Budapesti Hírlap, 1883. december (3. évfolyam, 331-359. szám)
1883-12-01 / 331. szám
1UDAPESTI HIRLAP."(331. m.) 1883. december 1. szalagjaival ; mellette egy díszes tokban, melynek párnájára Adorján Berta k. a. selyemből hímezte a nagy művésznő monogrammját, a nemzeti színház személyzetének díszes ezüst babérkoszorúja arany bogyókkal és arany csokorral. A csokron e fölirás olvasható : „Jókainénak a nemzeti színház tagjai művészi pályájának 50 éves fordulóján, 1883. november 30-án, tiszteletük és hódolatuk jeléül és emléken.“ A népszínház személyzetének arany bogyós szép ezüst koszorújának arany csokrára e fölirást vésték : „Jókainé Laborfalvi Róza asszony 50 éves jubileumára a budapesti népszínház személyzete. 1883. nov. 30-kán.“ E két koszorú között feküdt a nemzeti színház tagjainak Benedek Lajos ur által művészileg készített felirata a következő szöveggel : Mélyen tisztelt művésznő! A nemzeti színháznak ma örömünnepe van. Ma ünnepeljük az ön színpadra lépésének 50-ik évfordulóját. Ez 50 esztendő a magyar színészetnek egész történetét képezi. És ez a történet, bár történetnek rövid, de hosszú azoknak, akik megalkották , akik végig harcolták ez idő nehéz harcait, akik kivívták fényes diadalait, akik a magyar színművészetet a bölcsőtől csakhamar oda nevelték, ahol a nyugalomban fejlődhetett nagy nemzetek megizmosult művészete állott. E gazdag történet lapjain —ak nem — minden sorában ott találjuk mélyen tisztelt művésznő az ön nevét. A küzdők között a legerősebb, s igy a diadalmaskodók között ez a név a legnagyobb, a legdicsőbb. E küzdelmekért, e diadalokért a közönség a dicsőség habzó poharát nyújtotta önnek; de vájjon e pohár csöppjei elfeledtették-e pályára szúró töviseit, s a könysajtoló fájdalmat, melylyel küzdelmei jártak. Bár feledte volna, vagy feledné e naptól kezdve! Bár ne emlékeznék másra, mint ránk, kik dicsőségének örökösei vagyunk, kik a hódolattól meghajtott fővel nyújtjuk ön felé sziveinket, melyek telve van hálával, el nem múló szeretettel és ragaszkodással ön iránt, és szent fohászszal az Istenhez, hogy önt hosszú élettel áldja meg! Feltűnést keltett az ajándékok között egy babérpárnán nyugvó remek babérkorona feketesárga és magyar nemzeti szinű szalagokkal. Sonnenthal a bécsi Burgszínház magyar származású híres művésze küldte. A szalagokon a következő aranybetüs felirás : „In aufrichtiger Verehrung und dankbarer Erinnerung an Frau Rosa Jókai, der unerreichten Künstler in.“ Ezüst babérkoszorút küldött még a miskolci színház személyzete. A nap folyamában Jókainé sok üdvözlő táviratot kapott, többi között Lewinszkytől és Gallmayer asszonytól Bécsből. Míg a színpadon sürgölődtek-forgolódtak, addig Jókainé ünnepiesen díszített öltözőjében fogadta egykori pályatársnői és a nemzeti színház több tagjának hódolatát. Az elsők, kik üdvözölni siettek a nagy művésznőt Prierre Kornélia és Szathmáryné voltak. Jókainé öltözője virágokkal és szőnyegekkel volt gazdagon díszítve, s azonkívül Szigligeti, Tóth József, Egressy Gábor és Szerdahelyi Kálmán mellszobrai ériiték. Körülbelül fél 7 óra tájt egyszerre nagy mozgalom keletkezett a színpadon. A nemzeti színház tagjai élükön Podmaniczky Frigyes dr. intendáns úrral körbe álltak. Az első sorban a többnyire fehérbe öltözött