Brassói Lapok, 1936. november (42. évfolyam, 254-260. szám)
1936-11-01 / 254. szám
. Az utóbbi alig egy hét leforgása alatt a Magyar Lapok egyik munkatársa „(S. I.)“ jelzéssel két hadakozó cikket is megeresztett az erdélyi újságírás porondján. Elcsisztuló elvi harcokba szólott bele ez az eddig tartalékba visszahúzódó „harcos“, kárpótlásul azonban most hirtelen vezérnek csapott fel azzal a látható elgondolással, hogy „lám, az ellenség hátrál“, a sztratégia örök szabályai szerint tehát az okos hadvezérnek ki kell használnia a „győzelmet“”. Mi keltette benne azt a hiedelmet, hogy most győztes hadvezérként előugorhatik? Megmondja azt is. Első cikkében gúnyosan mutat rá, hogy a spanyol kérdésben írott újabb cikkünk nincs már a lap első oldalán, második cikkében pedig valamivel több joggal, de célzatos hiányossággal idéz cikkünkből egyetlen kikapott mondatot, ezt: ... . . látszod jék bár meghátrálásnak, elfogadjuk egy másik erdélyi laptársunk szempontját is: nem hasznos a mai körülmények között a tőlünk amúgy is távoleső, legalább is földrajzilag távoleső, spanyol eseményekkel kapcsolatban két részre szakítani az erdélyi magyarságot. . .“ Ennyit idéz csak, nem többet, pedig ezután a mondat után komoly, megszívlelendő és meggondolkodtató mondatok következtek még. Mindegy, leírtuk ezt a mondatot, mert valaminek a belátását s ennek a beismerését nem vereségnek, hanem győzelemnek tartjuk. És álljuk is ezt a belátást „S. I.“ minden rosszindulatú erőlködése ellenére is — a spanyol eseményekkel kapcsolatban. Nem volna tehát egyetlen szavunk sem már, ha „S. I.“ a részünkről befejezett s hitünk szerint sikeresen és becsületesen befejezett elvi harcot folytatná tovább, bármilyen vadul is toorzékolna a felkelő tábornokok érdeében. Az említett két hadakozó cikk azonban nem a spanyol eseményeket s ezzel kapcsolatban az erdélyi közvélemény előtt felmerülhető világnézeti kérdést tárgyalja tovább, hanem új csatát kezd ezzel a sorok mögötti vidám kurjantással: — Most aztán elintézem én ezeket a zsidókat! Vállaljuk ezt a harcot, Sulyok István. Talán több méltósággal vállaljuk, mint amennyit ön megérdemelne. Látja, kiírtuk szépen a nevét, amint nem rejtjük betűjelzés mögé jelen válaszcikk írójának a nevét sem. Jó, ha találgatás nélkül tudja az erdélyi magyar közvélemény, hogy ki az, aki ezt a támadást kezdette s ki az, aki védekezik. És e jelen cikk írójának minden joga megvan a személyes kiállásra, mert ön mindkét hadakozó cikkében megkülönböztetett figyelmetlendelt neki. De van ezen kívül is illetékessége és jogcíme s nem fél attól, hogy ezt az éleiékességet és jegcímet bárki is elvitathatná tőle. 2. Lovagiasak leszünk, Sulyok István, nem hallgatjuk el azokat a vádakat, amelyekkel ön olyan ügyesen el akart „intézni“ bennünket. Mindenekelőtt, ugyebár, lezsidózott, sűrűn emlegetve, hogy: a „zsidó Brassói Lapok“. Igaz, gonosz és galád dolog ez, de föltétlenül hatásos a mai körülmények között. Aztán ravasz „hadászati“ fogással ránk olvasta, hogy hidat keresünk a szélső román jobboldal felé. Erre a „ragyogóan jóhiszemű“ állításra kapott már választ, különben is válasz rá lapunk minden egyes száma. Mindkét cikkében végül igyekezett beleduruzsolniapja olvasóinak a fülébe, hogy ne, ne higyjetek annak a „zsidó Brassói Lapok“-nak, sohase hittel és meggyőződéssel ír az, hanem mindig csak üzleties szempontjai vannak. Lám, ezelőtt 15 esztendővel „a szélsőjobboldali magyar nacionalizmus szolgálatában állott“ s még a Padi Árpád, Zágoni István és „más tősgyökeres székely patrióták magyar hűségeit is egyszerűen kétségbevonta“, mindig csak visszavonást szított, „nem mutatott új utakat, nem tanított, nem toborzott, nem harcolt e nehéz és új, mondjuk úgy, hogy kisebbségi utaknak követése érdekében“. S nem tett semmit, dehogy is tett volna a kisebbségi magyarság belső gazdasági megszervezése érdekében, a szövetkezeti mozgalmat nem támogatta, nem pártfogolta, nem kedveltette a kisebbségi magyarság tömegeivel. . . Mindezekből érthető és világos tehát, hogy nincs joga ennek a lapnak magyar kérdésekbe beleszólni, mert nincs meg rá az erkölcsi alapja. És mindezekből