Budapest, 1969. (7. évfolyam)
2. szám február - Halász Zoltán: Mindennapi kenyerünk
nomfehér kenyér sül ki és érkezik, rendszerint csak ezt követően ér el az 1 kilogrammos kenyerek hulláma a boltokba. A kereskedelmi szakemberek megfigyelése szerint a szombati, ünnep előtti izgalmakat jórészt ez az időbeli elcsúszás okozza: a közönség ugyanis a víkendre főleg finomfehér kenyeret igényel, ez azonban (különösen az 1 kilogrammos válfaja) csak a késő délutáni órákban érkezik. Mivel a budapesti háziasszonyokat szombaton, vagy pláne kettős ünnep előtt többnyire idegesség fogja el, tömérdek bosszúságot és vitát okoz, hogy a délelőtti órákban, délben nincs, vagy nincs elegendő finomfehér kenyér. Az ütemezés módosításával talán lehetne ezen a bajon enyhíteni. Javult-e a minőség? Igen is, nem is. Javult, hiszen az utóbbi években olyan örömek értek bennünket, mint a kétkilogrammos és háromkilogrammos gömbölyű kenyér megjelenése, amelyben az idősebb nemzedék tagjai lelkesen ismerték fel a kiváló „soroksári" kenyér újrafeltalált mását. Érezhető javulást hozott az is, hogy az egykilogrammos finomfehér kenyér uralmát felváltotta a kétkilogrammosé, s ezt a méretet úgy látszik, jobban kedvelik az üzemek kemencéi, mert átsültebb, minősége egyenletesebb. Azt is örömmel regisztráltuk, hogy a korábbi „sima veknik" helyett egyre több a „vágott kenyér", amely jó ízű gyürkével és kiváló sercnivel örvendezteti meg a héjkedvelők népes szektáját. Mennyiben nem javult? Abban, hogy a szépen kidolgozott és jól átsült kenyérre sok esetben rá sem lehet ismerni, mire a fogyasztó kezébe kerül, így volt ez tíz esztendővel ezelőtt —s így van ma is. Talán túlzásnak tűnik ez a kijelentés, pedig korántsem az. Megvallom, a kenyérgyárakkal szemben táplált nem éppen kedvező elfogultság jegyében jártam végig néhány nagyüzemet, s fokozódó kellemes meglepetéssel kóstolgattam végig a kemencékből kikerült pompás kenyereket, péksüteményeket. Ahogyan a „nagy könyvben elő van írva", magasak voltak, jól keltek, alaposan átsültek, jóízűek. Még az éjszakai sütésű kenyér is puha volt és friss, amikor levették a raktárpolcról, ahol szépen, oldalasan egymás mellé állítva sorakoztak a piros-barna veknik. (Egyébként mint hallom, egy bizonyos fajta „feltárt lisztből" készülő idalék jóvoltából a kenyér hosszú ideig megőrzi frisseségét, ha nem is „meleg".) Mi az oka hát annak, hogy mire a fogyasztó kezébe jut, nem egyszer mégis lapos, tömör, vagy éppenséggel „szalonnás" a kenyér ? A válasz kiábrándító: a szállítás meg a tárolás mindmáig meg nem oldott problémái rontják le kenyerünk minőségét. A szebbnél szebb kenyereket körülbelül 300 kilót befogadó fémládákba zúdítják, s amelyik balsorsára alulra kerül, azt három mázsa súly nyomja, nem is szólva a melegen párolgó kenyértömeg gőzeiről, amelyek át- meg átjárják az élő, „dolgozó" anyagot. A legtöbb boltban kicsiny a raktár, ezért a kenyereket nem tudják lazán, „oldalasan" elhelyezni, hanem kénytelenek egymás fölébe zsúfolni őket a polcokon. Itt persze tovább lapul, senyved. Ha hosszabb ideig tart a raktározás — mondjuk reggeltől délig —, akkor bizony lapos, hideg kenyérré válik a kemencéből kikerült mosolygós cipó, mire a fogyasztó kezébe kerül. Lehet, hogy túlságosan sötétnek festem a helyzetet, hiszen a kenyér általában nem ilyen. De mint korábban említettem, a legtöbb budapestihez hasonlóan, én is a jó kenyér szerelmese vagyok, s igen elszomorí, hogy ilyen minőségromlás következik be a szállítás, tárolás során. Sovány vigasz, hogy a sütőüzemek saját boltjaiba gyorsan, közvetlenül jut el a kenyér, s ezekben az említett kisüzem a Batthyány utcában. Itt még a régi hosszúnyelű lapáttal vetik be a kemencébe a kenyeret A Lágymányosi Kenyérgyárban gépek formázzák a dagasztóból kikerült kenyértésztát Három elektromos gépsorból kerül a futószalagra a megsült kenyér A kenyértésztát a szakajtóba rakják