Brassói Lapok, 1927. február (33. évfolyam, 25-47. szám)
1927-02-13 / 34. szám
1927. február 13. VASÁRNAP Imecs Béla: Zászló Az arcod szürke lett, suhantak rajta árnyak, Villámján járta át a hangtalan vihar, reményeid nyomán, halkulva küzdött Hetünk egybeforrt, égő vágyaival. És forró lett a jég, körültem szinte égett Avarri Lott, testemen lángként csapkodva át, járult egész valóm, fellángolón beszivtam Lefojtott vágyaid kollázhatatlan dalát, S már az élet sodort, mert uj életre hívtam Alvó, álomtalan, kialvó lelkedett, Mely még a mult málló gyökerébe fogódzik, De holnap gáttalan és győzőn megremeg; Ujjong és fellobog és én magasra tartom, Minden csatákon át mint zászlót lengetem Mi lélek még nem élt, nem sejtett pólusokra Viszem marcangoló, örök küzdelmekért, Szenvedjetek szivek ! Ázz vérben, tiszta zászló, Ne légy, emléktelen, ne légy mindig fehér ! Szent zászlóm életed se lesz csak cifra szalag, Harc tépi, tündöklő mintát vet rá a vér. S mind színesebbre ég, hogy csak tovább Míg iftu életünk még felfelé iveit ragadjam Amíg izgat, feszit s csodás utakra serkent Meghurcolt, megpörkölt, vér,járt színeivel A kabala írta: Sztrokay Kálmán Mikor Dezső barátom leült a kávéházban asztalom mellé, már szinte nyúltam a zsebembe és becsülgettem a magamban, mennyi lesz elég, húszezer, esetleg csak öt? Ő azonban sietett megnyugtatni: — Nem kell pénz. Az Istenért, ne adj egy vasat se ! Nagyon elcsodálkoztam, mert hiszen tudtam, hogy Dezső évek óta egyedül és kizáróan barátainak pumpolásából él, semmi más foglalkozása nincs és a pénz felhajszolása anynyira igénybe veszi egész idejét, energiáját, hogy nem tud dolgozni, nem jut hozzá, hogy rendes utón megkeresse kenyerét. Ez tán furcsán hangzik, de Dezső Boly meggyőzően tudja bebizonyítani, hogy el kell hinni neki. ,— Mi az ? Örökölté! ? Zsúfolva vagy ? — kérdeztem tőle. — Ellenkezőleg. A legőrültebb bajokban vagyok. Árva fillérem nincs... Köszönöm, egyelőre nem kérek semmit — (ez a pincérnek szólt) — és okvetlen fel kell hajszolnom ma estig háromszázezer koronát, különben kitesznek az utcára a lakásomból. Dezső sohasem hazudott. Biztos, hogy nagy a baj s ezért jószivüen szóltam: — Ötvennel hozzájárulhatok... — Az Istenért, ne adj semmit!... Egyelőre legalább. — De miért? Dezső barátom elnevette magát: — Persze, nem érted ezt. Mégis úgy van, hogy nem szabad most elfogadnom tőled ezt az ötvenezret, különben vége mindennek. Rájöttema pénzszerzés igazi lélektanára s most babonásan ragaszkodom hozzája. Bizonyisten, szinte megrémítettél most ezzel az ötvenezerrel ! Furcsán hangzott a dolog, hiszen úgy képzeltem, hogy ha meg lesz neki ötven, akkor valamivel máris könnyebb a feladat, megszerzi a többit is. Nem értettem a logikát. Dezső fölényes nyugalommal kezdte magyarázni : — Persze, hogy nem érted. Nem is érthetitek ti, akik dolgoztok s munkáért kapjátok a pénzt. Mi, akik nem tudunk ilyen kényelmes után pénzhez jutni, hanem minden garasért, úgyszólván, oly fantasztikus ötletet kell produkálnunk, mégpedig napról-napra, óráról-órára, mi nagyon jól tudjuk, hogy a mi dolgunknak is törvényei vannak. — Milyen törvényei? — kérdeztem nevetve. — Egészen népszerűen magyarázom meg neked. Az ember elindul üres zsebbel, rendszerint üres gyomorral is, azzal a tudattal, hogy közvetlenül ennyi meg ennyi pénzre van szüksége. A tapasztalat azt mondja, hogy az a pénz meg is van valahol, már vár ránk, csak neki kell találnunk. Képzeld már most el: nek s kenn van itt Budapesten kilencszáznyolcvanöt ismerősöm, — ne csodálkozz, pontosan