az is következik ugyebár, hogy csak Sulyok Istvánnak és az ő lapjának van meg az az erkölcsi talapzata, amelyről — ne kerülgessük sokáig a lényeget — előfizetést kérhet a magyar olvasóktól. Jól van hát, Sulyok István, valóban nem árt néha, ha visszanézünk az elmúlt másfél évtizedre s tisztázzuk, hogy ki hol állott egykor, merre tartott és hová ért, mit dolgozott és mit végzett. Szívesen beszélünk mi a ma „székely patrióták“ csoportjáról, szívesen beszélünk a kisebbségi útkeresésekről és útmutatásokról, szívesen beszélünk a magyar kisebbség kimondottan nemzeti célkitűzéseiről és a szövetkezeti mozgalomról, mert van erről beszélni valónk éppen elég. Sőt, nekünk van erről beszélni valónk a legtöbb! 3. Vegyük először „a székely patrióták“ csoportját, mert nagyon jó kiinduló pont ez. Emlékezzék csak vissza Sulyok István, hogy miért és hogyan váltak ki ezek a „tősgyökeres“ székelyek az egykori Keleti Újságtól. Emlékezzék vissza, hogy mit képviselt az erdélyi magyar kisebbségi szellemi és politikai életben Paál Árpád és Zágoni István és milyen világszemlélettel és politikai elgondolásokkal alapította meg ez a két ember az akkori Keleti Újságtól való kiválás után az új Újságot. Igaz, volt abban az új tömörülésben „székely pátriotizmus“ is, az igazi és hagyományos székely világszemlélet alapján azonban benne volt az a demokratikus világszemléleti és politikai felfogás, amelynek akkor ismét hangot és létjogosultságot kellett szerezni az erdélyi magyar közéletben. Sulyok István csak két nevet említ, talán óvatosságból, de mi t ’óljuk ama székely névsort egészen: et volt bizony Paál Árpád és Zágoni István mellett Nyirő József, Szentimrei Jenő, Tamási Áron, Jakab Géza és e sorok írója is. És e sorok írója a maga fogékony fiatalságában megrázó élményeken ment át, amikor Paál Árpád annyi oldalról gomoltan, rágalmazottan, elítélten is, de harcolta a maga harcát mindazokért a demokratikus elgondolásokért, amelyeket egyedül tartott egy kisebbség életében célravezető társadalmi és politikai eszközöknek. E sorok írójában kitörölhetetlen élmény marad, amikor abban a ,,székely patriótáktól“ alapított Újságban Paál Árpád egy bérmozgalom idején a béremelést kérő nyomdászok mellett foglalt állást tisztán csak a szociális lelkiismeret ereje alatt, mert egyébként, ugyebár, aligha lehetett érdeke egy lapkiadónak támogatni a nyomdászok követelését. De miért is folytassam tovább? Paál Árpád neve a demokratikus világszemlélet kifejeződése volt, nem szorul ez bizonyításra semmiképpen. Tegyük fel most már a kérdést, hogy hol volt az a front, amely Paál Árpád és társai ellen folytatta a harcot? Sulyok István, én ott voltam, amikor a rotációs gép az Újság első számával megindult s láttam Paál Árpád szemében az öröm kibuggyanó könnycseppjét. De ott voltam akkor is, amikor ugyanazon Paál Árpád, alig másfél év múlva, kegyetlen és keserves küzdelmek után «okigva jelentette be. — Ma az utolsó lapszámot csináljuk, fiuk. Megfojtottak. . . És nem tudott szólani Zágoni István és félrefordult Nyirő József. Szentem őket most fa mind a többieket, akik ott voltak, akik azt a keserves harcot végigküzdötték és végignyomorogták, így volt-e? Ne ferdítsen, Sulyok István és ne mosolyogjon most azokra „a székely patriótákra“, mert farkasmosolygás az. Én, aki akkor még nem igen szólhattam, csak érezhettem, bizony nem felejtem el soha, hogy kik voltak azok, akik akkor ezt a székely csoportot „megfojtották“ és a jobb sorsra érdemes magyar kisebbségi demokrácia első tudatos csoportját szétrobbantották. Én magam előtt látom most is az ön rettenetesen kipirult arcát, amint a dühtől fuldokolva és tengelye körül forogva, mint valami megvadult bugócsiga, hazaárulózta Paál Árpádot, Kós Károlyt és ama „székely pátrióták“ csoportját a kolozsvári újságíró klubban. Én tudom, hogy akkor Paál Árpád, Zágoni István, Nyirő József és Benedek Elek volt az, aki „Moszkvából kapta a pénzt, s nagyon jól tudom, hogy ezeket a rágalmakat a magyar reakciónak az a viharsarka terjesztette akkor is, amelyhez ön is távozott. Persze, kitérhet ön és tagadhat ön, mert az ilyen rágalmaknak gazdája soha