Budapesti Hírlap, 1900. december (20. évfolyam, 330-359. szám)

1900-12-27 / 355. szám

1900. december 25. BUDAPESTI HÍRILAP. (354. sz.) Maga a szultán sem hitte, hogy Magyarországot le­verte. Ki is vonult az országból. A mohácsi csata­­vesztés nem volt súlyosabb, mint a Sajó melletti a tatárok ellen és a nemzet össze tudta szedni ma­gát. Franciaország hetven év alatt három ily vere­séget szenvedett el: Crécy-, Poitiers- és Azincourt­­nál, Poroszország e század elején Jenánál és Auer­­stadtnál épp igy lett összetörve és meg sem hirdet­ték önálló állami életre képtelennek. Magyar­­országon is „az erélyes államiság és az egészséges önkormányzat a magyar közéletnek még mindig vezérlő eszméi voltak. Csak eltértek tőle, de nem kobozhatták el az avatatlan sáfárok, kik azon kin­csekkel élni nem tudtak. Itt volt azon alkalom, melyet Machiavelli előírt: „ritorno al segno“, .. visszatérés az alapgondolatra, Hunyady Mátyás rendszerére. És meg is volt az az ember, aki képes volt reá. Martinuzziban birt a nemzet, egy ily láng­eszű egyéniséget“. „A sors másképpen rendelke­zett. Idegen uralom alá került, idegen érdekek labdájává dobatott oda és azon uralom, melyben mentségét kereste, az hozta a törököt nyakára, az intézte legdrágább vagyona, önálló állami és nem­zeti élete ellen a legkonokabb támadást“. De a magyar nemzet állami önállóságának szent jog­címét éppen úgy nem vesztette el, mint nem 1849-ben, a midőn hasonlóképpen elbukott. Magyarország történelme a mohácsi vesze­delemtől a szatmári békekötésig és innen 1825. évig, küzdelem a hatalmi súlypont visszaszerzésé­ért, az első a fegyveres mérkőzéseknek, a második a vis m­ertiaenek korszaka­. Sok szenvedés, keserves csalódás emléke tapad hozzájuk, de lelkesítő is és biztató. „A­mint Ferdinánd és utódai örök jogon akartak a magyar koronához igényt formálni, úgy ezt a koronát is a császári korona egyik tartozéká­nak tekintették, a­melynek igazi helye a családi Schatzkammerben van. Az országot is nem a ma­gyar közjog alapján a Szent István koronája testé­nek tekintették, hanem a családi hitbizomány egyik fekvőségének vagy majorságának. Az ilyen fekvőség, mely nem egy közjogi személyiség nél­külözhetetlen alkateleme, hanem egyszerű dolog: élettelen tárgy, melyet fölosztani, eladni, elfecsé­relni is lehet, mint a­hogy később történt Toscaná­val, Lotharingia helyett és Belgiummal céloztatott Bajorország helyett. Változtak legyen bár az idők, a viszonyok, a kérdések, jelszavak és emberek, de az alapvető eltérés a nemzet és koronának politi­kája között folytonosan megmaradt, mint a­melyekkel a nemzetnek leszámolni és harcolnia kellett. És a­mint különböző jelszavak alatt és hely­zeteknek közepette mindig egy és ugyanaz volt a harcnak alapgondolata és célzata, a magyar korona senki se terhelje magát. Ez szörnyű parancs volt, de még szörnyűbb volt a német újságok kommentárja. Némelyek szégyelték magukat és inkább meghamisították a császár szavait, de nem ezek voltak többségben; a bátrak ki­mondták, hogy a német császár helyesen beszélt, hogy a német nép nem érzelgős többé, hogy a teuton jó gyerek, ha nem ingerült, de ha meg­­haragítják, akkor az ősvadság, a fúria teutonica tör ki belőle. Magam olvastam számos válto­zatban. Hitted volna, tíz évvel ezelőtt, hogy