Budapest, 2013. (36. évfolyam)
11. szám november - Simplicissimus
ner értelmiség szellemi génanyagát, azt, amely létrehozta és naggyá tette egykor Budapestet, valamint fáradhatatlan igazságszeretetével élhetőbbé tette a mai magyar fővárost.” Del Medico Imre, a „nisman” Hogy micsoda? Igen, hiába kapkod a szótárak, a gugli után a Nyájas Olvasó, ezt a kifejezést nem fogja megtalálni. Ugyanis Simplicissimus találta ki három éve, amikor hetven éves barátját, Bojtár Endrét ünnepelte. Most kölcsönkértük tőle a kifejezést, mert a díjazottra is nagyon illik. Simplicissimus a „niche” angol szót keresztezte az „ember” jelentésű jól ismert szóval (vö. „untermann”). A niche (kb. „piaci rés”) terminus a gazdaságban olyan termékre vagy szolgáltatásra használatos, amely egy szűk keresletet elégít ki nagyon magas minőségben (mondjuk a megkötendő csokornyakkendők vagy a csöves erősítők piaca.) A nismann jelentése tehát „a maga által kikanyarított mesterség-, tudomány- vagy művészeti ágat, művészeti irányt egyedül megteremtő és konzekvensen művelő személy”. Ritka, becses emberfajta. Del Medico Imre, a többszörösen jogvégzett ember már jóval hatvanadik születésnapján történt nyugdíjba vonulása előtt „sajtólevelező” lett. Az elmúlt harminc évben ezt tekintette főfoglalkozásának. Már nem vagy alig írt hivataloknak, ám a sajtót szemmel tartotta, megírta emlékiratainak karcsú kötetét, és jelenleg arra vágyik, hogy legfontosabb leveleit sajtó alá rendezhesse. Hősünk egy rész történész, egy rész újságíró, egy rész memoáríró, egy rész világmegváltó hév, ebből gyúrta össze nyilvános profilját. Valójában egy hatalmas, folytonosan írt memoár cserepeit szórta szét. Sőt, jóval az internet korát megelőzve, egy afféle elő-blogger volt. Milyen nagy kár, hogy az internet jótéteményei elől már elzárkózott: maradt az írógépnél és a nyomtatott sajtónál. Az utolsó magyar lnteinet: nem olvas és nem ír képernyőn. Mindenek előtt: nagy, elsősorban keserű idők tanúja Del Medico Imre. S bár lehet valaki korszakos költő Nagy László, Oscar-díjas filmrendező Szabó István, felejthetetlen anekdotagyűjtő Tóth Béla néven, egy sajtólevelezőnek kell a különös, elsőre megjegyezhető név. „A dédnagyapám, Del Medico Pietro 1840-ben települt az olaszországi Udineséből Budára, és 1850-ben már megalapította az első magyar szalámigyárat, amely egészen 1912-ig működött. Ő persze nem levelezgetett ennyit, mint én, de a nagyapámat már jobban érdekelték a közéleti ügyek, hiszen ő törvényhatósági bizottsági tagként dolgozott.” A Zeneakadémia Ligeti épülete – Mányi István terve szerint A Nagy Budapest Törzsasztal időről időre házbejárásokat szervez. A Liszt Ferenc téri palota átépítésének az volt a feltétele, hogy az alatt a tanítás tovább folyhassék, egy öt-tíz percnyi gyaloglásra lévő másik épületbe költözhessen át az oktatás és az adminisztráció. Méghozzá nem egy ideiglenes, hanem egy végleges második épületbe. Nos, ez az épület a Wesselényi utca és Hársfa utca sarkán (VII. Wesselényi utca 42.) már két éve megnyílt (Ligeti Györgyről nevezték el), de csak most volt alkalmunk bejárni. A váratlanul verőfényes október eleji szombat délelőttön csak négyen gyűltünk össze, hogy meghallgassuk Mányi István tervező vezetését. Elmondta, hogy az 1880-ban Feszl Frigyes tervei szerint épült egy-, majd kétemeletes egykori Népiskolának csak az udvari lépcsőházát bontotta el, hogy megfelelő méretű, üveggel fedett aulát hozhasson létre. A fémszerkezetű tető külsejére és belsejére kerámia hullámvonalakat égetett, amelyek az alatta elhaladó emberek mozgása következtében más és más mintát vesznek fel. Ez a hang hullámmozgására utal, egyben árnyékolási feladatokat is ellát. A fémszerkezetbe épített üvegfelületek oldalfalként is megjelennek. A büfé, az adminisztratív terek, mindenféle oktatótermek mellett az épületben huszonnyolc éjjel-nappal használható gyakorlóterem található, amelyekbe online lehet helyet foglalni. Van egy különlegesen szigetelt hangfelvételi stúdió is, amelybe csak a technika 500 millió forintba került. És az ablakai is megmaradtak. Öt üvegréteg és a közöttük lévő levegő gondoskodik arról, hogy kívülről egy szirénázó mentőautó zaja se hallatsszék be. A két új, az utcafrontról nem látszó emelet tetején három égtáj felé nyitott tetőterasz van, varázslatos kilátással. És mivel a vakság nem ritkán párosul kivételes zenei tehetséggel, az eligazító táblákon Braille-írással is minden fel van tüntetve. Mányi István idézte az egyik akadémiai professzort, aki arra a kérdésre, hogy vajon ez az épület felér-e a Liszt Ferenc téri palotával, azt válaszolta, hogy nem ez volt a cél. Az egy templom, itt meg szerzetesi cellákban sanyargatják magukat a diákok. Szóval ez egy cél szerint épült, tetszetős kolostor. Azt is elmondta Mányi István, hogy legnagyobb munkaélményének (legnehezebb feladatának) a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontot tartotta, de amíg ott a minisztérium nem volt jó megrendelő, a Zeneakadémia rektora nagyszerű partner volt ebben a bonyolult feladatban. Gyakran emlegette Gergely László belsőépítészt, első számú alkotótársát. Kár hogy hallatlanul jó humorú személyét ezúttal nélkülöznünk kellett. Talán tetszettünk volna meghívni... Egyszer máskor feltétlenül sort kerítünk erre is. 13