sincs. Ám ezek a rágalmak akkor is onnan indultak el, ahol ön politikailag és világszemléletben, akkor már, állott. Miért ferdít hát, tudatosan, Sulyok István? És miért hazudik? Lám, az a Brassói Lapok, amely „15 évvel ezelőtt a szélsőjobboldali magyar nacionalizmus szolgálatában állott“ s ilyen minőségében önnel együtt támadta a harcos demokraták csoportját, az Újság bukása idején már felülvizsgálta addigi álláspontját s ő vette kezébe azt a zászlót, amely az Újság leterítésével erre a szomorú erdélyi porondra hullott. Amikor az Újság kimúlt, mert a Magyar Párt megszüntette és a Keleti Újságot vásárolta meg helyette, a Brassói Lapok addigi munkatársai már szinte mind felmondásban voltak s rövidesen teljesen új szerkesztőség vezette és sugározta ki alap új szellemét, azt a szellemet, amelyre az erdélyi magyarságnak akkora szüksége volt. Sulyok István, önnek, mint hivatásos újságírónak, kötelességszerűen ismernie kell az egyes lapok helyzetét és újságíró kartársait. Ismeri is. Hogyan lehet tehát olyan szemérmetlenül vakmerő, hogy azt állítsa: a Brassói Lapok kiadója és s szerkesztősége most is ugyanaz, miért 15 ,5 évvel ezelőtt volt? Ő nagyon jól tudja, hogy a mai szerkesztőség tagjai között, akik írnak és dolgoznak, akik a lap szellemét és irányát megadják, a lap főszerkesztője kivételével, egyetlen egy sincs az akkori munkatársak közül. Mert látja, Sulyok István, a Brassói Lapok kiadójában tényleg van üzleti szellem. A Brassói Lapok kiadója tudja, hogy az újságírás nem olyan mesterség, amelyet hit és meggyőződés nélkül is lehet végezni. A Brassói Lapok kiadója tudja, hogy csak az írhat jól, szépen, meggyőzően, a vallás és vállalás lendületével, aki hiszi is azt, amit ír. Itt valóban érvényesült az ő üzleti szelleme. Kicserélte bizony a régi szerkesztőséget s olyanokat szerződtetett, akiknek nem kellett erkölcsi erőszakot elkövetniük magukon ha a lap szellemének megfelelően írni akartak. Lám, igy került a Brassói Lapokhoz annak a régi „székely patrióta" csoportnak három tagja is: Szentimrei Jenő, Tamási Áron és e cikk írója. Miért hazudik hát, Sulyok István? 4. „Egész külön fejezetet érdemel meg ebből a szempontból a szövetkezetek kérdése“. Idézet ez a Sulyok István cikkéből s igaz idézet. A szövetkezetek kérdése valóban egész külön fejezetet érdemel meg. Már csak azért is, mert sokkal régibb kérdése ez az erdélyi kisebbségi magyarságnak, mint ahogyan Sulyok István hinni akarja. Útkereső, útmutató cikkek? Hol volt még Sulyok István, mint a kisebbségi magyarság „építő munkása“, amikor a magyarság gazdasági szervezkedésének az ügye ennek a lapnak a hasábjain hangot kapott. Hol volt? Politikus volt még csak s mandátumra vadászott s mert erre vadászott, nem is igen lehetett a mi oldalunkon. Talán nyolc éve is elmúlt már, hogy először tagadtuk meg a „pénznek nincs szaga és nemzetisége" jelszót s követeltük, hogy a magyar bankok helyezkedjenek a magyar kisebbség nemzeti célkitűzéseinek szolgálatába. Ez volt az a híres „bankharc“, amelytől akkor megmegújulóan két évig zúgott Erdély , amelyben leghangosabb ellenfelünk megint csak az a magyar reakciós sarok volt, amelyhez Sulyok Istvánnak szerencséje volt tartozni. Ennek a cikknek az írója is akkor lett először „kátmérgező és demagóg“ s maga Gyárfás Elemér tartotta méltónak ezekre a jelzőkre Most, amikor a részben megsemmisült, részben elgyengült bankokat kioktatni már egy- nem írta: Kacsó Sándor Te roncifik ter* 49 ' "¡ Ci1' Ma indul a B. L. két regénye!1 Előfizetési pinap Árusításba nem bocsát!» XLII. évfolyam Főszerkesztő: Vasáruk, 254. szám. Szere Bélcs dr. 1936. évi novemberi ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Belföldre havonként 66 lej, kézbesítéssel 74 lej, ugyanez Brassóban 70 lej. — Külföldre negyedévenként 500 lej. — Magyarországi.* negyedévenként 12 pengő. — HIRDETÉSEK dija hirdetési oldalon 5.50 lej, páros (bal) szövegoldalon 10 lej, páratlan (jobb) szövegoldalon 7 lej.—ezetcentiméterenként. — Hirdetési dijak előre fizetendők. — Szerkesztőség és kiadóhivatal: Brașov. Str. Regele Carol ~h—58. — Telefonszámok: kiadóhivatal 82, szerkesztőség 85. ■I pf ~ r