Budapesti Hírlap, 1900. december (20. évfolyam, 330-359. szám)
1900-12-27 / 355. szám
1900. december 25. BUDAPESTI HÍRILAP. (354. sz.) Maga a szultán sem hitte, hogy Magyarországot leverte. Ki is vonult az országból. A mohácsi csatavesztés nem volt súlyosabb, mint a Sajó melletti a tatárok ellen és a nemzet össze tudta szedni magát. Franciaország hetven év alatt három ily vereséget szenvedett el: Crécy-, Poitiers- és Azincourtnál, Poroszország e század elején Jenánál és Auerstadtnál épp igy lett összetörve és meg sem hirdették önálló állami életre képtelennek. Magyarországon is „az erélyes államiság és az egészséges önkormányzat a magyar közéletnek még mindig vezérlő eszméi voltak. Csak eltértek tőle, de nem kobozhatták el az avatatlan sáfárok, kik azon kincsekkel élni nem tudtak. Itt volt azon alkalom, melyet Machiavelli előírt: „ritorno al segno“, .. visszatérés az alapgondolatra, Hunyady Mátyás rendszerére. És meg is volt az az ember, aki képes volt reá. Martinuzziban birt a nemzet, egy ily lángeszű egyéniséget“. „A sors másképpen rendelkezett. Idegen uralom alá került, idegen érdekek labdájává dobatott oda és azon uralom, melyben mentségét kereste, az hozta a törököt nyakára, az intézte legdrágább vagyona, önálló állami és nemzeti élete ellen a legkonokabb támadást“. De a magyar nemzet állami önállóságának szent jogcímét éppen úgy nem vesztette el, mint nem 1849-ben, a midőn hasonlóképpen elbukott. Magyarország történelme a mohácsi veszedelemtől a szatmári békekötésig és innen 1825. évig, küzdelem a hatalmi súlypont visszaszerzéséért, az első a fegyveres mérkőzéseknek, a második a vis mertiaenek korszaka. Sok szenvedés, keserves csalódás emléke tapad hozzájuk, de lelkesítő is és biztató. „Amint Ferdinánd és utódai örök jogon akartak a magyar koronához igényt formálni, úgy ezt a koronát is a császári korona egyik tartozékának tekintették, amelynek igazi helye a családi Schatzkammerben van. Az országot is nem a magyar közjog alapján a Szent István koronája testének tekintették, hanem a családi hitbizomány egyik fekvőségének vagy majorságának. Az ilyen fekvőség, mely nem egy közjogi személyiség nélkülözhetetlen alkateleme, hanem egyszerű dolog: élettelen tárgy, melyet fölosztani, eladni, elfecsérelni is lehet, mint ahogy később történt Toscanával, Lotharingia helyett és Belgiummal céloztatott Bajorország helyett. Változtak legyen bár az idők, a viszonyok, a kérdések, jelszavak és emberek, de az alapvető eltérés a nemzet és koronának politikája között folytonosan megmaradt, mint amelyekkel a nemzetnek leszámolni és harcolnia kellett. És amint különböző jelszavak alatt és helyzeteknek közepette mindig egy és ugyanaz volt a harcnak alapgondolata és célzata, a magyar korona senki se terhelje magát. Ez szörnyű parancs volt, de még szörnyűbb volt a német újságok kommentárja. Némelyek szégyelték magukat és inkább meghamisították a császár szavait, de nem ezek voltak többségben; a bátrak kimondták, hogy a német császár helyesen beszélt, hogy a német nép nem érzelgős többé, hogy a teuton jó gyerek, ha nem ingerült, de ha megharagítják, akkor az ősvadság, a fúria teutonica tör ki belőle. Magam olvastam számos változatban. Hitted volna, tíz évvel ezelőtt, hogy az emberek vadságukkal is el fognak dicsekedni? — Elfelejted, hogy mik előzték meg a kínai háborút és hogy miképp bánnak a kínaiak egymással és ellenségeikkel. — Hangodból hallom, hogy nem nagyon bízol az ellenvetésedben. Hát a burok? Volt-e valaha háború brutálisabb, szemérmetlenebb és kegyetlenebb ? Elismeri mindenki, hogy a burok igen emberségesen bántak az angol foglyokkal és sebesültekkel, hiszen szegények nem műveitek és hogyan viszonozzák ezt az angolok ! Pusztasággá teszik az országot vak és tehetetlen dühükben. — Kétségbe vannak esve és az ijesztés fegyverével élnek. — De igen jól tudják, hogy az igazság a burok részén van és egyes egyedül erejüket tekintik jogcímnek. Különben ki volt korunk legünnepeltebb embere? Bismarck. Bizonyára óriási szellemi erő, de kíméletlen és kegyetlen a végsőig. Nem szellemével verte meg a franciákat, hanem katonáival, furfangjával, óriási seregeivel. — Talán ennek a háborúnak köszönjük a brutalitás tagadhatatlan jelenségeit és évtizedekig tart, míg kiheverjük ezt a csapást. — Nem hiszem. Az ilyen dolgoknak igen mélységes gyökereik vannak. Tudod, mi a hatalmi súlypontjának a császári koronába való nemcsak áthelyezése, hanem beolvasztása, úgy változtak ugyan a harcnak modora és eszközei, de a dolognak a lényege, a harc és a küzdelem mindig megmaradt, úgy hogy az összeköttetés nem békés összhangnak, de áldatlan viszálynak volt a szülőanyja.