hölgyek. Ott voltak Pretre Kornélia, Szatmáryné, Felekiné, Jászay Mari, Helvey Laura, Grillné- Csillag Teréz, Lendvayné, Adorján Berta, Maleczkyné és a férfitagok valamenynyien, a népszínház részéről Hegyi Aranka és Pálmay Ilka, Lukácsi és Sólymosi. Ott volt még persze Jókai Mór is, Jókai Róza és Hegedűs Sándor. Egyszerre riadó éljen hangzott fel. Palay Ede igazgató karján lépett be a már Volumnia jelmezébe öltözött művésznő. Megilletődve állt meg a középen, midőn eléje lépett Ribáry Ferenc miniszteri tanácsos és kijelentve, hogy a király is hozzárulni kívánt a mai szép ünnephez, átnyújtá Jókainénak a koronás arany érdemkeresztet a következő beszéd kíséretében. Tisztelt hölgyeim és uraim! Hírnöke vagyok annak az örvendeztető eseménynek, hogy ő felsége a király folyó hó 28-ikán kelt legkegyesebb elhatározásával Jókai Mórné Laborfalvi Róza asszonynak, 50 éves színészeti jubileuma alkalmából a színészet körül szerzett érdemei elismeréséül a koronás arany érdemkeresztet legkegyelmesebben adományozni méltóztatott. (Éljenzés.) Nagyságos asszony ! Tisztelt művésznő ! A belügyminisztérium vezetésével megbízott miniszterelnök azzal bízott meg, hogy a fejedelmi kegynek e látható jelét, az érdemkeresztet ez ünnepély alkalmából közvetlen átadjam. Egyúttal átadjam a miniszterelnök levelét, amelyben maga részéről is érzelmeit kifejezi. Az élet és művészi pálya, melyet nagyságod oly dicsőség közt megfutott, a legritkábbak közé tartozik Ön valóban, az istentől nyert rendkívüli tehetség, szorgalom és ihlettséget fejtett ki rövid idő alatt, a szavaló művészetet legmagasabb fokára emelni, a műveit nagy közönséget meghódítani, annak szűnni nem akaró tapsait élvezni, azután az életre szóló szent frigyet kötni, holtomiglan-holtodiglan egy oly férfiúval, ki a magyar irodalom büszkesége, ki a műveit külföldet a magyar irodalom géniuszával megismertető, azt becsültté, tiszteltté téve ; azután látni, hogy a magvetés munkája, melyben oly nagy része volt, mennyire sikerült ; látni a nemzeti intézetet szerető és bölcs, buzgó fővezérlet és szakszerű igazgatás által azon polcra emelni, melyen a haza közörömére jelenleg áll, és végre a fejedelmi kegygyel találkozni és pedig e tekintetben is első a magyar szavaló művésznők között: ez oly életpálya, amely ritka halandónak jut osztályrészül. Nincs is egyéb hátra, minthogy a királyi kegyelem jelét s a miniszterelnök levelét átadva, szivem mélyéből azt kívánjam, hogy az előbbit az emberi kornak legvégsőbb határáig teljes boldogságban viselhesse. Jókainé mélyen megilletődve rebegte e szavakat : „Hódolattal fogadom a királyi kegye magas felét.“ Alig csillapult le a zajos éljen, midőn előlépett Podmaniczky báró és a következő beszéddel nyujtá át az igazgatóság koszorúját: lisztelt művésznő, Nagyságos asszony! Midőn ezelőtt ötven évvel a tisztelt művésznő színésznői pályáját megkezdő, mily sötét borulat környező a magyar drámai színművészet egét. Már-már ott valánk, hogy alig-alig merték azok, akik a színművészet körül érdeklődtek, reménylem azt, hogy e komor égboltozat még derültebbé is válhatnék. A tisztelt művésznő nagy tehetsége, kitűnő szorgalma s ihlettsége, s azon fény s meleg, melyet e tulajdonai terjesztettek magok köré, mind fényesebbé tévén a drámai színészet