Budapesti Hírlap, 1903. február (23. évfolyam, 32-58. szám)
1903-02-10 / 40. szám
Budapest, 1903. XXIII. évfolyam 40. szám. Kedd, február 10. Megjelenik mindennap, házfon és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben 8 fil., vidéken 10 fil. Telefon: szerk. 54—63, kiadók. 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Előfizetés- és hirdetés-felvétel: Ugyanő ház Józseforut 5. sz. a. oldalán. Apró hirdetések ára: Egy szó 4 ill., vastagabb betűvel 8 fl. Hirdetések nonpareille számítással, díjszabás szerint. A magyarság csatái. Irta: Alfa. Budapest, febr. 9. Nincs nagyobb gondja a magyar politikának, ha a nap kérdésein túl a holnappal is foglalkozik, mint a nemzetiségi kérdés, már azért is, mert a többi mind összefügg vele. E kérdés állapota fokmérője a nemzet teste egészségének. Ha egészségesek vagyunk, ez a baj is megszűnik; ha betegség bánt, ez a baj is mérgesen elfajul. A kórság okai mindig készen állanak a támadásra, mint a levegőben a rossz fajta bacillusok; lesik gyengeségünket. Ebben a pillanatban nagyon mozgolódnak. És nincs nagyobb szégyen, mint ha olvassuk, hogy most is veszítünk területet a végeken, hogy egész községek eltótosodnak, eloláhosodnak. Ha ez most történik, amikor mi vagyunk az urak! Hogyan lehetséges ez? A fővárosi ember vagy nem hiszi el, vagy azzal nyugtatja meg magát, hogy ilyesminek nem lehet nagy jelentősége. Közben vészkiáltások hangzanak felénk a végekről és panaszok hallatszanak, hogy nem azokat a helyeket tekintjük a magyar ügy csatatereinek, ahol az ellenség támad bennünket. És fölvetődik az a kérdés, hol vívják a magyarság nagy csatáit ? A középpontokban vagy a végeken? Vannak kérdések, melyek, akár igennel, akár nemmel felelünk, tőrbe csalnak bennünket, ami jele annak, hogy a kérdésben van hiba. Ha az előbbi kérdésre azt feleljük: a középpontokban, akkor joggal vádolhatnak bennünket, hogy a végeken veszni hagyjuk a nemzeti ügyet és a végek baja az egésznek a bajává lesz. Ha meg azt feleljük: a végeken, akkor úgy teszünk, mint a rossz orvos, aki a kór jeleket gyógyítja, ahelyett, hogy a baj forrásait keresné. A nemzeti élet küzdelem és ez a küzdelem a nemzeti élet egész területén folyik. A középpontokban és a végeken vívják a magyarság nagy csatáit. De mindenik résznek más a teendője. A modern államélet megköveteli, hogy minden állam erősen összefogja erőit, centralizálja magát. Az élet föltételei oly súlyosak lettek, a létért való küzdelem oly elkeseredett alakot öltött, hogy centralizált vezérség nélkül meg nem állhatunk. Ez a centralizálódás, akár akarjuk, akár nem, mindinkább növekedik és által járja, az állami és társadalmi életnek majdnem minden formáit. Az egész európai történet mutatja, hogy a tartományi önállóság folyton csökkent és végül egészen elenyészett. Franciaország már rég teljesen centralizált állam, most Német- és Olaszország is az. Mi maradt meg a német államok önállóságából ? Ugyanaz a folyamat egyesíti az egyes államokat befelé is. Ki képzelheti el a modern államot a régi hadi szervezettel, a régi eldarabolt közigazgatással, jogszolgáltatással? A nagy gazdasági és kultúrás akciók hasonló egységesítést követelnek. Régen mondják, hogy az állam hasonlít az organikus szervezethez; az igazság az, hogy mind hasonlóbbá teszszük hozzá. A szervezetben az egyes szervek bizonyos autonómiával bírnak, de mind összefüggnek egymással és vannak alá- meg fölérendelt szervek. A szív az egész szervezetet ellátja táplálékkal, az idegrendszer az egyes szerveknek szolgáltatja a mozgáshoz szükséges ösztönzéseket. Ilyenné válik lassan-lassan az állami élet. Vannak-e ennek káros oldalai is? Kétségkívül vannak, a részek régi önállósága kedvesebb volt, de ez a lírai költőkre tartozik. Az állami fejlődésnek vannak törvényei, melyek épp oly szükségszerűek, mint a természetiek. A dolog nem lehet másképp. Ha élni