az emberek vadságukkal is el fognak dicsekedni? — Elfelejted, hogy mik előzték meg a kínai háborút és hogy miképp bánnak a kínaiak egymással és ellenségeikkel. — Hangodból hallom, hogy nem nagyon bízol az ellenvetésedben. Hát a burok? Volt-e valaha háború brutálisabb, szemérmetlenebb és kegyetlenebb ? Elismeri mindenki, hogy a bu­rok igen emberségesen bántak az angol fog­lyokkal és sebesültekkel, hiszen szegények nem műveitek­­ és hogyan viszonozzák ezt az angolok ! Pusztasággá teszik az országot vak és tehetetlen dühükben. — Kétségbe vannak esve és az ijesztés fegyverével élnek. — De igen jól tudják, hogy az igazság a burok részén van és egyes egyedül ere­jüket tekintik jogcímnek. Különben ki volt korunk leg­ünnep­eltebb embere? Bismarck. Bizonyára óriási szellemi erő, de kíméletlen és kegyetlen a végsőig. Nem szellemével verte meg a franciákat, hanem katonáival, furfang­­jával, óriási seregeivel. — Talán ennek a háborúnak köszönjük a brutalitás tagadhatatlan jelenségeit és évtize­dekig tart, míg kiheverjük ezt a csapást. — Nem hiszem. Az ilyen dolgoknak igen mélységes gyökereik vannak. Tudod, mi a hatalmi súlypontjának a császári koronába való nemcsak áthelyezése, hanem beolvasztása, úgy vál­toztak ugyan a harcnak modora és eszközei, de a dolognak a lényege, a harc és a küzdelem mindig megmaradt, úgy hogy az összeköttetés nem békés összhangnak, de áldatlan viszálynak volt a szülő­anyja.“ A baj oka a dinasztia egyéni kvalitásaiban és családi politikájában volt. A dinasztikus családi érdekek ápolása, a­melyben a Habsburg-ház első lett a világon, önmagában az uralkodásnak sem po­litikai, sem erkölcsi jogcímére még nem elég. „Ezt a jogcímet csakis kiváló politikai, hadvezéri, kormányzati képességek alkotják, azon harmónia, mely a jogok és kötelességek, a dinasztikus célok és nemzeti érdekek közt található. A nagy európai dinasztiák, a Bourbon, Romanov és Hohenzollern, mind bírtak ilyen képességet föltüntetni. IV. Henrik és XIV. Lajos,, a Grosser Kurfü­rst és nagy Frigyes, nagy Péter cár, sőt még II. Katalin nem­csak nagyszabású egyéniségek voltak, de meg tud­ták cselekedni azt, hogy nemzetük nagyságával párhuzamosan haladjanak. De mindezen tulajdo­nokat hasztalan keressük a Habsburgokban“. Állításait bebizonyítandó, Habsburg Rudolf­tól kezdve több csládtagnak erős színekkel meg­festett képét mutatja be, hogy szemünk elé tün­tesse „az egyéneket, az eljárást, a mozgatórugó­kat, az erőket, a­melyek a sikert előidézték“. A dinasztia rendszere az, hogy egyik nemzetet a másikkal, esetleg idegenekkel leigáztassa. Nem is­mer hálát, sőt minden érintkezésből jogot formál, IV. László alapítja meg Rudolf szerencséjét. „Innentől kezdődik a dinasztia uralma a Lajtán túl. Magyarország is megkapta jutalmát, a „Dank vom Hause Österreich“ alapján, mert mihelyt Kun László meghalt, azt fiainak hűbér gyanánt adományozta. Igaz, hogy ez csak írott malaszt maradt, de az eljárás és politikára nézve eléggé jellemző“. III. Frigyes, kinek „az ember mindjárt a nevével meg van akadva, mert mint osztrák fő­herceg V-ik, mint német király IV-ik, mint római császár III-ik“, „legjobban demonstrálja a család­nak tüneményes szerencséjét, mely számára cse­kély tulajdonok és óriási fogyatkozások dacára osz­tályrészül