Budapest, 2011. (34. évfolyam)
8. szám augusztus - Szécsényi Mihály: Kalauznők tündöklése és bukása
2011 augusztus nem öltözködött a korabeli legújabb divatnak megfelelően és zömük műveltsége is megrekedt az írás és olvasás elsajátításánál. Ezért megható Takáts Kati esete, akit felettesei rendkívül nyelves, az utasokkal durván bánó alkalmazottnak tartottak. Forradalmi időszakban, 1919 januárjában a József körúton szállt fel kocsijára W. Lőrinc ellenőr, aki jelentést írt az esetről. Katihoz, „a nevezetthez kalauztanonc volt beosztva és ő a kocsiban leült az utasok közé és könyvet olvasott. Én rászóltam, hogy mer ilyesmit megtenni. Azt felelte, hogy olyan nagy baj ez?” A kalauznő nem tagadta, hogy könyv volt a kezében, de állítása szerint le- és felszállásnál, jegykezelésnél figyelte tanítványát. Az ellenőr kikapta a kezéből a könyvet, a tanonc nyakában lógó táskát elvette és odadobta a kalauznőnek, miközben hangos szidalmak közepette megfenyegette, hogy dolgozzon. Nem kerülte el a villamosokat és a kalauznőket a szerelem és a féltékenység sem. A kalauznőknek rendszeresen udvaroltak katonák, akik az ellenőröket is megfenyegették, elkergették, ha azok választottjukat kérdőre akarták vonni. Az egyik legkülönösebb, csaknem tragikus kaland H. Terézzel történt meg 1916. július elején. A kalauznőt R. Károlyné, bérkocsissegéd neje a József körúton haladó villamoskocsin, szolgálat teljesítése közben, az ezen célra készen tartott kalapáccsal, féltékenységből többször fejbe vágta, minek következtében súlyos sérülést szenvedett. A hivatalos jelentés leszögezte, hogy a „Mentők lakására szállították, 10 perc késést okozott.” A merénylet jótékony hatást gyakorolt a házasságra, amit a feleség a sértettnek írt leveléből tudunk. „Te vén zsák, úgy nézel (ki) te kurva, mintha ötven éves vonál. Mos(t) már jó újra a Károly, én mégis csak (a) felesége vagyok neki még és nem válok el tőle...”. Lenézve és elfogadva? Évek kellettek ahhoz, hogy a budapestiek, az úriemberek, az úrinők, az iparosok, és mindazok – és úgy tűnik ők alkották az utasok többségét –, akik lenézték a kalauznőket, lassanként valamennyire elfogadják jelenlétüket. Ennek köszönhető az a négy karikatúra, amely írásunk szerves részét képezi, és amelyeket a Pesti Futár 1917. októberi száma egy rövid cikkel együtt jelentetett meg. „Mintha már nem volnának olyan nagyon rosszak és szemtelenek a szakasz-zsuzsik. Megszelídültek vagy újak jöttek a tűrhetetlenek helyére, nem tudom, csak az biztos, hogy most már akad köztük kedves és szimpatikus is. Ezek a villamos mosogatólányok, akik olyan elkeseredetten csöngették le a kocsit, mint a legvadabb ellenség, ezek a kifújtkezű, smirglis bőrű mindenes-kalauznék mostanában már nem olyan szemtelenek, egy gondolattal mintha javult volna a helyzet. Eleinte nem néztek ezek se szegényt, se gazdagot, mindegy volt nekik, hogy nagyságot löknek a kocsi alá vagy munkásasszonyt, aki gyereket visz a karján. Csak indítottak, csak csöngettek, csak lökték le a lépcsőről a katonákat a kerekek alá, hogy a nyakukon menjen át a villamos kivégző. A dolog enyhült mostanában. A kalauznők kezdenek tűrhetők lenni. Jutalmul leközöljük néhánynak jól sikerült arcképét.” Amikor befejeződött a háború, elmúltak a forradalmak és lassanként normalizálódott a helyzet, újra visszatértek a férfi kalauzok. A Szózat 1919 novemberében Búcsú a kalauznőtől című, nekrológhoz hasonlítható írásban köszönt el a férfiakat helyettesítő nőktől. A döbbenetes hangnemű cikk közli mindenkivel: „Most már van férfi elegendő, a munka kevés alkalmához képest sok is, a kalauznőknek vissza kell menni oda, ahonnan annak idején előbújtak: a konyhák gőzös levegőjébe, a viceházmesteri lakások fülledtségébe, a mosókonyhák párái közé. Nekik talán inkább nehezükre esik a búcsú, mint nekünk. Senki sem fogja őket megsiratni: elmondhatjuk róluk, hogy megcáfolták a női lélek szelídségéről, lágyságáról, türelmességéről szóló legendákat, többet gorombáskodtak velünk, mint amennyit megérdemeltünk, megtöltötték a kocsikat pöröléssel és nem egy volt köztük, aki úgy bánt az utassal, mint halálos ellenségével és ott bosszantotta, ahol érte.” A kalauznők száma ugyanolyan gyorsasággal csökkent a háború után, amilyen gyorsan növekedett annak kezdetekor. Ám 1915 óta, ha olykor kevesen is, de mindig voltak kalauznők Budapesten, amíg 1969-ben végleg meg nem szüntették ezt a foglalkozást a villamosokon. Történeteink egy napjainkban már nehezen felidézhető, megérthető, elképzelhetetlenül hierarchikus és tekintélyelvű társadalmat mutatnak be. 1915 tavasza és 1919 vége között több ezer nő jelentkezett villamoskalauznak és dolgozott több-kevesebb időt ezeken a járműveken. Az utazó közönség zömét kitevő, középosztályhoz tartozó úriemberek és úrinők, az önálló egzisztenciával rendelkező utasok számára sokkoló hatású lehetett, amikor olyan nők ellenőrizték őket, kértek jegyet, bérletet tőlük, vagy utasították őket hivatalos személyként, akiket addig csak cselédként, munkásnőként, szolgálóként tudtak elképzelni. A villamosokon megjelenő első kalauznők viselkedése, hozzáállása az utasok többségének szemében meglehetősen durva, hangos, közönséges és kirívó volt. A bemutatott esetek mégis elsősorban a kalauznők (a volt cselédek) kiszolgáltatottságát igazolják. Azt a gyakorlatot mutatják be, amelyben nem vették őket emberszámba, ahogyan rendszeresen megalázták őket, az utasok által nyilvánosan alkalmazott fizikai erőszakot, a pofozkodást – a korszakban a cselédeket még fizikailag is fegyelmezhették munkaadóik –, amelyekkel szemben a korabeli bíróságok csaknem mindig az utasok, az úriemberek és az úrinők büntetlen előéletét, „izgatott lelkiállapotát”, a sértő kifejezések miatti „felindulását” tekintették méltánylandónak. Képek forrása: Portrék Budapest Főváros Levéltára, karikatúrák Pesti Futár 1917. Thoma Emma 20 éves budapesti kalauznő, 1916. október 23. BUDAPEST