nyilvántartom őket, — mindegyik olyan, hogy valami pénzt mindig kapok tőlük. Tíz van közöttük, akikhez elsején el kell mennem s akkor mindegyik ad bizonyos átalányt, ötvenet vagy százat s őket már nem is keresem fel. Ebből szoktam a lakást kifizetni s most azért vagyok bajban, mert elkönnyelmüsködtem ezt a pénzt. De hadd folytassam. Marad 975 lehetőség. A feladat az, hogy minél pontosabban eltalálni közülük azt a négy-ötöt, akitől tszhusz-huszonötezrivel összegyűlik a napi szükséglet. — Hiszen, ha pontosan nyilvántartod őket, akkor csak elő kell venned a listát, kiválasztani azokat, akiknél régen voltál s biztosra megysz. Dezső úgy nézett rám, mintha hallatlanul nagy butaságot mondtam volna: — Látszik, hogy nem érted. Semmi érzéked nincs hozzá. Nézd csak... találkozom, véletlenül vagy szándékosan, naponta ötven ismerőssel, tehát csakugyan nagyon egyszerű volna, ha az első ötöt mindjárt megvágnám. De nem lehet ám ! Még ha van is fölös pénz náluk, ez még nem elég, meg kell lenni bennük a hajlandóságnak is, hogy adjanak belőle. Ez a hajlandóság azonban nincs meg mindig mindenkiben. Van eset rá, hogy tegnap kaptam valakitől ötvenet s másnap is szó nélkül ad, ha találkozom vele, viszont másik pedig akkor sem ad, ha fél éve már, hogy megpumpoltam. Ezt a hajlandóságot kell megérezni, kiszimatolni. — S lehet? — Első pillanatban biztosan megérzi az ember. Az utca túlsó oldaláról, falakon keresztül,még nem is látom az illetőt, de már érzem, hogy valahol közeledik a pénz. Hidd el, nincs ennél titokzatosabb dolog a világon. Régebben rengeteg időt pazaroltam el, mikor még mindenkit főzni kezdtem, akivel csak találkoztam, de most sokszor húszat is elengedek, anélkül, hogy egyik-másik adott volna valamit mégis, de bizonyos, hogy rossz kedvvel, ami pedig nagy baj. Akinél az ember egyszer erőszakoskodik, azt örökre elveszti. Arra kell törekedni, hogy az ismerőseim ne azokra az esetekre emlékezzenek, amikor adtak, hanem azokra, mikor nem kértem tőlük. Ez a helyes módszer, de vakon bízni kell közben abban a tételben, hogy mindennap már valakinek a zsebében a pénzt, csak fel kell fedezni. A szerencse kérdése, hogy sikerül-e mindjárt, az első órákban, vagy később estig kell kószálni, amíg végre rábukkanok. — Most lássuk, mért nem fogadtad el tőlem a pénzt ? Én nem vagyok ma azok között, kiket a Gondviselés oly titokzatosan kijelölt számodra? Egészen határozottan felelte: — Nem. Hidd el, hogy nem. Ezt határozottan érzem. Ma olyan a helyzet, hogy katasztrófa lenne, ha elfogadnám az ötvenezredet. Nem tudnám megszerezni a többit. Pedig e pillanatban nincs is sejtelmem róla, hogy milyen uton jutok a teljes összeghez. Tőled nagyon szép az ötvenezer is, nem is álmodnék róla, hogy háromötvenet is adhassál. Tudom, hogy nem vagy gazdag, nagy pénz ez neked is csak úgy kidobni. Isten ments, hogy elvárjam tőled. De lásd, ha elfogadom az ötvenet, akkor természetszerűen bekövetkezik bennem egy kis elbizakodottság, először is kávét rendelek itt, elköltök tizet belőle, elkönynyelmüsködöm a dolgot s végem van, jobb az, ha bízok a kabalában s nekivágok a városnak megkeresni, hol rejtőzik számomra, szépen elkészítve, a háromszázötven ficcs. Ha meg lesz, akkor jön sorra a gyomor kérdése s elég lesz még húsz, hogy mára elintézzem. Most már némi tisztelettel néztem Dezső barátomra, hiszen tulajdonképpen nagy lelkierő kellett hozzá, hogy ne fogadja el a pénzt. Csodáltam jókedvét, határtalan önbizalmát, de egyetlen pillanatig sem hittem benne hogy felfogja hajszolni egy tételben azt