Budapest, 1904. május (28. évfolyam, 121-150. szám)
1904-05-08 / 128. szám
(2) 128 szám. „BUDAPEST* A nagy író. Budapest, május 7. Jókainak érdemeit méltatta már hazafias lapunk, az elmondottakhoz hozzáfűzni csak azt lehet, ami azért nem alkalomszerű többé, mert ép anynyira, mint most már alkalomszerű lesz és marad mindig, ameddig lesz magyar irodalom, magyar szellem és nem hat ki a visszaemlékezés azokra, kik úttörői voltak bár a magyar szépirodalomnak, mégis fel tudták emelni azt oly magaslatra, amilyenen egy vonalba jutott bármely más műveit nemzet egykorú szépirodalmával. Jókai mint regényíró és mint költő volt oly nagy, mint bármelyik élő írója és költője a világ más nemzeteinek. Kevesen vagyunk, tiszteljük meg azokat, kik kimagaslottak közülünk! Hajtsuk meg fejünket a nyitott sir előtt, emlékezzünk meg arról, amit tett a dicső halott a nemzeti irodalomért; a sir az emberé, azé a megtört porhüvelyé, melyben a nagy szellem testet öltött, de az emlékezet a költőé marad, az íróé, a halhatatlané, akinek szelleme kivetkőzött a halál percében mindabból, ami emberi volt, mindabból, ami az embernek örömöt és szenvedést okozott valaha. Visszaemlékezem a távol múltra, midőn atyám gyászba borult tűzhelyénél mint fiatal ember olvastam Jókai két legjobb regényét: a Magyar nábobot és Kárpáthy Zoltánt. Az író neve akkor nem volt előttem rokonszenves. Tudtam azt, hogy ő 1849- ben az úgynevezett békepárthoz tartozott és fogalmaim szerint akkor, amikor a haza tórdén tüzzel-vassal dúl az ellenség, a mely a nemzet békejobbját már úgy is visszautasitá és a mely nem a békülést, hanem a leigázást, az elnyomást akarja s a nemzet életére tör ■-------akkor a nemzetet nem szabad pártokra osztani s az úgyis könnyen csüggedő magyart a béke délibábjával nem szabad csalogatni. Eszemben volt az is, amit a Stein Miklós ezredessel megkísértett dolgokról beszéltek s ez lelkemre nagyon mélyen hatott. Külömben pedig telítve voltam a négy legműveltebb idegen nemzet irodalmának és költészetének kincseivel, azért mégis az egymás után olvasott két gyönyörű regény melegséggel töltötte el telkemet az iránt, aki igy tudott magyarul írni s az alig serdülő fiatal magyar irodalmat ily kincsekkel tudta gazdagítani. Bevalljam-e, hogy később a meszsze távolból, forró szeretettel követve a magyar szellem minden megnyilatkozását némi hanyatlást láttam vagy látni képzeltem a nagy író tüneményes sokaságú termékeinek óriási becsében, úgy láttam, mintha a fantázia túltengésbe csapna át; később pedig azt véltem észrevenni, hogy meglátszik az is, hogy a nagy írót apénzkeresés kérlelhetlen szüksége hajtja és hogy nem csak akkor ir, a mikor megihleti az isteni szellem, hanem akkor is ír, a mikor kell írnia, mert a szükség parancsolja. Igaz volt-e ez vagy nem, azt nem tudom; helyesen láttam-e a messze távolból vagy nem? azt sem tudom. Mióta hazajöttem, nem volt időm többé Jókai műveit újra elolvasni, megtartottam tehát fiatalkori benyomásaimat s ezeknek hatása alatt nyújtom szerény kézzel, de magyar szívvel a babér-koszorút én is a nagy halottnak! Érzelmeim mélységét fokozza az a tudat, hogy részben Jókai regényei olvasásának köszönhetem azt, hogy negyvennégy évig tartott hontalanságomban nem felejtettem el magyarul. Azt mondta Jókai önmagáról, hogy kevés embert szerettek és gyűlöltek úgy, mint öt. Ki gyűlölte a legnagyobb magyar regényírót? Ezt elképzelni nem tudom, nem is hiszem, hogy lett volna magyar ember, aki Jókait gyűlölte volna. írói nagysága oly szilárd magaslaton állt, hogy azon még Jókai, az ember sem érhette el Jókait, az írót és Jókai a politikus sem árthatott annak, ki egymaga elég lett volna arra, hogy műveivel a magyar irodalomban korszakot alkosson. A magyar ember csak akkor gáncsol, ha élővel áll szemben, meg van benne az a nemes tulajdonság, hogy a sír előtt feltétlenül tejet hajt. Jól is van az, hogy széthúzó pártokra és párttöredékekre darabolt nemzetünk néha annyira együtt érez, mintha a nemzetnek egyetlen szíve volna. Ez szomorú napokban ...akott igy lenni, mikor a magyar égnek egyik ragyogó csillaga lehullott. De ekkor is áldásos az együttérzés, mert ekkor érezzük azt, hogy mint nemzet tudunk ha kell egygyé olvadni. Így volt