egét, s nem csak fényesebbé, de végre oly fényessé s ragyogóvá, miszerint meg valánk s vagyunk győződve arról, hogy a tisztelt művésznő a magyar drámai színművészet terén a netovábbat érvén el, alkotta egyszersmind ennek végfénypontját. E rendkívüli hatásáért melyet a magyar drámai színművészetre gyakorolt, kiérdemelte nagyság, az irodalom, hazai nyelvünk, az összes haza, — de legkülönösebben a magyar színészet örökké fenmaradandó hálás köszönetét. Amilyen köszönettel s csodálattal tartozik nagysádnak az összes hazai színészet, épen oly hálával kell, hogy eltelve legyenek nagysád irányában az egyes előadó művészek , színésznők és színészek. Nemrég ideje annak, hogy míg a haza osztályookra volt osztva, melyek egymást elválasztó határfalait lerombolni kevésnek, majdnem senkinek sem sikerült. Volt felső, felsőbb, legfelsőbb osztály, de azon osztályoknak egyikében sem talált helyet — a szinészek osztálya, — ezek elkülönitve s meg nem közelítve, éltek, mint egy osztály, melynek a társadalomban illő hely nem jutott. Ez most már hála az égnek nincsen igy, — mindnyájan egyenlők vagyunk s a társadalomban mindenki nem foglalkozása, de tanai által szerzi meg számára az illető helyet vagy rombolja le azon állást, melyet mások alkottak számára. Természetes tehát hogy most a színész és színésznő, az előadó művész egy szóval, — mindazok nagy örömére, akik a színészetet nemcsak kedvelték, de annak hazánkban való nagy érdemeit elismerik, — most már társadalmi állással és úgy bír, mint akárki más, akinek az ezen állás kivívásában szükséges képessé megvannak. S hogy ez így van, nagyrészben a nagyságos asszonynak köszönheti mindezt, ki a példája által megmutatta, hogy a színművész nemcsak a függöny legördültéig mulattató s szórakoztató lény, hanem képes magának a deszkákon túl is fényes állást biztosítani. Nagysád a színpadtól az oltárhoz lépett s egy férfiúnak nyújtotta kezét, aki kiváló költő, iró, hazafi s példás honpolgár ; nagysád nagy tehetsége, szépsége, hangjának bája s szelidsége által, le tudta rombolni a századokon keresztül uralgott előítélete két s utat tölt azok számára, akik utána következve , már csak a sima utón haladtak, miután elődjök kiegyengette azt utolérhetlen művészi zsenialitása segélyével. S mindezért nemcsak a magyar színészet egészben, de különösen az előadó személyzet tartozik hálával, mint akik hazánkban történt felszabadításukat a tisztelt művésznőnek köszönhetik. De bocsánatot kell kérnem nagysádtól, amiért felindulásomban azzal kezdem a mivel végeznem, s azzal végzem, amivel kezdenem kellett volna. Én ugyanis a nemzeti színház igazgatósága nevében üdvözlöm a tisztelt művésznőt, s azzal vagyok megbízva, hogy e szerény koszorút a tisztelt művésnőnek a mai nap emlékére, a nemzeti színház igazgatósága nevében átnyújtsam. És az Isten engedje, hogy nagyságod hosszasan s boldogságtól környezetten nyugodhassék babérain, mindenki által tisztelve s szeretve. Éljen! (Tableau, átnyújtja a koszorút.) Az intendáns után a személyzet nevében Bercsényi Béla mondta a következő beszédet: „Mélyen tisztelt művésznő ! Szeretett nagyasszonyunk ! A nemzeti színház ma virágzásának szép korszakát éli. A felséges király atyai szeretettel istápolja, a nemzet büszkén vallja magának s működését, törekvését fölemelő figyelemmel kiséri. Ez a színház ma megnyitotta csarnokát, hogy téged nagyasszonyunk megünnepeljen. Ez ünnep lángjai lobognak ma a nézőtéren, a szemekben, a szivekben. E színház és minden tagja, ha lehetne, előhozná ma minden sikerét, minden diadalát, hogy lábaidhoz rakva, igy szóljon hozzád: „íme nagyasszonyunk“, mind a tiéd ez !