Budapesti Hírlap, 1886. október (6. évfolyam, 272-302. szám)
1886-10-01 / 272. szám
9 . BUDAPESTI HÍRLAP. (272. sz.) 1886. október 1. tett érdekeit s értük való kárpótlás fejében ne tévedjen a „császári ház politikája“ cimén oly utakra, hova Magyarország a dinasztiát soha se követhetné. Tisza Kálmán felelős ezért a nemzet s a történelem előtt szavával, becsületével. A nagy nap. — A képviselőházban. — Beteges őszi időre, sárgaságban szenvedő napfényre virradtunk. Meleg szélfuralmak suhantak be délről a fővárosba, de ember és fecske egyaránt tudták, hogy ez csak utolsó erőfeszítése a késő nyárnak, vagy talán rövid kedvezése a hervadt és kacér esznek. Az ember melegen öltözködik, az utolsó fecskék bucsúzót füttyentenek, s keringenek odafent a párás magasságban. Ennek az időnek megfelelő hangulatban siettünk ma délelőtt a képviselőházba. Vagy talán belső izgatottságunk, nyomasztó lelkiállapotunk ütötte rá sötét bélyegét erre a barátságos őszi napra? Gyakran nincs tisztában az ember azzal, hogy a külső benyomások hangolják-e borúsan a lelket, vagy a borongó lélek vonja-e különös világításba mindazt, amit testi szemeivel észrevesz ? Különös, hogy parlamenti ülésre menvén, fogják el ilyen őszi érzések a lelket. Minek kell ott készülnie? A véres kard kihúzásának, a monarchia felosztásának, a függetlenség kikiáltásának, vagy más ilyen óriási dolgoknak, melyek nagy viharokat idézhetnek föl a nemzetre? Dehogy! Csak egy kis keleti vita készült, mely „Tisza leleplezései“ címet viselhetne. Igaz, hogy soha még oly mértékben nem fordult az egész világ érdeklődése a Sándor-utcai palota felé, mint a mai napon. Európa csöndes. A világok sorsát mozgató hatalmak parlamentjeinek kapui zárva. S a sors úgy akarta, hogy magyarul hangozzanak el az igék, melyeket oly lázas feszültséggel lesnek mindenfelé, s melyek döntenek nemzetek és országok sorsa fölött. Verekszünk-e az oroszszal, jó barátságban maradunk-e Németországgal ? Meddig hozzuk a vagyonunkat öldöklő béke igáját, amikor válik kötelességünkké az életünket és vagyonunkat egyaránt öldöklő háború megindítása. íme, a négy interpelláló által diplomatikusan fölállított kérdések népies formája. így állította föl magának a kérdéseket a közönség s ez magyarázza meg a lelkeket elfogó kínos izgatottságot. Sietünk kijelenteni, hogy nem lesz orosz háború. Tisza beszédéből eredményül elsősorban ezt vonjuk ki. Aki tovább akar kombinálni, az legyen szíves elolvasni magát a beszédet. A képviselőház előtt nagy néptömeg csoportosult. A múzeumkert vaskerítése mögött is kiváncsiak lábai alatt suhogott a lábnyi vastag hervadt levélréteg. Ezek is azt tették, amit egész Európa: szemeiket a Sándor utcai palotára szegezték, s ez nagy dolog, mikor az ember, legalább egyszer életében, ugyanazt teheti, amit Európa. Sőt odakint még egy érdekes dolog történt : egy hordár ugyanazt cselekedte egy suszterinassal, amit most Oroszország Bulgáriával pofozta őt, így nemcsak bent a házban, de kint az utcán is űztek politikát, igaz, hogy csak kicsinyben. De ha kint is nagyban űznék, akkor mi maradna a képviselőknek ? A vállalkozóbbak még egy ostromot próbáltak a jegyosztó hivatal ellen, de hiába, mert a jegyek már tegnap elfogytak. Régen kapkodták úgy a jegyeket, mint erre az ülésre. De tele is volt a karzat, egészen a rogyásig. Még a mágnáskarzat is. .. hírlapírók karzatán is annyira egymás hátán ültek az újságírók, hogy ott nemcsak az írásról, de még a lélekzetvételről is le kellett mondani. A heringek állapota hozzájuk képest vidám száguldozás föld alá a hordóban. Az ülés a vámszerződés tárgyalásával kezdődött. Ha Demoszthenész és Ciceró szóltak volna a tárgyhoz, általános figyelmetlenségben részesültek volna. És igy Gab Jenő se panaszkodhatik. Az események előre vetett árnyéka volt az, hogy az ő beszéde elhunyt. Heroizmus volt tőle beszélni. Utána, pont fél 12-kor felállt Tisza, mindenki betódul, a képviselők