akarunk, centralizálni kell magunkat egy bizonyos fokig. Sőt a centralizálódás egyenes fokmérője az állami életrevalóságnak. Amely állam össze nem tudja fogni erőit, hogy irányozhassa és esetleg egy pontra központosíthassa,, az épp úgy elveszti az állami élet csatáit, mint az a hadvezér, aki a seregét nem tudja egy pontból egy pontra dirigálni, csúf vereséget fog szenvedni a centralizált ellenséggel szemben. Nálunk nagyon nehezen megy a centralizáció és az egész ország ideges nyugtalansággal nézi kifejlését, mert nem bízik benne. Centralizálunk, centralizálunk, mert másképp nem tehetünk, de rettenetesen félünk. Nem tudunk még jól, energikusan, céltudatosan, foganatosan centralizálni. Rákosi Viktor az Elnémult harangok című szép regényében leírja, hogyan némulnak el Garabón, mely azelőtt magyar volt, de melyet az oláh áradat egészen ellepett, a magyar templom harangjai. Szabad-e kicsibe venni ezt a szimbolikus esetet, melyhez száz hasonló eset van ? Szabad-e tétlenül néznünk ? Ki mondhatja ezt? Lehet-e erre nézve véleménykülönbség ? De hol történt a hiba? Garabón? Vagy a középpontokban ? Garabón őrszem állott, mely vigyázott a magyar érdekekre, a magyar pap. Ez megtette a maga kötelességét. De midőn látta, hogy a veszély nő, kötelességszerűleg jelentést tett a legközelebbi középpontban, ahonnan őt támogatni kellett volna. De nem támogatták. Kinevették, álomlátónak, alkalmatlankodónak csúfolták, kidobták. Oh, mily igaz ez! De akkor hol vesztettük - e el ezt a csatát? Garabón vagy a megyei székhelyen? Bizonyára a megyei székhelyen. A főispán alkalmatlan ember, rossz alvezér volt. De ki küldte őt oda? Persze költött esetről van szó, a valóságban, tudjuk, a főispánok egészen mások, de tegyünk úgy, mintha a dolog igaz volna, tehát ki nevezte ki a főispánt? A belügyminiszter. A garabói csatát tehát tényleg Budán vesztettük el. A szív és az agy működött rosszul, azért senyvedtek el a periferikus végek. Hol vívják tehát a magyarság nagy csatáit ? Kétségtelenül az egész területen, de elveszteni a középpontokban vesztjük el őket. Minden, ami a középpontokban és a középpontok középpontjában rosszul végeztetik, rosszul intéződik el, annak kihatása van az egész országra. Az mind csatavesztés. Ha a generális őrszemeket küld széjjel és az egyik elalszik a maga helyén, akkor könnyen lehet, hogy ebből semmi baj nem származik, tudniillik, ha nem jár ellenség arra. De ha baj történik, nem az őrszem a főhibás, hanem az, aki őt rosszul nevelte, kiképezte és alkalmazta. A csatát nem az őrszem vesztette el, hanem a generális, aki rosszul fegyelmezte seregét, aki nem tudta az őrszemeknek alkalmas embereket megválogatni. A véres háborúban a dolog nem megy oly könnyen, mert nem egy, hanem száz őrszemet állítanak föl, különböző vonalakban és lehetetlen, hogy mind elaludjanak. De abban a békés háborúban a következmények nem tűnnek föl oly gyorsan, az okok nem függnek oly közvetetlenül össze az okozatokkal, és ha száz, ha ezer ember elalszik, a baj nem tűnik föl mindjárt, bár sokkal veszedelmesebb. Mindenkinek a lelkiismerete nyugodt, az alvóké is, akik egészen természetesnek találják, hogy ők bizony alusznak, amikor az oly jól esik nekik. Minden ember, aki alkalmatlan és mégis protekció folytán fontos pozícióba jut, a magyarságnak egy-egy elvesztett csatája.Mellesleg mondom, minthogy nálunk a végeken szolgálni szinte büntetés számba megy, elképzelhetni, hogy nem mindig a legalkalmasabb emberek kerülnek a végekre. S ekkor panaszkodunk, hogy a végeken tért veszítünk. Idegen ajkú területen a magyar tisztviselő néha még a lakosság nyelvét sem érti és mégis uralkodjék rajta! Ez Dzsingisz kán idejében helyénvaló volt, de ma! De folytassuk:) Minden rosszul teljesített állami és társadalmi kötelesség: a magyarságnak egy-egy elvesztett csatája. A ki rosszul tanítja és neveli a jövendő Mai számunk 22 oldal.