jutott“. A Habsburgok mindent össze­véve jó családapák, jó katolikusok, a spanyol etikett békéiban fölnevelkedett uralkodók voltak, de e korszakban egyetlen Habsburgról sem jegyzett föl a történelem oly tényt, mely az ország dolgát előbbre vitte volna, vagy melyet mint igazi politi­kai sikert lehetett volna jellemezni. Állandó har­caik közepette III. Ferdinánd az egyedüli, aki II. Józsefig a csatatéren megjelent. A polgári kor­mányzatban úgy mint a katonaiban a legmerevebb barbár brutalitás legbiztosabb jele ? Nem a kínai háború, melynek krónikáját a német katonák hun leveleiben olvassuk ; nem a búr háború, melyben rokon fajok harcolnak egy­más ellen ; nem Bismarck imádása, ki minden kímélet nélkül széttiport mindenkit, ki útját állotta és magát az ifjú császárt sem kímélte. Azokat a dolgokat mind úgy lehet magya­rázni, mint te magyaráztad, külső körülmé­nyekből, látszatosan, de hidd el: a külső körülmények nem magyaráznak semmit. Nekem meggyőzőbb bizonyságaim varnnak. A gy­űlőlét szabadon és álarc nélkül tombol a világon, ez a legszörnyűbb. Azelőtt, ha az emberek gyű­löltek, szégyelték magukat és takargatták és mindenféle objektív ürügyeket kerestek kegyet­lenségeik palástolására. Az emberek most fennen, büszkén hirdetik. Igenis, én gyűlölök. Mit nekem igazság, emberiesség, én nekem kéj a gyűlölet. Soha annyi gyűlölet nem volt a népek közt, mint ma. A franciák nem tudnak segíteni a búrokon, de gyűlölik az angolokat és ezért fogadják oly lelkesen az öreg Krügert. A németek gyűlölik a franciákat és angolo­kat és ezek mennyire viszonozzák! Ho­gyan gyűlölnek bennünket az osztrákok! Miért ? Ilit vétettünk nekik ? Hogyan gyűlölik a csehek a németeket, kikkel együtt laknak. És mind gyűlölik a zsidót, mert a leggyöngébb és mert más. Számíts az emberek gyűlöletére és kitűnően számítasz. Légy brutális, erőszakos, kegyetlen, és imponálni fogsz. Ki ma a leg­népszerűbb filozófus Németországban ? Nietzsche. És ez a szegény, szerencsétlen, beteg, dekadens ember, ki az őrültek házában halt meg, dicsőíti az erőt, bámulja a Mark junkerjeit, a „szőke bestiát“, mely urnak született és h­a szük­séges, széjjeltépi zsákmányát. Mi az az „Ober­­mensch“, a­kiért rajong? A hatal­konzervativizmust hajtották. Nemcsak Magyar­­országot, Ausztriát sem igyekeztek megérteni, a mélyben soha sem volt nemzeti érzés és nemzeti közszellem. A királyok erkölcseiket, hivatalnokai­kat és hadvezéreiket egyaránt idegenből impor­tálták, mely utóbbiak aztán minden nemzeti sza­badság és alkotmányosság leigázására kész eszkö­zök lettek. A dinasztia saját tagjaival szemben is bizalmatlan; a „Bruderzwist im Hause Habsburg“ utószót sokáig megtartotta. A melyik családtag a nemzet előtt kedves volt, az gyanússá is vált. Jó­zsef nádort a családban Rákóczynak gúnyolják. Az 1569-iki országgyűlés kéri a királyt, hogy fiait hozza haza Spanyolországból, jöjjenek Ma­gyarországba, tanulják meg a nemzet szokásait, nyelvét. Mind hiába. „Valamennyi Habsburg bir nyelvtalentummal, de odáig egyik sem viszi, hogy, a magyar nyelvet megtanulja“. A­mint eltér egymástól a dinasztia családi politikájának és a magyar állam nemzeti politiká­jának célja­, úgy eltérnek egymástól az eszközök is. Az idegen központi kormányzat, az idegen állam­férfiak, a pusztító idegen