ez eddig a fájdalomban, mikor lesz igy az örömben ? Kossuth Ferenc: A BUDAPEST TÁRCÁJA. Jókai koporsójára. Aludni ment, kínai nemzetének jobb „virrasztója“ soha sem vala! Akinek lantján nem fogyott az ének, Bármily zord, sötét volt az éjszaka. Ki, mesélt nekünk bűbájos regeket Midőn köröttünk minden hallgatott, életere volt a haza szivének, A tetszhalálból míg feitámadott! S hogy jött a hajnal, jött nap-napra aztán Osztva majd áldást, majd meg gondokat, A virradatban, vagy nap elbombán, változatlan vigaszunk maradt; Míg híre, neve mindegyre nagyobb lett, A szive, lelke csak a régi volt, Biaba bulit rá lénye mindezeknek, Nem látszott azon soha, semmi lód! S most szép kikelet csendes alkonyatján A nagy „virrasztó“ im aludni ment; Tán szebb tavaszt látott, a sir túlpartján, Mi meg, virrasztunk tovább, ide lent; Ezer bűbáj, mit Ő vetett szivünkbe: Viráserdőként majd sirján kikél. Az égi napfény az ő lénye tükre, Ki alszik csupán, mert örökre éti Horváth Böske, Jókai életéből. (Apróságok.) A költőfejedelem, Jokai Mór halála alkalmából temérdek jellemző apróságot elevenítenek fel, a melyek az ő csodás életét rendkívül érdekes világításban tárjak fel, amint az kitűnik az alább hozott kedves és jozzó adomákból. A gyermektelen várutnő porontyai. A „Poklokon keresztül“ című regény valami huszonöt év előtt a Regeny-Vnaguan jelent meg. Jókai megmagyarázta röviden a testőrnek, hogy a bucsúzkodó varurat rajzolja meg. A kép elkészül, de sehogysem talál a szöveghez. Hiszen a várur azért megy a szent földre, hogy áldás érje világtalan családfáját. Márpedig a festő úgy rajzolta a várurnot, hogy egész sereg poronty kapaszkodik a szoknyájába. A kiadó kétségbe volt esve. Ebből nagy irodalmi botrány lesz. Végre Jókai mentegetni kezdé a festőt, akinek nem magyarázott meg mindent elég részletesen s megírja a következő nehány sort toldalékképen: — Pedig a várurnő olyan végtelenül szerette a gyermekeket, hogy összeszedte a béresek, gazdatisztek porontyait s reggeltől estig játszott velük, becézgette és a karjain hordozta őket.* Jókai parókája. Pósa Lajos, az apró Magyarország mesemondó költője, mikor a Petőfi Társaságba választották, felköszöntőt mondott Jókaira. Igazi meghatottsággal, elragadó rajongással kezdte: — Jókai Mór, a magyar irodalom királya, kinek fején azonban nem korona van, hanem ... — Paróka! — szólt közbe Jókai s az ünnepi hangulat azonnal vidám kacagásba Csapott át.* Bolondok grófja. Jókai első színdarabjait a vidéki színpadok ingyen kapták. Elég volt egy siránkozó levél s a „nagylelkű“ költő nemcsak a darabot küldte azonnal, hanem még a szállítás postaköltségét is kifizette. Később megváltozott az ínséges korszak. Mikor a Bolondok grófa cmna darabja után a vidéki színigazgatóktól járó előadási jogdíjat lefizettek elötte, Jókai szinte áhnélkodva kiáltott fel: — Lehetséges-e ? Hát van ennyi pénzük a vidéki színigazgatóknak ? * A tordai nők. Jókai Mór egyszer erdélyi útjában ki nem kerülhette a tordaiak lakomáját. Megvendégelték. A költő egyszerűen szólt a szivekhez, mialatt dús, gesztenyeszin fürtjeit meg-megsimogatta. Beszéde meghatotta az egész ünneplő sokaságot. Könyektől csillogó szemekkel figyeltek a következendőkre az emberek és Jókai ezzel fejezte be a lelköszöntőjét: — Éltetem szivemből Torda városának szives, vendéglátó hölgyeit. Éljenek addig, amig én megszürkülök . .. Ez a jó kívánság nem tette meg a hatást, sőt az eddigit is lerontotta. — Ej, gondolták a hölgyek, milyen önző s milyen udvariatlan ez a Jókai. De azért csak megéljenezték. Az „éljen“ szóra a költő felállott. Köszönetképpen levette a fejéről és meglóbálta a levegőben a parókáját. Május 8. POLITIKAI HÍREK. Budapest, május 7. — Országgyűlés. Az országgyűlés mindkét házának ülése volt ma, mert királyi kézirattal ma nyitották meg a harmadik ülésszakot. A képviselőhöz ülésén terjesztette be a királyi kéziratot Tisza István gróf kormányelnök. A kihirdetett királyi kézirat igy hangzik: Mi I. Ferenc József, Isten kegyelméből ausztriai császár, Csehország királya stb. és Magyarország apostoli királya. Ha Magyarországunk és társországai zászlósainak, egyházi és világi jörendeinek és képviselőinek, kik az általunk 1901. évi október hó 24-ei