Budapest, 1967. (5. évfolyam)
10. szám október - Puruczki Béla: Kiránduló kalauz
Szerkesztői segédeszköz: máglya és fokos Nyilvánosan elégette Csokonai egyik, a francia nemzetet dicsőítő versét Kemény Lázár, a Kis Társalkodó című újság szerkesztője a pesti Búza téren, a későbbi belvárosi Sebestyén, majd Fehér rózsa téren, amely a városszabályozás folytán megszűnt. A harcias szerkesztő a megszégyenítésnek szánt versegetés után néhány napra újságjában a következő paprikás cikket közölte: „Csokonai Vitéz Mihály úr, akit személyem talentuma szerént tisztelni bátorkodik, akiben nem csupán a lélek culturája, de a poétái invenció is bőséggel buzog, ez a kiváló Magyar nem átallotta Személyemet s vele együtt a Kis Társalkodót oda tsepülni, hogy egy otromba geremicét külde közlés céljából vers gyanánt. Az én közönségesen ismert fokosom, melly a magyar cultura, a magyar nyelv, a magyar szellem védelmében mindig lesújt, ha dudvát lát nőni, egy symbolikus csapással hadd terítse földre domine Csokonait is. Az ő magyar szelleme nem átallott „a dicső Frantzia Nép Költői Szelleméhez" felfohászkodni. Miért adresszálja zengeményét oda, amikor az tőle idegen és csak itt kaphat méltó visszhangot! Én nyegle poétás szeszélynek vélem e megnyilatkozást, amellyel meg kell bélyegezni, mert mi lenne, ha jobbjaink nem itt, a magunk szerény portáján, hanem a kincses külső országokban keresnék a vigasztalást?! . .. Domine Csokonai! Mi magyarok vagyunk! Aki pedig másfelé kacsint, arra lecsap a magyar fokos!" Közli: R. Rév Sándor Vízhordó fiú: Erdey Dezső szobra a Városligetben (Zaránd Gyula felvétele) Dobos Hajnal ELŐK Orgonasövény, felmagzott hagymaszárak Nevelhetetlen vadonba zsúfolt konyhakert Három betongyűrű a fal tövében Gyermekkor oázisa, képzelt mesevárak. Már csak ilyenkor tudtok hatni rám, megázva Városi por s koromruhától tisztult levelek Nyers-zöld fellélegzés az ágak csúcsain, kik duzzadó ujjakkal nyúltak a világba, s kihívtok, ha megkötöttétek a zivatar szelét, mert írni kell. Versemre lehullott hirtelen valamelyik fáradt levélről egy súlyos csöpp, hozzám elküldött szemrehányás, színtelen pecsét. Csak belül nem jönnek erős záporok, pedig úgy egyszerűsödnék hirtelen, úgy szabadulnék nyomasztó csöndjeimtől, hogy néha már meghalni akarok. Akkor kiülhetnék a szívem elé halkan És meghallgatnám a vérem zuhogását Mesélni mellémülne a gond is akkor És nem űznénk egymást megrontó haragban Mert az idegeket feszíti a megalvadt erő Az agy rögössé vált, és felhasadva vár A tüdő fája összezsugorodott a kínban Csak hozna már esőt a jaj-terhes idő! 1967 47