Budapesti Hírlap, 1886. augusztus (6. évfolyam, 211-241. szám)
1886-08-01 / 211. szám
Budapest 1886. VI. évfolyam. 211. sz. Vasárnap, augusztus I. Budapesti Hírlap Előfizetési érák: Egész évre tirt, félévre 7 írt, negyedévre 8 frt 60 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukászi József. Szerkesztőségi és kiadóhivatal: IV., Kalap-utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 6 kr. A nép szava. (bp.) Komoly órákban komoly feladat vár ma a főváros polgáraira. Mindannyian érezzük azt a nehéz, dohos légáramlatot, mely a harminc év előtt szellőztetett s azóta a koronázás, alkotmányos gyakorlat pecsétjeivel örökre elzártnak tartott csontkamarából ismét Magyarország felé leheltetik. Mindannyian ismerjük e párázat miazmáit, s még nem elég rég ideje, hogy a mai nemzedék saját testén-lelkén figyelhette meg azok átkozott művét. Az ötvenes évek reakciója kitárta annak a szuverén mammutkriptának összes ajtószárnyait és szelelőlyukait, a rothasztó gázak onnét terjedtek reánk dögvész gyanánt, megbontva legjobb erőinket, keresztülmarva magát a nemzeti szervezeten egész a vérerekig, hogy hizlalódjék rajta, mig itt a nemes szervek szomjan tespedtek. Tizenkilenc évi megfeszített nemzeti munka alig volt képes azt a dúlást, ama rombolás nyomait elfödni, melyeket a kamarilla önhitt, erkölcstelen politikája hazánkban hátra hagyott. A magyar közéletnek megfeszített erőkkel kellett dolgoznia minden téren, úgyszólva a semmiből teremtve elő a mai kultúrát az osztrák világ akasztófái helyén, és ha ma kimerüléshez áll közel a nép, ha deficittel küzködik az állam háztartása, ha a teljesítetlenül maradt feladatok gondjai felhőzetbe burkolják a jövő horizontját, s aggódó álmainkhoz az ágyat a kamarilla bűnei a múltban vetették meg. S ezek tudatában, ez agyunkba égetett emlékek véres fölserkenését érezve a félig hegedt sebek alatt, nem-e joga, nem-e kötelessége e mai nemzedéknek résen lenni s őrszemekkel rámutatni a résre, honnét a csontkamara dögvészes gázai ismét felénk szabadíttattak egy gonosz kéz által? A múltak tanulságai kötelezők. S ha odafönn nem bírnak elég érzékkel e kötelezettség iránt, ha ott megfeledkezhettek ama nehéz megpróbáltatásokról, melyek nemcsak Magyarországot, de a dinasztiát is érték, mikor az alkotmányos ösvényről letért s alkotmányellenes tényezők befolyása által vezettető magát, — ha odafönn az iszonyú katasztrófákat már annyira kiheverteknek vélik is, hogy az alkotmányos tényezőkkel szemben ellennyomásul a csontkamara szélfenyűjének mozdítását remélik megkockáztathatni: kétszeres tisztünk idelenn, hogy a közlelkiismeret szavát egész súlyával vessük a hatalom meglóbált mérlegébe. Ha az országgyűlés együtt volna, reá háramolnék e tiszt. S bár enervált pártszervezete mellett sok eredményt a mai képviselőháztól várni nem tudunk, annyi mégis megtörténnék, hogy e kompetens helyen nyilatkoznia kellene a felelős kormánynak a helyzet felől s a többség a történet előtt viselt felelősségével megadná reá kompetens válaszát, mely elég előttük etették fel a katonák saját lovaikkal. Előttük lopták meg a félszert s jaj volt annak a matyónak a kiszólni merészelt. A Kiskaptásy fiú egyszer .... Szép vers van a fejfáján fiatal életéről, szomorú a haláláról. Vagy le is kopott azóta, azért a szépasszonyfalviak el nem felejtették. Az istálló, a ház, minden falat legkülönb részét ezek a mamalikok szedték el előlük. És a hazabeliek is egészen hozzátörődtek ezekhez a sáskákhoz. Nem volt mit tenni. Panaszt kinél tenni? Csúfra tett legények mégis a falun a legártatlanabb nótát énekelték busán szomorúan : „Kijéé ez a ház kijéé Beró János urameé ! Hát ez a ház vaj kijéé Bedécs András urameé... Öreg asszonyoknak kiesett a könnyje... A tisztek — kapitány volt köztük a legfőbb — megtanultak valamelyest magyarul s úgy tudtak kacagni, a mint keservesen bőgött a paraszt. Máskép is alig lehetett itt egyebet tenni, mint nevetni, inni, nevetni és inni megint. Nyomorult falu, a tisztek halálra