BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 16. (2004)
2004 / 3. szám - SZEMLE - Márkus György: Farkas Katalin, Orthmayr Imre (szerk.): Bölcselet és analízis
viszonylag újabb fejleményeket. Időközben ugyanis az angolszász országokban felnőtt a kiváló szakfilozófiatörténészek egész nemzedéke, akik az analitikus filozófia hagyományán nevelkedtek, annak módszereit sajátították el. Teljesen ötletszerűen itt megemlíthetem Margaret Wilson és E. M. Curley, Christine Korsgaard és Barbara Hermann, Alan Wood vagy Terry Pinkard nevét. S munkáikat nem oly egyszerű megkülönböztetni „kontinentális” kollégáik hasontárgyú írásaitól - legalábbis a fogalmi analízisre való orientáció és ennek világossága alapján nem. Hogy ennél a kötetnél maradjak, Fehér M. István Heidegger- és Gadamer-interpretációja (különösen figyelembe véve az értelmezés tárgyát) nekem egyáltalán nem tűnik fogalmilag kevésbé világosnak és megvilágítónak, mint mondjuk Forrai Gábor szintén igen érdekes, kifejezetten az analitikus nyelvfilozófia szempontjaiból kiinduló elemzése Locke nyelvfelfogásának egyes lényegi aspektusairól. Általában szólva, a filozófiatörténeti munkák többsége bizonyos vonatkozásban és értelemben mindig is „analitikus” volt és marad. Hiszen többnyire egyegy jelentős gondolkodó rendszerének vagy egyes eszmekomplexumainak a megvilágítására, kritikai rekonstrukciójára törekszik azáltal, hogy - jobban vagy rosszabbul, kizárólag vagy többek között - „elemzi” az alkalmazott alapkategóriák tényleges jelentését, a kifejtés és érvelés módját, operatív előfeltételezéseit és érvényességét. Nem mintha ne lehetne valamiféle globális különbséget tenni az eltérő tradíciókba ágyazódó történeti írások jellegében és irányultságában, noha ezt egy-egy konkrét, rövidebb tanulmányra alkalmazni gyakran kétséges, talán önkényes is. Ezen fenntartás mellett és ellenére magam mégis durván két csoportra osztanám a kötet terjedelmének erős többségét kitevő, széles értelemben filozófiatörténeti írásokat. (Nem véletlenül nem minden írás fér bele e két skatulyába, főként a szigorúan exegetikus jellegűek nem, mint például Steiger Kornél Anaxagorasz-tanulmánya.) Egyesek explicite vagy implicite a filozófia mai kérdésfeltevéseiből indulnak ki, s a hagyomány egy-egy kimagasló képviselőjével kapcsolatban azt mutatják meg, nézetei mennyiben tekinthetők egyes jelenlegi felfogások előzményeinek, s egyben miben áll másságuk, mi az új a mai megközelítésekben, esetleg ez utóbbiak mennyiben jelenthetnek gondolati tisztázást, gazdagodást vagy haladást. Ide sorolnám Máté András, Ferencz Sándor, Forrai Gábor és Orthmayr Imre tanulmányait. Más írások viszont éppen a filozófia által feltett kérdéseknek s ebben az értelemben magának a filozófiának mint intellektuális vállalkozásnak a történetiségét hangsúlyozzák. Fehér M. István a heideggeri Lét és időben prezentált eszmék rekonstrukcióján keresztül egy (természetesen igen sajátos) filozófiai megalapozást is kínál az ilyen megközelítés számára. Bodnár M. István ritka tömörségű tanulmánya az antik filozófia legfőbb iskoláin mutatja meg a klasszikus lélekfilozófiák esetenként kézenfekvőnek tűnő „aktualizálásának” jogosulatlanságát, amennyiben közvetlen mai relevanciájuk tételezése csak annak árán valósítható meg, hogy egyes eszméiket kiragadják azoknak a szélesebb háttér-feltételezéseknek az összefüggéséből, amelyek meghatározták konkrét jelentésüket, s így ahistorikusan félreértelmezik őket. Faragó-Szabó István és Marno Dávid pedig két konkrét eset kapcsán széles kulturális és ideológiai összefüggéseikben igyekszik feltárni az ilyen jellegű, nem csupán a válaszok, hanem a megválaszolandó kérdések metamorfózisát is illető elméleti változások indítékait. S bizonyos tekintetben részben hasonló problémákat érintenek Tengelyi László, Kenesei István és Miklós Tamás tanulmányai is. Nem jogosulatlan a filozófiatörténet megközelítésének ezt a két típusát az analitikus, illetve a „kontinentális” filozófiai orientációhoz kapcsolni. Ennek megfelelően polemikus viszonyban is állnak egymással. A filozófiát magát radikálisan historizáló felfogás hajlamos az első típusba tartozó munkákat történelmietlen tévértelmezéseknek tekinteni, mivel olyan kérdésekre vélnek választ kiolvasni a múlt gondolkodóinak írásaiból, amelyeknek - legalábbis mai jelentésükben - ők maguk nem voltak és nem is lehettek tudatában. Az első megközelítés szempontjából viszont a második álláspont, következetesen végiggondolva, a filozófia igazságigényének tagadását implikálhatja, s mindenekelőtt saját vállalkozásának értelmét vonja kétségbe. Mert mennyiben lehet a filozófiatörténet maga filozófiai diszciplína (s nem az egyetemes kultúrtörténet egyik, s messze nem a legfontosabb összetevője), ha a filozófia mai művelése szempontjából nem kínál többet, mint a „másság” kontrasztját, vagy esetenként bizonytalan analógiákat? (Bodnár M. István mintha hajlana is erre a felfogásra.) Ám ugyanakkor nem kevésbé jogos arra hivatkozni, hogy ez a két megközelítésmód valójában kiegészíti egymást. Az egyik a maradandóságot és a folytonosságot hangsúlyozza a filozófia történetében, a másik viszont éppen a diszkontinuitást. Az első a filozófiai tradíciót olyan gondolattárnak tekinti, amelynek hasznosítása felett szabadon rendelkezhetünk, a második, ellenkezőleg, a történelem kontrollálatlan hatalmát világítja meg saját gondolatvilágunk felett, minthogy a nem tudatosított előfeltételezések, az értelmesnek tekintett kérdések jellegében bekövetkező paradigmatikus változások általában nem magyarázhatók meg az elméletek által explicite artikulált, endogén szempontokkal. Az első szemléletessé teszi, miért és hogyan beszélhetünk, minden történeti változása ellenére, a filozófiáról. A második hozzájárulhat annak tisztázásához, milyen alapon tehetjük meg ezt ma is, amikor a filozófián belüli viták nem kis mértékben épp annak kérdését illetik, mi is a filozófia, s az egyes irányzatok intellektuális gyakorlata prima facie bizony elég kevés hasonlóságot mutat. Mert ezek az egymást kiegészítő ellentétek közös előfeltevéseken alapulnak. Hogy a triviálisnál maradjak: a filozófiatörténet mindkét megközelítése hallgatólagosan osztja azt a nézetet, hogy számunkra nincs többé olyan kulturális hagyomány, amely rendelkeznék a tradíciót voltaképpen tradícióvá tevő legfőbb tulajdonsággal: a tevékeny jelent irányító és szabályozó normatív erővel. S a kötet figyelmes olvasója más azonosságokat is találhat ott, ahol az ellentétek talán a legélesebbnek lát