Budapesti Hírlap, 1903. február (23. évfolyam, 32-58. szám)

1903-02-10 / 40. szám

Budapest, 1903. XXIII. évfolyam 40. szám. Kedd, február 10. Megjelenik mindennap, házfon és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben 8 fil., vidéken 10 fil. Telefon: szerk. 54—63, kiadók. 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Előfizetés- és hirdetés-felvétel: Ugyanő ház Józseforut 5. sz. a. oldalán. Apró hirdetések ára: Egy szó 4 ill., vastagabb betűvel 8 fl. Hirdetések nonpareille számítással, díjszabás szerint. A magyarság csatái. Irta: Alfa. Budapest, febr. 9. Nincs nagyobb gondja a magyar po­litikának, ha a nap kérdésein túl a hol­nappal is foglalkozik, mint a nemzeti­ségi kérdés, már azért is, mert a többi mind összefügg vele. E kérdés állapota fokmérője a nemzet teste egészségének. Ha egészségesek vagyunk, ez a baj is megszűnik; ha betegség bánt, ez a baj is mérgesen elfajul. A kórság okai mindig készen állanak a támadásra, mint a le­vegőben a rossz fajta bacillusok; lesik gyengeségünket. Ebben a­ pillanatban na­gyon mozgolódnak. És nincs nagyobb szégyen, mint ha olvassuk, hogy most is veszítünk terü­letet a végeken, hogy egész községek eltótosodnak, eloláhosodnak. Ha ez most történik, a­mikor mi vagyunk az urak! Hogyan lehetséges ez? A fővárosi ember vagy nem hiszi el, vagy azzal nyugtatja meg magát, hogy ilyesminek nem lehet nagy jelentősége. Közben vészkiáltások hangzanak felénk a végekről és pana­szok hallatszanak, hogy nem azokat a helyeket tekintjük a magyar ügy csata­tereinek, a­hol az ellenség támad ben­nünket. És fölvetődik az a kérdés, hol vívják a magyarság nagy csatáit ? A kö­zéppontokban vagy a végeken? Vannak kérdések, melyek, akár igen­nel, akár nemmel felelünk, tőrbe csal­nak bennünket, a­mi jele annak, hogy a kérdésben van hiba. Ha az előbbi kér­désre azt feleljük: a középpontokban, akkor joggal vádolhatnak bennünket, hogy a végeken veszni hagyjuk a nemzeti ügyet és a végek baja az egésznek a ba­jává lesz. Ha meg azt feleljük: a vége­ken, akkor úgy teszünk, mint a rossz orvos, a­ki a kór jeleket gyógyítja, a­he­lyett, hogy a baj forrásait keresné. A nemzeti élet küzdelem és ez a küzde­lem a nemzeti élet egész területén folyik. A középpontokban és a végeken vívják a magyarság nagy csatáit. De mindenik résznek más a teendője. A modern államélet megköveteli, hogy minden állam erősen összefogja erőit, centralizálja magát. Az élet föltételei oly súlyosak lettek, a létért való küzde­lem oly elkeseredett alakot öltött, hogy centralizált vezérség nélkül meg nem állhatunk. Ez a centralizálódás, akár akarjuk, akár nem, mindinkább növeke­dik és által járja, az állami és társadalmi életnek majdnem minden formáit. Az egész európai történet mutatja, hogy a tartományi önállóság folyton csökkent és végül egészen elenyészett. Francia­­ország már rég teljesen centralizált ál­lam, most Német- és Olaszország is az. Mi maradt meg a német államok önálló­ságából ? Ugyanaz a folyamat egyesíti az egyes államokat befelé is. Ki képzel­heti el a modern államot a régi hadi szer­vezettel, a régi eldarabolt közigazga­tással, jogszolgáltatással? A nagy gazda­sági és kultúrás akciók hasonló egysége­sítést követelnek. Régen mondják, hogy az állam hasonlít az organikus szerve­zethez; az igazság az, hogy mind ha­sonlóbbá teszszük hozzá. A szervezetben az egyes szervek bizonyos autonómiával bírnak, de mind összefüggnek egymás­sal és vannak alá- meg fölérendelt szer­vek. A szív az egész szervezetet ellátja táplálékkal, az idegrendszer az egyes szerveknek szolgáltatja a mozgáshoz szükséges ösztönzéseket. Ilyenné válik l­assan­-lassan az állami élet. Vannak-e ennek káros oldalai is? Kétségkívül van­nak, a részek régi önállósága kedvesebb volt, de ez a lírai költőkre tartozik. Az állami fejlődésnek vannak törvényei, melyek épp oly szükségszerűek, mint a természetiek. A dolog nem lehet más­képp. Ha élni akarunk, centralizálni