közelébe tódulnak, ő kinyitja száját s kijelenti, hogy csak egy fél óra múlva fog beszélni, mert akkorra volt hirdetve, s Szilágyi Dezső, az egyik interpelláló, még nincs itt, így várakoztatta meg Szilágyi Dezső egy fél óráig Európát. Tisza kisiet a folyosóra s még egy cigarettát elszitt, mielőtt leleplezéseit megkezdte volna. Ideges volt. Hogy érvelése mennyit ütött percenként, azt nem tudjuk, mert nem vagyunk abban a helyzetben, hogy Tisza úr kezeit szorongathassuk, hanem azzal szolgálhatunk, hogy percenként 92-től hunyorított szemeivel, ez a miniszterelnök úr látható érvelése, belső hevének árulója. Tizenkettőt vert a vasnyelvű dél. Az elnök csenget, mindenki befelé siet, Szilágyi Dezső is megérkezett, a képviselők elhelyezkednek, Tisza most már visszavonhatatlanul föláll, s a titkok leleplezésére nyitja száját. Olyan hangon mondja el, mintha arról volna szó, hogy a szilas-bogarasi szolgabíró igenis nem élt vissza hivatalos hatalmával a legutolsó választások alkalmával. S bár a csend kriptái, a legmegfeszítettebb figyelem s a legélesebb hallás kell hozzá, hogy a miniszterelnök szavai érthetők legyenek. A legártatlanabb ajtócsikorgás fent a karzaton, a pisszegés viharát kelti, egy véletlenül elnyikordult cipő méltatlankodást indít. Mindenki boszankodott, aki csak egy szót elveszített a nagyfontosságú nyilatkozatokból. A nyilatkozatok fontossága csak szembetűnőbbé tette a rossz előadási módot. Az egész beszédet olvasta egy árkos papirosról, nehogy egy szót is máskép mondjon mint ahogy megállapították. Utána fölkelt az első interpelláló, a régi iskola embere, az aki okos mondanivalóihoz a szép formát is meg tudja találni : Horváth Boldizsár. Mint a vészharang, úgy kondult meg komoly szózata a figyelem csöndjének közepette. Zivatar elé konditott. Szavai szinte megdöbbenést keltettek. Az imponáló agg államférfi mint egy látnok beszél a jövőről s ki nagy időket ért és nagy emberekké csinált politikát, inti és óvja a jelen nemzedéket s félti a haza sorsát. A fojtó légben nehezen ziháltak a keblek, mindenki mereven nézett maga elé .... nem halljátok a Kárpátok felöl a kozák ezredek dübörgését, az orosz himnusz hangjait, a kancsuka csattogását ? Közeledik az orosz rém............. az egész hallgatóságon egy névtelen borzongás futott keresztül...........pedig odakint meleg őszi nap volt s a ház üvegtetején át be-betévedt egy pár beteges sugár.............Elég az, hogy Horváth Boldizsár aggódjék, vészterhesnek lássa a jövőt s az izgatott agy fantazmagóriákkal népesedik be. A szerint, ahogy interpelláltak, sorban következtek a felelettel Horváth után Irányi, Apponyi és Szilágyi. Szép névsort hagy az utókorra ez az emlékezetes parlamenti ülés! Minden párt megtette a maga kötelességét, legjobb erőit állítván a porondra. Mire e sorok napvilágot látnak, már egész Európa olvassa és magyarázza Tisza nyilatkozatait, s a börze árfolyamai a szerint igazodnak. Tisza égő üszköt vetett az éjszakába, tessék annak lángjánál meglátni a politikai titkokat. Az üszök sziporkázik , most már az a kérdés, hogy messze tartja- e szikráktól az orosz a puskaporát? A „BUDAPESTI HÍRLAP" tárcája. Őszi tárlat. •— A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Száznyolcvannégy műtárgy — kép és szobor — van a képzőművészeti társulat holnap megnyíló őszi tárlatán. A szám kicsiny, de a tárlat mindenképen érdekes, ha meg is látszik rajta, hogy csak bevezetése annak a nagyszabású tárlatnak, melyet — a második sorozat címén — november hó 10-én fognak megnyitni. Akkor fogja a tárlatok rendezője — a képzőművészeti társulat — megülni huszonötéves jubileumát. Akkorra bizonyosan megtelnek a termek, sőt attól félek, hogy kicsiny lesz a csarnok. Tágítsanak rajta, vessék ki a nagy számú rosz munkát, mely jogtalanul foglalja el a helyet az Andrássy-úti palotában. Mert fájdalom — de úgy áll a dolog — az új tárlaton a legfeltűnőbb a rosz képek nagy