a háromszázötvenezer koronát. Ha pontos a nyilvántartása, akkor, magamat leszámítva, még 974 lehetőség volt számára El sem képzelhetem, hogy ha az egyik csakugyan elő is készítette volna Dezső számára a pénzt, telepatikusan megérezve szegénynek a baját, hogy Dezső ráakadjon a sok lehetőség között. Nincs, nagyobb valószínűsége, mint annak, mintha elindulna az utcán . — No, keresek egy elvesztett tele pénztárcát a földön. Húsz évvel ezelőtt, mikor Dezső barátomnak megvolt még az öröksége, nagyon sokat voltunk együtt. Szerettük egymást, sok éjszakát mulattunk végig kettesben jókedvűen, fiatalon, nagyon meghatódtam, amint láttam ott magam előtt, a kávéház ablakához dőlve. Homlokáról le lehetett olvasni, hogy a kabalás emberek titokzatos érzékével keresi a sötétben a szerencse felvillanását s egyszerre rászóltam : — Te, Dezső ! Itt a háromszázötvenezer korona. Nem maradt pénzem, de odanyujtottam neki az összeget. Dezső úgy nézett a pénzre, mintha nem akarna hinni a káprázatnak. Lassan nyújt utána, megolvasta, zsebretette, aztán őszinte hálával köszönte meg : — Jó ember vagy. Megfogadom neked, hogy egy álló esztendeig nem fogadok el s nem kérek tőled egy huncut vasat sem, ha éhendöglök is. És én betartom az ilyen fogadalmat. Most aztán szaladok haza, kifizetem azt a hárpiát. Már indult, de nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg : — No és a kabala? úgy látszik, néha mégis tévedsz benne ? Öntudatosan felelt rá: — Dehogy tévedek. Ez a legszebb bizonyíték rá. Mikor a túlsó oldalról megláttalak itt ülni, rögtön tudtam, hogy megvan a pénz. Oly biztosan tudtam, hogy nem is fogadtam el az ötvenezret. S ugye igazam volt? RIUSSÍt! LAPOK 9. oktal. 31. szám. Tövisek Irta: Szabó Mária (Folytatás) Ágnes maga is megérezte már, hogy a gőzölgő emberi testek és ruhák ködös párázatában a maga ápolt testének és jó parfümmel átitatott ruháinak illata könnyedén terjengett! kezdett a többi szagok felé. A cigányasszony szomszédja újra odavágott: — Könnyű néki! Szagos szappannal mozsdik aztán mindennap, a dolog se háborgattva. Nem is érezhetik rajta az izzadcság szaga, akit a munka ver ki a mi lányainkon. Egy asszony elhallgattatta. De csak morgott tovább. S az Ágnes szívébe belemarkolt a fájdalom. Emlékek ébredeztek benne, nem is olyan régi emlékek. Gyűlölködő pillantások, gonosz szavak, fenyegetésre emelt kezek, mindent legázoló rohanások Végigélte ezt valamikor vonaton, mikor a proletárdiktatúra végsőket lihegett ezen a vidéken. Milyen jó volt akkor bemenekülni a maga csendes kis falujába ! Milyen jó volt beszívni üde levegőjét és fogadni szeretettel, elfogadni elébük röppenő szívvel a parasztok jó szívvel adott hangos köszönését. Igen, ott jó volt. Ott ismerték őket s a forradalom és kommün nem hozott egyetlen bántó szót sem nekik. Csak ahol nem ismerték, ahol csak a ruhája után ítélték meg, mint akkor a vonaton és most itt, ez az ember ... A fiú visszajött. Egy kosár száraz szalmával furakodott át a tömegen. Az előbb még egy deszkatákolmányt egészített ez ággyá. Ágnes nem vette észre. Miértek kínozták az agyát- A komor hang gyűlölködve vágott végig rajta: — Lökjitek odébb ! Csak nem tűritek tán, hogy elromolják miatta az a fekete kenyir, az a kódus kenyir, az a cseléd kenyir. Szinte elébe lökte a szavakat, — utálattal, megvetéssel. Ágnes szembefordult az emberrel. A kabátot szárító asszony lopva simított végig a karján. Ez erőt és segítséget adott. Kiegyenesedett. Fejét is magasra emelte, mint az előbb az esőben. Kékeszöld szemének nézése belevillant a