katonák az osztrák biro­dalmi érdekekért mindig készek kijátszani Ma­gyarország állami érdekeit s állandóan hangozta­tott elv az alkotmány elkobzása. Ez a törekvés azonban megtörött a magyar nemzet egészséges nemzeti tulajdonságain és eleven élettel teljes ál­lami eszményén. Az ellentállásnak alkotmányos eszközeit, az országgyűlést és a vármegyéket pá­ratlan szívós kitartásra ez serkentette. Így vált a vármegye egyáltalában, mely kezdetben nem po­litikai intézmény volt, elsőrangú politikai ténye­zővé, hajtva a szükségtől, az alkotmány védelmé­nek el nem oltható vágyától. A dinasztiának nemzeti talajban nem gyö­kerező politikája meg is boszulta magát. A biro­dalom válságok elé került, a­melyek reformokra kényszerítik, de arra képtelenek. A birodalom együttmaradását nem a dinasztia fő politikája okozta, hiszen ez, a­mint Magyarországon elkesere­dést okozott, azonképpen hevülés nélkül hagyta az osztrák népeket is, hiszen ők sem találtak abban föl egyetlen egy rokon vonást nemzeti ideáljaik­kal. Csak úgy voltak gépiesen összeforrasztva és a szabadság elnyomásával a kemény hatalom által összetartva. Lustkandl maga bevallja, hogy az örö­kös tartományok a kormányzásnak csak tárgyai voltak, de nem részei.­­A dinasztikus politika föl­használt minden tartományt hatalmi céljaira, de egyiknek sem nyújtott kedvező biztatást, saját szerves életigényeiknek kifejtésére. A birodalom így az örökös tartományok erejére és nemzeti gé­niuszára sem támaszkodhatott. Ami azt föntar­­totta, két kívülről jövő tényező: az európai egyen­más ember, a természet kiszemelt embere, a véletlen szülte őserő, vagy az uralko­dásra termett faj ivadéka, a természet ko­ronája és célja, mert a többiek csak arra valók, hogy őt szüljék, táplálják, szolgálják. Az egész emberiség célja: ily emberek terme­lése. Tudod-e, hogy ez az igazi antikrisztusi evangélium? Mert az Úr mondotta, hogy a gyöngéké s a szegényeké a mennyek országa. — Ne hidd, hogy ez a baj tegnaptól való. Nagyon régi keletű az, és folyton rosszabbo­dik. A század elején dicsőítették a lángelmét. A romantikusok térdre borultak előtte és imádták és követték. Carlyle megírta a hősök imádásának könyvét, mely most jelent meg magyar fordításban, miután egy ideig elavult volt és most ismét korszerű lett. Schopen­hauer már tovább ment. Lenézte és gyalázta a tömeget, a hétköznapi embereket, a termé­szetnek e gyári termékét. De Schopenhauer és a romantikusok és Carlyle olyat imádtak, a­mi imádásra méltó, a szellemi erőt. Egyszerre, nem tudni honnét és miért, az imádás tárgya nem a szellemi erő lett, hanem az erő , sőt mennél brutálisa­bb, butább, esztelenebb az erő, annál jobb. Schopenhauer még jajgat azon, hogy a lángész oly ritka és hogy magányosan kell töltenie napjait, mert nem talál magához méltó társat. Nietzsche szinte ujjong, hogy az Übermentsch ritka, mert hiszen tér kell neki, hogy kitombolhassa magát. A­mi vad, rakon­cátlan, kíméletlen, az a nyomozati tömeget jótékonyan megijeszti, hogy meglapuljon előtte és tapodtassa magát, így haladtunk száz év óta és hol fogunk megállani ? — Ebben az összefüggésben még nem láttam a dolgot. Szinte megijesztesz. De érzem, hogy még nem mondtál mindent. Hiszen itt vagyunk mi, a szellem emberei! Szabad-e le­&CK3tHW*Arwsi 25

Next