unták volna magukat, ha mégis olykor egy-egy kis hecc nem akad. Éjjeli muzsikát adtak boldog boldogtalannak, a Samu zsidó feleségének, a Paklincs lányoknak, mindenkinek. Az orvos feleségét hagyták csak békén, maguk sem tudták mért, maguk sem értették, hogyan. Aznap a fedémesi autodafé nem hagyta a tiszteket aludni. Hajnal felé eloszlottak mégis, jó lehet egy affair befejezéséhez, vagy egy új procedúra megkezdéséhez. De az országgyűlés szünetel! A boldogtalanok, kik tán a korlátoltak vakmerőségével, tettük következményeinek megfontolása nélkül, személyes tekintetből s egy oldalt fordulva, más tekintetek iránt elvakultan csinálták a Janszki-komédiából a kamarilla jutalomjátékát, ezt a szünetet választák abban a balga föltevésben, hogy a parlament távolléte alatt nem lesz, aki az ügyet szóvátegye, s mire a parlament összejön, a dolog feledésbe megy. Igazán torz világot vet politikai észjárásukra, felfogásukra, melyet alkotmányos országokról táplálnak, hogy a parlament gyökereiről, melyek a testületet a haza földjével összenövesztik, a polgárságról, a nemzeti közszellemről megfeledkeztek. Itt az idő, hogy erre emlékeztetve legyenek. Budapest fővárosé a feladat, hogy az ország többi városainak megadja a példát, ily komoly órákban követendőt. Polgártársak! A ti tisztetek, hogy az országgyűlés távollétében a nemzeti közérzésnek szavat, a nép szavának hangot adjatok. Erre jogot ad nemcsak a törvény, de a közérzés is, mely kifejeztetni akarja magát. A népgyűlés helyettesítse holnap a nemzetgyűlést Jelenjen meg ott minden Brandel báró — a hadnagy — nem tágított egyedül. Fogta a cigányokat s ment egyenesen az orvos háza felé. A muzsikusok ráhúzták. A báró énekelte hozzá a szerenádot. S amikor az orvos megjelent az ablakban, még dühösebben énekelte. — Távozzanak! szólt ki az orvos röviden. — Marrad! szólt a hadnagy. Az ablak becsapódott s egy pár perc múlva az orvos ott állott a katona előtt. — Báró ur egy szóra. A hadnagy nevetett s intve a fiuknak, hogy: „Mars“ kardjára tette kezét és szólt: — Tessék. Egyedül maradtak. Sötét volt, az orvos megszólalt: — Báró ur, ön nem ismeri családomat. — Nem. — Mit jelent hát ez a különös tisztelet. — Akarom. Egy pof csattant el a levegőben. A katona kardjához kapott. Az orvos egy pisztolyt vont ki zsebéből: — Tessék közel jönni! Hadonázva kardjával, szitkokkal ajkán négyszer is neki ugratott. De amikor közvetlen közelébe ért s világosan látta, mint mered rá a halál a kis forgópisztoly csövéből , karja, ajka egyszerre elállt. Hiába tüzelte magát, a vér megfagyott ereiben, amint az utolsó megrohanásra nyaka mellett süvített el a golyó és megpörzsölte állán a szakállt. Még mindig szitkolózva ugyan, de már remegve haza tántorgott. Ajtaja előtt most is mint mindig ott fe- A „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. Kaál Samu. — Vázlat. — A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Fent a hegyen Fedémesen pólyák ulánusok épen akkor cselekedtek meg, hogy szerdán reggel jó korán lóval, munitával, mindennel kivonultak az exercitpiacra és délelőtt harangszóra már az egész falu lángban állott. A hegyaljában a Bikken keresztül átvilágolt a rettenetes fény egészen Szépasszonyfalviig. Itt a matyók sűrűn hányták magukra a keresztet, s az asszonyok — ámbár csak szerda volt — töltött káposztával lakatták a katonáikat. Csak el ne menjenek. A legényekben pedig, mintha megrogygyant volna a bátorság, ha a korcsmában katonák mulattak, ők hazamentek szépen. Az egész falu abban volt, hogy jobb félni , eltűrni a sarcot, mint megijedni majd. Hetven óta különben is megszokhatták ezt az állapotot. Ugyanabból a huszárezredből ugyanaz a két század feküdt közöttük azóta. A legénység — nagyrészt rusznyákok, de egy negyed részt hazabeliek is — változtak minden három évben, de az állapot a régi maradt. Selyem volt a takarmány az egész völgyben, de a lovuk mégis görhes, fáradt, sovány maradt; a legfinomabb, a legszagosabb szénát Mai számunk 16 oldalt tartalmaz.