BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 8. (1996)
1996 / 2. szám - SZEMLE - Sisa József: Lapis Angularis. Források a Magyar Építészeti Múzeum gyűjteményéből
SZEMLE Végül szólni kell arról a már érintett kérdésről, hogy az ország adóssága alapvetően közgazdasági természetű dolog, s ezért az ide vonatkozó szakértelem vagy az ilyen irányú segítség akkor sem nélkülözhető, ha az ember a politikai aspektusra koncentrál. Jó, Földes nem közgazda, de ha nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul. Elemzésében számos olyan, a gazdaságpolitikai, de még inkább az újságírói szakzsargonban még ma is közhelyszerűen ismételgetett tétel van, amely a tudományos megmérettetés próbáját korábban sem állta volna ki, mostanra pedig már jócskán idejét múlta. Mi több, írásában itt-ott egyértelmű szakmai (a közgazdaságtanra gondolok) tévedés is található. A továbbiakban ezt illusztrálom a könyv különböző részeiből vett eszmefuttatásokkal. A 17. oldalon például a szerző könnyedén a monetáris eszközrendszer elemei között említi a költségvetési restrikciót, az importkorlátozást és az exportösztönzést. Ez Magyarországon bocsánatos bűnnek számít, a gazdaságpolitikai-publicisztikai irodalom számomra ismeretlen okokból egészen mást nevez monetárisnak és főleg monetaristának, mint ahogy ezt a világ többi részében (a szavak jelentésének megfelelően) használják. Egy szabad országban persze annak nevezzük a dolgokat, aminek akarjuk, a világgal való kommunikáció azonban célszerűsítene itt némi igazodást. Ennél sokkal súlyosabbnak érzem azokat az eszmefuttatásokat, amelyekben Földes a fizetésimérlegproblémák gyökereit elemzi. Mondjuk ez: „Erre az időre az is nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar gazdaság dilemmája a nyugati kapcsolatot illetően a következő: ha kereskedik, a külkereskedelmi hiányon keresztül veszít a cserén és fizetésimérleg-hiányt vásárol; ha nem kereskedik, akkor nem jut hozzá a modern technológiához.” (54. old.) Túl azon, hogy a kereskedelmi hiányoknak sohasem az egyenlőtlen csere, a cserén való vesztés az oka, valóban ez lett volna a dilemma? Nem tudni alkalmazkodni, illetve veszíteni a cserén - az két különböző dolog. De van más is. „Hiszen a gazdaságpolitikusok tudatában voltak annak, hogy a fejlettebb régióval zajló kereskedelem - a stukturális elmaradottság, a gyengébb teljesítmények miatt - spontán »termeli« a negatív külkereskedelmi és fizetési mérleget.” (73. old.) David Ricardo már az előző idézettől is forogna a sírjában, ez utóbbitól biztosan el is bujdokolna szégyenében. Ő ezt egészen másképp tudta, pedig ő is gazdaságpolitikus volt. Az ilyen megfogalmazások s Földes gazdaságpolitikai kommentárjainak legtöbbje egy napilap vasárnapi mellékletében még elmennek, tudományos igényű monográfiában azonban még akkor sem, ha az valójában politikatörténet. Azért a fenti kettőt választottam ki, mert jól tükrözik a nem szakmai közvéleményben magát makacsul tartó (Földes által is vallott), de nyilvánvalóan helytelen és a közgazdaságtan által többszörösen megcáfolt vélekedést a fizetési mérleg hiánya és a szegénység, illetve fejletlenség (a teljesen ködös jelentéstartalmú és ezért kiválóan használható ide illő műszó a „strukturális elmaradottság” között. Anélkül, hogy kimerítő részletekbe mennénk: ha az eladósodást a szegénység okozná, akkor a fejlett és gazdag országok jellegzetesen fizetésimérleg-többlettel rendelkeznének, s a szegények és elmaradottak (de mindegyik) halmoznák fel az adósságot. Tekintettel arra, hogy a világ legnagyobb adósa az Amerikai Egyesült Államok, míg számos koldusszegény fejlődő ország fizetési mérlege huzamos időn át egyensúlyban van, már a tétel empirikus igazolásával is bajok vannak. Adósságot az halmoz fel, aki tartósan többet költ, mint a jövedelme, ez egyénekre éppúgy igaz, mint országokra. A jövedelmüket felülmúlóan költekezők között pedig gazdagok és szegények is előfordulnak. Az, hogy a párt által vezetett szocialista Magyarország miért nem tudta felhasználását a gazdasági teljesítményeihez igazítani, ez része a kérdésnek. Az, hogy a pártvezetés is hajlamos volt az eladósodás okait a strukturális elmaradottságban keresni, megint nem meglepő. Nem ez az egyetlen dolog, amiben nem volt igazuk. PETE PÉTER Lapis Angularis FORRÁSOK A MAGYAR ÉPÍTÉSZETI MÚZEUM GYŰJTEMÉNYÉBŐL Szerkesztették: Hajdú Virág és Prakfalvi Endre. A szövegeket gondozták: Hadik András, Hajdú Virág, Borsosné Kaiser Anna, Prakfalvi Endre, Pusztai László, Ritoók Pál, Róka Enikő. Fotó: Barka Gábor. OMvH Magyar Építészeti Múzeum, Budapest, 1995. 380 old. képek, valamint színes táblák, ár nélkül „Szegletkő” - hirdeti a könyv címe, utalva a közölt szövegek forrásértékére, de sejtetve egyúttal a szövegek építészethez kötődését is. A kötet a Magyar Építészeti Múzeumban őrzött kéziratokból nyújt válogatást, a magyar építészet és építészethez kapcsolódó társművészetek olyan reprezentánsai tollából, mint Hauszmann Alajos, Maróti Géza, Kozma Lajos, Kotsis Iván, Borbiró Virgil, Fischer József és Gádoros Lajos. Valamennyi felsorolt személy fontos szerepet játszott a magyar építészet történetében, Hauszmann, Kotsis és Gádoros pedig a maga korának szakmai életében, hivatalos intézményrendszerében, sőt társadalmában is főszereplő volt. Vagyis a válogatás - eleve a szerzők személye révén - meglehetősen széles panorámát ígér a XIX. század második felének és a XX. század majdnem egészének magyar építészetéről. Várakozásunkban nem is csalatkozunk: a kötet valóban fontos dolgokról és személyekről szól, adatgazdagságával csak sokoldalúsága és színessége veszi fel a versenyt. A szöveggyűjtemény így méltó módon reprezentálja az Építészeti Múzeum munkatársainak több évtizedes, fáradhatatlan és leleményes gyűjtőmunkáját, és beszédesen tanúskodik munkatársainak szerkesztői képességeiről. A közölt írások eredendően önéletrajznak készültek, vagy önéletrajzi jellegű visszaemlékezések. Műfajuk a szabályos önéletírástól a levélig és az írásban rögzített interjúig terjed. A sorból csak Kozma Lajosnak az oktatás problematikájával foglalkozó írásai „lógnak ki”; kérdés, hogy az élő 209