Budapest, 1977. (15. évfolyam)
4. szám április - Heim Ernő: Útkeresés lakótelepeink formálásában
vár, egyhangú városrész merevsége feloldódik, benne létrejön a mozgalmasabb élet, kialakul a helyi jelleg. Gieselmann javaslata egy a sok közül, melyeknek ma már nem csak széles körű szakirodalma, de számos megvalósult próbálkozása is ismeretes. Az idézett példák a magunk útvesztőjében is némi eligazításul szolgálhatnak. (Nem térek ki az utópisztikus, ab ovo igényeit és lehetőségeit túlértékelő megoldásokra, melyek valóban lenyűgözőek, ám reális példaképnek mégsem tekinthetők.) De egyfajta kísérletezésről még okvetlenül szólnunk kell — negatív jellege miatt. A magunk portáján ugyanis éppen ennek a változataival találkozunk. Arról a téves elképzelésről van szó, hogy az országszerte unalomig ismételgetett típusépületek végtelen sorának az egyhangúságát sablonos felületi dekorálással fel lehet oldani. Az még helyes törekvésnek tekinthető, hogy a nagypanelek és sima üvegmellvédek színezésével, a loggiák ritmikus váltakozásával, vagy akár tarka napellenzők alkalmazásával az alig megbontott falfelületeket élénkítjük. De a gyárilag sokszorosított, indokolatlan rátétek a homlokzaton, az erőltetett formájú mellvédek végnélküli, sorozatos applikálása már inkább lehangoló, mint megnyugtató hatást vált ki az emberből. Mindez alig különbözik attól a külföldön újabban elterjedt próbálkozástól, mely egy-egy túl hoszszú lakóház monoton tömegét emeletszámának változtatgatásával igyekszik feloldani. Az egyazon épület kontúrjának ez a fel-le ugráltatása, ahol négy, hol hat, majd három és ismét négy vagy nyolc emelet-magasság rendkívül nyugtalan városképet eredményez, s menthetetlenül a befejezetlenség érzetét kelti. Lakótelepeink sokat vitatott problémájának gyökerét ez utóbbi elhibázott törekvések, úgy vélem, mindennél jobban megvilágítják. Mert az eszközök megválasztásában csak akkor tévedhetünk ekkorát, ha magának a feladatnak a lényegét leegyszerűsítjük, netán fel sem ismerjük. Az itt jelzett próbálkozások sajnos erre engednek következtetni. Kíséreljük meg — ebből a negatívumból kiindulva — azt a helyesnek vélt szemléletet megfogalmazni, mely alapja lehet tömeges lakásépítkezéseink komplex városépítési tevékenységének. Az ember mindennapi életének kerete korunkban oly mértékben kibővült és differenciálódott, ugyanakkor annak alkotó elemei térben, időben és funkcióban egyaránt oly organikusan összefonódtak, hogy azt megformálni, értékelni csakis mint szerves egészet lehet! Ez a keret — adott esetben a lakótelep — egyidejűleg meg kell hogy feleljen a család és az egyén, a fiatal és az öreg egymástól eltérő életformájának, alkalmas kell hogy legyen a munka, a szórakozás és a pihenés megannyi követelménye számára, és ki kell hogy elégítse az esztétika, valamint a gazdaságosság minden igényét. Végső fokon tehát nem az egyes épületek, hanem azok összessége, sőt az épületegyüttesekből és környezetükből harmonikusan összetett táj — jelen esetben a funkcionálisan és vizuálisan komplex városi táj — lesz jó vagy rossz, szép vagy csúf, emberi vagy lélektelenül sivár. A települési egységet tehát semmiesetre sem foghatjuk fel úgy, mint egymástól sterilen elkülönülő otthonok ezreit magában foglaló lakóházak együttesét. A lakótelep ennél sokkal több és komplexebb! Annak élettel telítődése elsősorban az egymást átfedő rendeltetések és funkciók, valamint a széles skálájú kiszolgáló létesítmények várost szervező, embert mozgósító elrendezésének , céltudatos koncentrálásának, vagy elosztásának lesz a függvénye. Anélkül, hogy az esztétikai szempontokat túlértékelném, még kevésbé hogy öncélú tényezőnek tekinteném, indokoltnak vélem az útkeresést itt kezdeni. Már csak azért is, mert harmonikus, kiegyensúlyozott, életteli város vagy városrész csakis akkor jöhet létre, ha az funkcionálisan és léptékében is összehangolt tájba illeszkedik bele. Ha tehát az eredetileg mozgalmasabb terep és a meglevő növényzet szerves része lesz ennek a tájnak. És ha abban a házak már nem mechanikusan felsorakoztatott, azonos épületkolosszusonként jelennek meg, hanem a változatos, de jól összehangolt együttesek egy mozgalmas városkép alkotó elemeivé válnak. Ha közöttük a park, a növényzet és a padok, a kerti támfalak és lépcsők, a közvilágítás és az úgynevezett utcabútorok vizuálisan is szerves tartozékai az épületcsoportoknak és utcasoroknak. Ahol a tereken és intimebb teresedéseken, az udvarokban elhelyezett szobrok, kutak és térplasztikák már nem öncélú képzőművészeti alkotások, hanem valóban együtt élnek azzal az épülettel vagy épületegyüttessel, amely mellett állnak. S a kis tavak, vízmedencék sem mértanilag lehatárolt díszítő motívumok a lakótelepi zöld mezőben, hanem architektonikus elemei a beépítésnek, amellyel együtt terveztettek. A menetrend tehát épp a fordítottja legyen az eddiginek! Nem az épületek merev és a kivitel által meghatározott elrendezését kell előbb lefektetnünk és azután a terepet ahhoz igazítva, a környezetet mint kitöltő elemet megrajzolni, hanem előbb az összetett tájat kell mint szerves együttest megtervezni — és abba az épületeket belehelyezni. Ennek során az esetleges egyhangú terepet is átformálhatjuk, mint tették ezt például a varsói Zolibors-lakótelep kialakításakor, ahol a pincetömbök helyén kitermelt földtömeget az addig sík terület megmozgatására használták fel, és a nem túlméretezett, de azonos típusú lakóházakat azután a támfalakkal, lépcsőkkal tarkított terepen, változatos elrendezésben helyezték el. Csakis az adott helyhez és környezethez simuló, a városi ember életformájának és szokásainak megfelelően kiépített keret biztosíthatja, hogy lakótelepeinket lakóik valóban a sajátjuknak, a maguk „Ferencvárosának", „Angyalföldjének" érezzék. Recept adására nem vállalkozhatom. Pusztán arra kívántam itt rámutatni, hogy lakótelepeink megformálásában alapvető szemléleti változásra van szükség. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a hibák csupán felszíniek! Ennélfogva felszámolásuk sem történhet külsőséges eszközökkel. Az egyedüli járható út: tervezőink számára nagyobb szabadságot kell adni, biztosítva számukra a mélyrehatóbb kezdeményezés lehetőségét. Akkor — de csakis akkor! — kérhetjük számon rajtuk egyegy újonnan alakuló városi táj arculatát. Heim Ernő Újpalotai lakóház részlete (MTI Fotó: Horváth Péter felvétele) i/