“ A baj oka a dinasztia egyéni kvalitásaiban és családi politikájában volt. A dinasztikus családi érdekek ápolása, amelyben a Habsburg-ház első lett a világon, önmagában az uralkodásnak sem politikai, sem erkölcsi jogcímére még nem elég. „Ezt a jogcímet csakis kiváló politikai, hadvezéri, kormányzati képességek alkotják, azon harmónia, mely a jogok és kötelességek, a dinasztikus célok és nemzeti érdekek közt található. A nagy európai dinasztiák, a Bourbon, Romanov és Hohenzollern, mind bírtak ilyen képességet föltüntetni. IV. Henrik és XIV. Lajos,, a Grosser Kurfürst és nagy Frigyes, nagy Péter cár, sőt még II. Katalin nemcsak nagyszabású egyéniségek voltak, de meg tudták cselekedni azt, hogy nemzetük nagyságával párhuzamosan haladjanak. De mindezen tulajdonokat hasztalan keressük a Habsburgokban“. Állításait bebizonyítandó, Habsburg Rudolftól kezdve több csládtagnak erős színekkel megfestett képét mutatja be, hogy szemünk elé tüntesse „az egyéneket, az eljárást, a mozgatórugókat, az erőket, amelyek a sikert előidézték“. A dinasztia rendszere az, hogy egyik nemzetet a másikkal, esetleg idegenekkel leigáztassa. Nem ismer hálát, sőt minden érintkezésből jogot formál, IV. László alapítja meg Rudolf szerencséjét. „Innentől kezdődik a dinasztia uralma a Lajtán túl. Magyarország is megkapta jutalmát, a „Dank vom Hause Österreich“ alapján, mert mihelyt Kun László meghalt, azt fiainak hűbér gyanánt adományozta. Igaz, hogy ez csak írott malaszt maradt, de az eljárás és politikára nézve eléggé jellemző“. III. Frigyes, kinek „az ember mindjárt a nevével meg van akadva, mert mint osztrák főherceg V-ik, mint német király IV-ik, mint római császár III-ik“, „legjobban demonstrálja a családnak tüneményes szerencséjét, mely számára csekély tulajdonok és óriási fogyatkozások dacára osztályrészül jutott“. A Habsburgok mindent összevéve jó családapák, jó katolikusok, a spanyol etikett békéiban fölnevelkedett uralkodók voltak, de e korszakban egyetlen Habsburgról sem jegyzett föl a történelem oly tényt, mely az ország dolgát előbbre vitte volna, vagy melyet mint igazi politikai sikert lehetett volna jellemezni. Állandó harcaik közepette III. Ferdinánd az egyedüli, aki II. Józsefig a csatatéren megjelent. A polgári kormányzatban úgy mint a katonaiban a legmerevebb barbár brutalitás legbiztosabb jele ? Nem a kínai háború, melynek krónikáját a német katonák hun leveleiben olvassuk ; nem a búr háború, melyben rokon fajok harcolnak egymás ellen ; nem Bismarck imádása, ki minden kímélet nélkül széttiport mindenkit, ki útját állotta és magát az ifjú császárt sem kímélte. Azokat a dolgokat mind úgy lehet magyarázni, mint te magyaráztad, külső körülményekből, látszatosan, de hidd el: a külső körülmények nem magyaráznak semmit. Nekem meggyőzőbb bizonyságaim varnnak. A gyűlőlét szabadon és álarc nélkül tombol a világon, ez a legszörnyűbb. Azelőtt, ha az emberek gyűlöltek, szégyelték magukat és takargatták és mindenféle objektív ürügyeket kerestek kegyetlenségeik palástolására. Az emberek most fennen, büszkén hirdetik. Igenis, én gyűlölök. Mit nekem igazság, emberiesség, én nekem kéj a gyűlölet. Soha annyi gyűlölet nem volt a népek közt, mint ma. A franciák nem tudnak segíteni a búrokon, de gyűlölik az angolokat és ezért fogadják oly lelkesen az öreg Krügert. A németek gyűlölik a franciákat és angolokat és ezek mennyire viszonozzák! Hogyan gyűlölnek bennünket az osztrákok! Miért ? Ilit vétettünk nekik ? Hogyan gyűlölik a csehek a németeket, kikkel együtt laknak. És mind gyűlölik a zsidót, mert a leggyöngébb és mert más. Számíts az emberek gyűlöletére és kitűnően számítasz. Légy brutális, erőszakos, kegyetlen, és imponálni fogsz. Ki ma a legnépszerűbb filozófus Németországban ? Nietzsche. És ez a szegény, szerencsétlen, beteg, dekadens ember, ki az őrültek házában halt meg, dicsőíti az erőt, bámulja a Mark junkerjeit, a „szőke bestiát“, mely urnak született és ha szükséges, széjjeltépi zsákmányát. Mi az az „Obermensch“, akiért rajong? A hatalkonzervativizmust hajtották. Nemcsak Magyarországot, Ausztriát sem igyekeztek megérteni, a mélyben soha sem volt nemzeti érzés és nemzeti közszellem. A királyok erkölcseiket, hivatalnokaikat és hadvezéreiket egyaránt idegenből importálták, mely utóbbiak aztán minden nemzeti szabadság és alkotmányosság leigázására kész eszközök lettek. A dinasztia saját tagjaival szemben is bizalmatlan; a „Bruderzwist im Hause Habsburg“ utószót sokáig megtartotta. A melyik családtag a nemzet előtt kedves volt, az gyanússá is vált. József nádort a családban Rákóczynak gúnyolják. Az 1569-iki országgyűlés kéri a királyt, hogy fiait hozza haza Spanyolországból, jöjjenek Magyarországba, tanulják meg a nemzet szokásait, nyelvét. Mind hiába. „Valamennyi Habsburg bir nyelvtalentummal, de odáig egyik sem viszi, hogy, a magyar nyelvet megtanulja“. Amint eltér egymástól a dinasztia családi politikájának és a magyar állam nemzeti politikájának célja, úgy eltérnek egymástól az eszközök is. Az idegen központi kormányzat, az idegen államférfiak, a pusztító idegen katonák az osztrák birodalmi érdekekért mindig készek kijátszani Magyarország állami érdekeit s állandóan hangoztatott elv az alkotmány elkobzása. Ez a törekvés azonban megtörött a magyar nemzet egészséges nemzeti tulajdonságain és eleven élettel teljes állami eszményén. Az ellentállásnak alkotmányos eszközeit, az országgyűlést és a vármegyéket páratlan szívós kitartásra ez serkentette. Így vált a vármegye egyáltalában, mely kezdetben nem politikai intézmény volt, elsőrangú politikai tényezővé, hajtva a szükségtől, az alkotmány védelmének el nem oltható vágyától. A dinasztiának nemzeti talajban nem gyökerező politikája meg is boszulta magát. A birodalom válságok elé került, amelyek reformokra kényszerítik, de arra képtelenek. A birodalom együttmaradását nem a dinasztia fő politikája okozta, hiszen ez, amint Magyarországon elkeseredést okozott, azonképpen hevülés nélkül hagyta az osztrák népeket is, hiszen ők sem találtak abban föl egyetlen egy rokon vonást nemzeti ideáljaikkal. Csak úgy voltak gépiesen összeforrasztva és a szabadság elnyomásával a kemény hatalom által összetartva. Lustkandl maga bevallja, hogy az örökös tartományok a kormányzásnak csak tárgyai voltak, de nem részei.A dinasztikus politika fölhasznált minden tartományt hatalmi céljaira, de egyiknek sem nyújtott kedvező biztatást, saját szerves életigényeiknek kifejtésére. A birodalom így az örökös tartományok erejére és nemzeti géniuszára sem támaszkodhatott. Ami azt föntartotta, két kívülről jövő tényező: az európai egyenmás ember, a természet kiszemelt embere, a véletlen szülte őserő, vagy az uralkodásra termett faj ivadéka, a természet koronája és célja, mert a többiek csak arra valók, hogy őt szüljék, táplálják, szolgálják. Az egész emberiség célja: ily emberek termelése. Tudod-e, hogy ez az igazi antikrisztusi evangélium? Mert az Úr mondotta, hogy a gyöngéké s a szegényeké a mennyek országa. — Ne hidd, hogy ez a baj tegnaptól való. Nagyon régi keletű az, és folyton rosszabbodik. A század elején dicsőítették a lángelmét. A romantikusok térdre borultak előtte és imádták és követték. Carlyle megírta a hősök imádásának könyvét, mely most jelent meg magyar fordításban, miután egy ideig elavult volt és most ismét korszerű lett. Schopenhauer már tovább ment. Lenézte és gyalázta a tömeget, a hétköznapi embereket, a természetnek e gyári termékét. De Schopenhauer és a romantikusok és Carlyle olyat imádtak, ami imádásra méltó, a szellemi erőt. Egyszerre, nem tudni honnét és miért, az imádás tárgya nem a szellemi erő lett, hanem az erő , sőt mennél brutálisabb, butább, esztelenebb az erő, annál jobb. Schopenhauer még jajgat azon, hogy a lángész oly ritka és hogy magányosan kell töltenie napjait, mert nem talál magához méltó társat. Nietzsche szinte ujjong, hogy az Übermentsch ritka, mert hiszen tér kell neki, hogy kitombolhassa magát. Ami vad, rakoncátlan, kíméletlen, az a nyomozati tömeget jótékonyan megijeszti, hogy meglapuljon előtte és tapodtassa magát, így haladtunk száz év óta és hol fogunk megállani ? — Ebben az összefüggésben még nem láttam a dolgot. Szinte megijesztesz. De érzem, hogy még nem mondtál mindent. Hiszen itt vagyunk mi, a szellem emberei! Szabad-e le&CK3tHW*Arwsi 25