száma. í*c Akárki cselekedte, nem tett helyesen, amikor elfogadta ezeket a dilettáns munkákat, melyekre nincs szükségünk többé. Sőt indokolatlan a társulat gyengédsége talentumosabb művészeinkkel szemben is. Sajnálom, de lehetetlen ki nem írnom, hogy rossz szolgálatot tettek a különben tehetséges Margitay Tihamérnak, midőn két, tisztára porcellán színű képét elfogadták. Áll ez a Csányi Gizella kisasszony egy női arcképére is. Ilyen a Kovács László egy tájképe a Molnár József „jászberényi tájrészletbe. Több mint tiz ilyen munkát tudnék még megnevezni, de csak a Jókai Róza első képéről, a„ Dolce far nienté“-ről szólok s a nagy jövőjü kisasszony érdekében nagyon sajnálom, hogy a tárlat intézője a kellő udvariassággal nem magyarázta meg a művésznőnek: méltóztassék várni még egy évig. Mert lehet a talentumos művésznek is rossz képet festeni, de — különösen ha a művész még fiatal — a mások kötelessége az illetőt felvilágosítani erről.* Rossz képekkel kezdtem, gyengékkel folytatom. Az ember előbb a kellemetlenebb dolgaival végez. Örömmel konstatálom, hogy a gyenge képek egy része nem magyar termék. A legkiválóbb köztük az is idegen, a svájci német: Böcklin Arnold terméke. A tájképeiről híres piktor allegorikus képének: „A forrás“ a címe. A fantasztikus, felemás alakok, a zavaros kompozíció rikító keresettséggel van megfestve. De legjobban rikít e képen az ára : 21 ezer márka ! A gyenge magyar művek festői közül most a különben kiváló tehetségű Aggházy Gyuláé a pálma. Korcsmái zsánerképen minden alak a vízfejűség kellemetlen s a felnőtteknél ritka betegségében szenved. S igy a Mesterházy balatoni tája, a Herzl Kornél „Útra való“-ja hiába küzködnek az elsőségért. Minden malicia nélkül szólva, komolyan pályázhatnak még e pálmára: Vastagh György és Basch Gyula. Az első egy vivómestert festett le — a vivókeztyű kedvéért. Mert tudni való, hogy az érdemes és keresett művész specialitása a keztyük festése. Ez a különlegessége viszi rá, hogy az emberi arcbőrt is úgy festi, mint a keztjük szarvasbőr matériáját. X Basch úr hölgyalakja egy kifestett merőleges vonal. * Végre valahára ! Tisztult a láthatár s a tárlat érdekes képe, kellemetlen hátteréből kiemelkedve áll előttem. Művek, melyeken több a jó mint a rossz, munkák, a melyek egészen érdekesek, ezek között hat, mely több mint érdekes , megkapó. De mindeme munkák között hiába keresem azt, a mi igazán a mienk, a mi a mi lelkünkből lelkedzett. A magyar fajta, a magyar föld teljes egyénisége hiányzik, csak elszórva lelem egykét jellemvonását a magyarságnak a magyar tárgyú képeken. Nem értem azt az abszurd speciális magyar stílust, mely kizár minden idegen, közös jellemvonást, hanem a mi speciális egünk színe, nyári tájaink izzása, a mi külön világításunkra gondolok. Nem, egészen más világ van itt mint Münchenben, Düsseldorfban, Parisban, vagy Rómában, ahonnan a mi művészeink legerősebb benyomásaikat elhozzák hozzánk ! Aki itt nálunk igazán nagy művész akar lenni, az legyen Munkácsy, hibáiban is lángész, avagy minden izében magyar. A szerencsés jellemzés, a találó modell választás még nem elég. Bizonyítja az új tárlat két kiváló művésze : Bihari Sándor és Ebner Lajos. * Bihari Sándor két képet állított ki. Mind a kettő a magyar népéletből vett zsáner. A fiatal művész, aki Münchenben és Párisban tanult , Szolnokon festette e képeket, melyek a legjobb magyar életképek közé tartoznak. Az egyiknek izetlen címe van : „Víziszony.“ Tehenőben kis paraszt gyereket asszonyok fürdetnek. A gyerek ellenzi a hideg vizet, sir. az asszonyok mosolyognak a kis gyermek kínjain. Tágas, szürke parasztszobába van beállítva az érdekes jelenet, mely minden izében igaz, jellemzetes, átgondolt, átérzett, egyéb hibája nincs, mint hogy alig van levegője. Művészünk új erényei nem tudják elnyomni régibb hibáját, mely általános feltűnést keltő képén, a „Biró előtt“ címűn is pregnáns. Kár e kiváló képért.