BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 8. (1996)

1996 / 2. szám - SZEMLE - Sisa József: Lapis Angularis. Források a Magyar Építészeti Múzeum gyűjteményéből

SZEMLE Végül szólni kell arról a már érintett kérdésről, hogy az ország adóssága alapvetően közgazdasági természetű dolog, s ezért az ide vonatkozó szak­értelem vagy az ilyen irányú segítség akkor sem nélkülözhető, ha az ember a politikai aspektusra koncentrál. Jó, Földes nem közgazda, de ha nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul. Elemzésében számos olyan, a gazda­ságpolitikai, de még inkább az újság­írói szakzsargonban még ma is köz­helyszerűen ismételgetett tétel van, amely a tudományos megmérettetés próbáját korábban sem állta volna ki, mostanra pedig már jócskán idejét múlta. Mi több, írásában itt-ott egy­értelmű szakmai (a közgazdaságtanra gondolok) tévedés is található. A to­vábbiakban ezt illusztrálom a könyv különböző részeiből vett eszmefutta­tásokkal. A 17. oldalon például a szerző könnyedén a monetáris eszközrend­szer elemei között említi a költségve­tési restrikciót, az importkorlátozást és az exportösztönzést. Ez Magyaror­szágon bocsánatos bűnnek számít, a gazdaságpolitikai-publicisztikai iro­dalom számomra ismeretlen okokból egészen mást nevez monetárisnak és főleg monetaristának, mint ahogy ezt a világ többi részében (a szavak jelen­tésének megfelelően) használják. Egy szabad országban persze annak ne­vezzük a dolgokat, aminek akarjuk, a világgal való kommunikáció azonban célszerűsítene itt némi igazodást. Ennél sokkal súlyosabbnak érzem azokat az eszmefuttatásokat, ame­lyekben Földes a fizetésimérleg­­problémák gyökereit elemzi. Mond­juk ez: „Erre az időre az is nyilvánva­lóvá vált, hogy a magyar gazdaság di­lemmája a nyugati kapcsolatot illető­en a következő: ha kereskedik, a kül­kereskedelmi hiányon keresztül ve­szít a cserén és fizetésimérleg-hiányt vásárol; ha nem kereskedik, akkor nem jut hozzá a modern technológi­ához.” (54. old.) Túl azon, hogy a kereskedelmi hiányoknak sohasem az egyenlőtlen csere, a cserén való vesz­tés az oka, valóban ez lett volna a di­lemma? Nem tudni alkalmazkodni, illetve veszíteni a cserén - az két kü­lönböző dolog. De van más is. „Hi­szen a gazdaságpolitikusok tudatá­ban voltak annak, hogy a fejlettebb régióval zajló kereskedelem - a stukturális elmaradottság, a gyen­gébb teljesítmények miatt - spontán »termeli« a negatív külkereskedelmi és fizetési mérleget.” (73. old.) Da­vid Ricardo már az előző idézettől is forogna a sírjában, ez utóbbitól biz­tosan el is bujdokolna szégyenében. Ő ezt egészen másképp tudta, pedig ő is gazdaságpolitikus volt. Az ilyen megfogalmazások s Föl­des gazdaságpolitikai kommentárjai­nak legtöbbje egy napilap vasárnapi mellékletében még elmennek, tudo­mányos igényű monográfiában azon­ban még akkor sem, ha az valójában politikatörténet. Azért a fenti kettőt választottam ki, mert jól tükrözik a nem szakmai közvéleményben magát makacsul tartó (Földes által is val­lott), de nyilvánvalóan helytelen és a közgazdaságtan által többszörösen megcáfolt vélekedést a fizetési mér­leg hiánya és a szegénység, illetve fej­letlenség (a teljesen ködös jelentés­tartalmú és ezért kiválóan használha­tó ide illő műszó a „strukturális el­maradottság”­ között. Anélkül, hogy kimerítő részletekbe mennénk: ha az eladósodást a szegénység okozná, ak­kor a fejlett és gazdag országok jel­legzetesen fizetésimérleg-többlettel rendelkeznének, s a szegények és el­maradottak (de mindegyik) halmoz­nák fel az adósságot. Tekintettel ar­ra, hogy a világ legnagyobb adósa az Amerikai Egyesült Államok, míg szá­mos koldusszegény fejlődő ország fi­zetési mérlege huzamos időn át egyensúlyban van, már a tétel empi­rikus igazolásával is bajok vannak. Adósságot az halmoz fel, aki tartósan többet költ, mint a jövedelme, ez egyénekre éppúgy igaz, mint orszá­gokra. A jövedelmüket felülmúlóan költekezők között pedig gazdagok és szegények is előfordulnak. Az, hogy a párt által vezetett szocialista Ma­gyarország miért nem tudta felhasz­nálását a gazdasági teljesítményeihez igazítani, ez része a kérdésnek. Az, hogy a pártvezetés is hajlamos volt az eladósodás okait a strukturális elma­radottságban keresni, megint nem meglepő. Nem ez az egyetlen dolog, amiben nem volt igazuk. PETE PÉTER Lapis Angularis FORRÁSOK A MAGYAR ÉPÍTÉSZETI MÚZEUM GYŰJTEMÉNYÉBŐL Szerkesztették: Hajdú Virág és Prak­­falvi Endre. A szövegeket gondozták: Hadik András, Hajdú Virág, Borsosné Kaiser Anna, Prakfalvi Endre, Pusz­tai László, Ritoók Pál, Róka Enikő. Fotó: Barka Gábor. OMvH Magyar Építészeti Múzeum, Budapest, 1995. 380 old. képek, valamint színes táb­lák, ár nélkül „Szegletkő” - hirdeti a könyv címe, utalva a közölt szövegek forrásérté­kére, de sejtetve egyúttal a szövegek építészethez kötődését is. A kötet a Magyar Építészeti Múzeumban őr­zött kéziratokból nyújt válogatást, a magyar építészet és építészethez kapcsolódó társművészetek olyan reprezentánsai tollából, mint Hausz­­mann Alajos, Maró­ti Géza, Kozma Lajos, Kotsis Iván, Borbiró Virgil, Fischer József és Gádoros Lajos. Va­lamennyi felsorolt személy fontos szerepet játszott a magyar építészet történetében, Hauszmann, Kotsis és Gádoros pedig a maga korának szakmai életében, hivatalos intéz­ményrendszerében, sőt társadalmá­ban is főszereplő volt. Vagyis a válo­gatás - eleve a szerzők személye ré­vén - meglehetősen széles panorá­mát ígér a XIX. század második fe­lének és a XX. század majdnem egé­szének magyar építészetéről. Vára­kozásunkban nem is csalatkozunk: a kötet valóban fontos dolgokról és személyekről szól, adatgazdagságá­val csak sokoldalúsága és színessége veszi fel a versenyt. A szöveggyűjte­mény így méltó módon reprezentálja az Építészeti Múzeum munkatársai­nak több évtizedes, fáradhatatlan és leleményes gyűjtőmunkáját, és be­szédesen tanúskodik munkatársai­nak szerkesztői képességeiről. A közölt írások eredendően önélet­rajznak készültek, vagy önéletrajzi jellegű visszaemlékezések. Műfajuk a szabályos önéletírástól a levélig és az írásban rögzített interjúig terjed. A sorból csak Kozma Lajosnak az okta­tás problematikájával foglalkozó írá­sai „lógnak ki”; kérdés, hogy az élő­ 209

Next