kell magunkat egy bizonyos fokig. Sőt a centralizálódás egyenes fokmérője az állami életrevalóságnak. A­mely állam össze nem tudja fogni erőit, hogy irá­nyozhassa és esetleg egy pontra közpon­tosíthassa,, az épp úgy elveszti az állami élet csatáit, mint az a hadvezér, a­ki a seregét nem tudja egy pontból egy pontra dirigálni, csúf vereséget fog szen­vedni a centralizált ellenséggel szemben. Nálunk nagyon nehezen megy a cen­tralizáció és az egész ország ideges nyugtalansággal nézi kifej­lését, mert nem bízik benne. Centralizálunk, centralizá­lunk, mert másképp nem tehetünk, de rettenetesen félünk. Nem tudunk még jól, energikusan,­­ céltudatosan, fogana­tosan­ centralizálni. Rákosi Viktor az Elnémult haran­gok című­ szép regényében leírja, hogyan némulnak el Garabón, mely azelőtt ma­gyar volt, de melyet az oláh áradat egé­szen ellepett, a magyar templom ha­rangjai. Szabad-e kicsibe venni ezt a szimbolikus esetet, melyhez száz ha­sonló eset van ? Szabad-e tétlenül néz­nünk ? Ki mondhatja ezt? Lehet-e erre nézve véleménykülönbség ? De hol tör­tént a hiba? Garabón? Vagy a közép­pontokban ? Garabón őrszem állott, mely vigyá­zott a­ magyar érdekekre, a magyar pap. Ez megtette a maga kötelességét. De midőn látta, hogy a veszély nő, kö­­telességszerűleg jelentést tett a legköze­lebbi középpontban, a­honnan őt tá­mogatni kellett volna. De nem támogat­ták. Kinevették, álomlátónak, alkal­­matlankodónak csúfolták, kidobták. Oh, mily­ igaz ez! De akkor hol vesztettük - e el ezt a csatát? Garabón vagy a megyei székhelyen? Bizonyára a megyei szék­helyen. A főispán alkalmatlan ember, rossz alvezér volt. De ki küldte őt oda? Persze költött esetről van szó, a valóságban, tudjuk, a főispánok egészen mások, de tegyünk úgy, mintha a dolog igaz volna, tehát ki nevezte ki a főispánt? A bel­ügyminiszter. A garabói csatát tehát tényleg Budán vesztettük el. A szív és az agy működött rosszul, azért senyvedtek el a periferikus végek. Hol vívják tehát a magyarság nagy csatáit ? Kétségtelenül az egész terüle­ten, de elveszteni a középpontokban vesztjük el őket. Minden, a­mi a középpontokban és a középpontok középpontjában rosszul végeztetik, rosszul intéződik el, annak kihatása van az egész országra. Az mind csatavesztés. Ha a generális őrszeme­ket küld széjjel és az egyik elalszik a maga helyén, akkor könnyen lehet, hogy ebből semmi baj nem származik, tudniillik, ha nem jár ellenség arra. De ha baj történik, nem az őrszem a fő­hibás, hanem az, a­ki őt rosszul ne­velte, kiképezte és alkalmazta. A csa­tát nem az őrszem vesztette el, ha­nem a generális, a­ki rosszul fegyel­mezte seregét, a­ki nem tudta az őr­szemeknek alkalmas embereket megvá­logatni. A véres háborúban a dolog nem megy oly könnyen, mert nem egy, ha­nem száz őrszemet állítanak föl, külön­böző vonalakban és lehetetlen, hogy mind elaludjanak. De abban a békés háborúban a következmények nem tűn­nek föl oly gyorsan, az okok nem függ­nek oly közvetetlenül össze az okozatok­kal, és ha száz, ha ezer ember elalszik, a baj nem tűnik föl mindjárt, bár sokkal veszedelmesebb. Mindenkinek a lelkiis­merete nyugodt, az alvóké is, a­kik egé­szen természetesnek találják, hogy ők bizony alusznak, a­mikor az oly jól esik nekik. Minden ember, a­ki alkalmatlan és mégis protekció folytán fontos pozícióba jut, a magyarságnak egy-egy elvesztett csatája.­­Mellesleg mondom, minthogy nálunk a végeken szolgálni szinte bünte­tés számba megy, elképzelhetni, hogy nem mindig a legalkalmasabb emberek kerülnek a végekre. S ekkor panaszko­dunk, hogy a végeken tért veszítünk. Idegen ajkú területen a magyar tisztvi­selő néha még a lakosság nyelvét sem érti és mégis uralkodjék rajta! Ez Dzsin­­gisz kán idejében helyén­való volt, de ma! De folytassuk:) Minden rosszul teljesített állami és társadalmi kötelesség: a ma­gyarságnak egy-egy elvesztett csatája. A ki rosszul tanítja és neveli a jövendő Mai számunk 22 oldal.

Next