“ Igen tied ! Mint ahogy tied az egész magyar színészet, mely csak veled veszi igazán kezdetét, s azon nagy nemzedéké, melynek te legkiválóbb tagja voltál. Ti voltatok azok, akik sötét időben, amelyre nagyon ráillett a költő kiáltása : Romlásnak indult hajdan erős magyar , aki Elődeinknek bajnoki köntösét S nyelvét megunván, rut idegent cserélt, mondom ti voltatok, akik e sötét időben arra vállalkoztatok, hogy lángot gyújtsatok a magyarságnak, hogy visszaadjátok a magyarnak nemzetiségét s megtanítsátok arra, amit elfeledett : nyelvére. És ez a munka nagyon nehéz volt. Vajjon a zajló Duna, melynek fenyegető jégtáblái között gyönge lélekvesztőn jártatok át Budavárába, vagy a még fagyosabb közöny s ezer más akadály volt e veszélyesebb ? És mégis sikerült ! Hangod csodatevő varázsa, alkotásaid fensége és igazsága — jeles társaid segítségével csakhamar meghódította az ajkat a magyar szónak, a szivet a magyar érzésnek. A fölébresztett nemzet a ti hatásfok alatt emelte e csarnokot, mely külsejére bár szerény, de a művészet nagyjait mondta magáénak. Itt küzdöttél, itt diadalmaskodtál! Itt tetted a külföld művészetével szemben az összehasonlítást büszkeségünkké; itt voltál segítségére a költőknek, midőn azok a csapások alatt álért nemzethez szóltak ; itt alkottad meg azon fenséges példaképeket, melyeket lelkünk szentélyébe zárt, elménkbe, értelmünkbe olvasztott, hogy tanuljunk, lelkesüljünk megnőljünk tőlük s róluk beszélve tekintélyt nyerjünk magunk, s szavunk meghallgató figyelmet. De nagyon korán távoztál el innét ! . . Vajjon a satnyulásnak — istennek hála : rövid — korszakában, melyik érezte meg, hogy a rongyokhoz nem illik a korona, a korona vagy a rongy ? Távoznod kellett. Oly befolyásnak volt itt dagálya akkor, mely a Holt-tengerből szítta nedveit. De feledjük ! . . . Hiszen itt vagy most közöttünk, újra megrendül ajkad, s szava egy azóta támadt nemzedéket ihlet meg. Szólalj meg hát ! . . . s nekünk engedd, hogy ráboruljunk kezeidre, mint gyermekei a jó anyának, aki övéinek jólétet, nyugalmat, hirt és dicsőséget szerzett. Mi szeretetünket és hálánkat adjuk érte. Ennek akar kifejezése lenni e koszorú, mely oly szerény, mint amily tündöklők a te érdemeid, s ez Írás, melybe bele irtuk érzelmeinket. Olvasd te ebből, Isten meg sziveinkből hogy mi neked erőt, egészséget, és hosszú életet kívánunk !“ Riadó éljen viharzott fel e szavakra, s míg Bercsényi kezet csókolt a művésznőnek, addig Vizváriné és Csillag Teréz az ezüst koszorút, Adorján Berta k. a. pedig a feliratot nyújtotta át. Most Jókainé, aki eddig úgy állt ott, mint egy szobor mozdulatlanul, beszédre nyitá meg ajkait. Milyen beszéd, milyen hang ! Nem a matróna hangja ez, aki ma ünnepli színpadra lépésének 50 évfordulóját ; nem, a művészetének delelőpontján lévő művésznőnek bűbájos, varázshatású hangja ez, mely érces, mint a kürt szava és édes, lágy, mint apelhárfák andalító zenéje !