint a szikrázó téli napsütésben kissé bizonytalanul siklott sílécein lefelé egy dombról — ezüstszőke haja a levegőben úszott utána —, és elvesztette a fejét. Három hónap múlva feleségül vette, és egy évig minden héten motorral tett meg háromszáz kilométert, hogy láthassa. Aztán szobát kapott a folyosón, és magával hozta Minkát. Minka továbbra is vajszívű, engedelmes és bizonytalan volt, mint a túl meleg családi fészekben nevelt gyerekek, és ahogy a folyosó érdességei s az idegenség mogorva valósága hozzáért álmaihoz, rémülten összegömbölyödött és sírva fakadt. Mindent jól akart csinálni, és semmi sem akart sikerülni. Először diákfeleség szeretett volna lenni, „már húszéves koromtól gyepesedjek be háziasszonynak“ — lázadozott, de a felvételi nem sikerült a francia szakra. Minka kisírt szemmel utazott haza kipihenni a fáradalmakat és az idegeskedést, de három nap múlva visszajött. A férje virággal várta az állomáson, másnap a konyhában azonban ismét összekaptak, mert Minka odaégette az ételt. „Cicus, összetörlek, ha enynyit vacakolsz!“ Minka sírt, „főzz te ezen a vacak rezsón, ha tudsz!“ Aznap tonhal-konzervet ebédeltek, másnap Szele hatalmas plakátot festett, míg Minka a városban járt. ,,Emléktábla megmentőnknek, a TONHALNAK, emelte anno domini...“, és kiszögezte a konyháiban. A plakátnak csodájára járt az egész folyosó, Minka kacagott, szent volt a béke. Aztán állandóan szegeket vertek a falba, otthonról megjött a bútor, Minka naphosszal bekötött fejjel takarított, sepert, törölt, rendezkedett. „Mici! könyörgöm, ne oda azt a széket, hogy képzeled ?!“ Micinek a férjét szólította, amikor jóban voltak, s a kis doktor olykor óvatosan kémlelt ki a folyosóra, nem hallotta-e meg valaki. Számtalanszor (Folytatása a 8. oldalon) IRODALOM - MŰVÉSZET 3 c •1.WIS ‘O ‘13dt Ti■■f! sou 25. SZÁM 6—7. oldal