Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1864
A magyar verselés alapelvei. A kik a legújabb magyar költészetet figyelemmel kisérték, s figyelmüket nem csak a költői művek tartalmára, hanem azok alakjára s névszerint a verselésre is kiterjesztették; — tapasztalhatták, hogy a régi klassikus költészetből átültetett versalakok majdnem teljesen kivesztek, — úgy hogy egyes versalakok, mint a hexameter, distichon, sapphói, alkajias klepiadesi vers stb. —jelenleg már tökéletesen mellőztetnek, vagy csak tréfás költeményeknél alkalmaztatnak, a legszokottabb jambusi és trochaei sorok írásánál pedig legkevésbbé sem tartatnak meg azon szabályok, melyeket a szigorú verstan követel. Ezen jelenségben meglehet sokan, kik a magyar nyelvet kiválólag alkalmasnak tartják a klassikus formák utánzására, a magyar költészet határozott hanyatlását látják; én részemről azonban legkevésbbé sem osztom ezen véleményt, sőt bátran merem állítani, hogy a klassikus formák ezen mellőzése nem csak nem hanyatlás, sem pedig rövid ideig tartó divat, hanem természetszerű fejlődésen alapuló valóságos haladás. A költészet ugyanis azon művészet lévén, mely tartalmát a minden egyes részleteiben értelmes nyelv által testesíti meg, ezen megtestesítésnél mindenek előtt a tartalmának kifejezésére alkalmazott nyelv természetes rhythmusát kell szem előtt tartania, melyet a puszta zenei hangzatosságnak s kellemes zengzetességnek feláldoznia nem szabad. Pedig ha megengedjük, hogy a magyar nyelven írt hexameterek, s a szótagok hosszúsága és rövidsége szerint készített dactylusi, jámbusi és trochaei stb. versek nagyon kellemes hangzásunk, sőt tán majdnem simábbak s hangzatosabbak, mint a hasonló mértékű görög verssorok, viszont a klassikus formák kedvelőinek is meg kell engedniük, hogy az ily versek többnyire homlokegyenest ellenkeznek a magyar nyelv hangsúlyos rhythmusával, úgy hogy azokat a mérték követelményei szerint olvasva nyelvérzékünk nem a legkellemesebben érintetik, — a nyelv természetes rhythmusa szerint olvasva pedig gyakran nem is vehetni észre, minő mérték szerint írattak légyen. A magyar nyelvben tehát a hangsúly és időmérték egymással gyakran ellentétben lévén, úgy annyira,hogy a kettőnek összeolvasztása erőltetett mesterkélés nélkül alig lehetséges, ha a puszta zenei hangzatosság és a nyelv természetes rhythmusa között kell választanunk, nem mellőzendő-e inkább a pusztán zenei hangzatosság, mintsem hogy általa a nyelv természetes rhythmusából kiforgattassék ? Ennélfogva legkevésbbé sem kell azon sajnálkoznunk, hogy a klassikus verselés mind inkább és inkább szűk térre szoríttatik; S ha a jelen verselési divatnál valamit sajnálnunk lehet, sajnálkozásunk tárgyát csupán csak azon fényképezheti, hogy a jelen költők legnagyobb része erre nézve minden határozott elv nélkül egyedül ösztönét követi, úgy hogy a hangsúlynak és időmértéknek egymás mellett, egyszerre való alkalmazása, mint szintén mind a kettőnek elmellőzése is napjainkban nem a legritkább jelenségek közé tartozik. 1*