Budapesti Hírlap, 1905. július (25. évfolyam, 179-209. szám)
1905-07-14 / 192. szám
10 BUDAPESTI HÍRLAP. (192. sz.) 1905. július 14. ben a löld egyre fölebb hágott a nyugati égboltozat ! Vehetem önt feleségül. Meggyőződtem ugyanis, hogy tán. A holdszivárvány hosszabb ideig tündökölt, míg a világon minden bajnak a házasság az oka. Csak , a legényember lehet igazán boldog. Esküszöm azonvégre elenyészett. (A főváros látóképei amerikai múzeumban.) A st.-louisi világkiállítás kormánybiztosa a magyar kiállítás üres falfelületeit Budapest székesfőváros szebb pontjairól fölvett nagyobb fényképekkel óhajtotta diszittetni, hogy a külföld figyelme ily módon is szép fővárosunkra legyen terelve. A képek elkészítésével Szögyény kormánybiztos megkereste Erdélyi udvari fényképészt, aki eleget tett a fölhívásnak s a kiállítás céljaira nagyméretű felvételeket készített Budapest legszebb pontjairól. A képek feltűnést keltettek a st.-louisi kiállításon, úgy hogy a csikágói Municipal Múzeum igazgatója, aki a képeket ott látta, valamennyit megrendelte múzeuma számára Erdélyinél, aki az erre vonatkozó hivatalos átiratot ma kapta meg Amerikából. (Braun Márkus jelentése.) Newyorkból jelentik nekünk: Braun Márkus, az Egyesült Államok kivándorlási biztosa, Oysterbayba, Roosevelt nyaraló helyére érkezett, hogy a köztársaság elnökének jelentést tegyen Magyarországon tett tapasztalatairól. Braun azt állítja ebben a jelentésében, hogy magyar államhivatalnokok bűnös közreműködésével számos gonosztevő és hülye ember vándorol ki Amerikába, sőt sokszor kinyitják a börtönök kapuit, hogy a legveszedelmesebb fegyenceket Amerikába szöktessék. Amíg a mostani bevándorlási törvény érvényben lesz, bajos lesz ezeket a visszaéléseket megakadályozni. Braun e bajok orvoslására azt ajánlja, hogy minden bevándorló partraszállásánál útlevelet mutasson elő, amely felvilágosítást ad származásáról, erkölcsi viselkedéséről és kivándorlásának okáról. Braun jelentésének további részében a magyarországi hatóságokkal való összekoccanásáról beszél és erre vonatkozólag azt mondja, hogy rendőrügynökök megérkezésének napjától fogva kémek módjára vették körül s minden lehetőt elkövettek, hogy munkáját megzavarják, úgy, hogy kénytelen volt a rendőrügynököket, akik ennyire megfeledkeztek magukról, általa fölállított emberekkel megfigyeltetni, azaz ellenkémkedést szervezni. A Hungarian Republican Klub Braun tiszteletére megérkezésének napján ebédet adott, amelyen Braun beszédet mondott, amelyben a budapesti rendőrségnek ellene tett vádját hazugságnak nyilvánította és azt mondta, hogy az elnökhöz intézett jelentésében semmi becsmérlőt sem mondott a magyarországi kivándorlás karakteréről, hanem csak azt javasolta, hogy a kivándorlás dolgában bizonyos megszorító intézkedéseket tegyenek. Braun legközelebb hivatalos misszióban Kínába utazik. (A honvédmenedékházból.) A honvédmenedékházban a tagok közül az év első felében meghalt három tizedes és kilenc közvitéz. Az elhaltak között a legidősebb 87, a legfiatalabb 72 éves volt. Ezek helyébe fölvettek főhadnagyot, 2 hadnagyot, 2 őrmestert, 3 tizedest és 4 közvitézt. A menedékház mostani állománya 14 tiszt, 24 őrmester, 42 tizedes és 70 közharcos. Ezek közül a legidősebb 90 éves, Lempiczky Miklós tizedes. Korra nézve 90, 88 és 86 éves tagja egy-egy van a menedékháznak, 85 éves négy, 84 éves három, 83 éves kettő, 82 éves tíz, 81 éves nyolc, 80 éves tizennégy, 79 éves huszonegy, 78 éves tizenhat, 77 éves huszonkettő, 76 éves huszonkettő, 75 éves tizenhárom, 74 éves négy, 73 éves három és 72 éves öt. A lefolyt félévben a honvédelmi minisztériumból Szilli-Dap Béla altábornagy, Kepes Gyula dr. vezértörzsorvos, Pamuska László műszaki őrnagy és Breuer Zsigmond hadbiztos többször általános szemlét tartottak a menedékházban, s a vezetőségnek működéséért elismerésüket fejezték ki. A menedékház parancsnoka, Szent-Imrey Kálmán még mindig beteg s a menedékház ügyeit Dobó Béla honvédelmi miniszteri számellenőr vezeti. (A Szahara császárnéja.) Ismeretes már világszerte Lebaudy-nak, a fiatal párisi milliomosnak az a furcsa terve, hogy be akarja telepíteni a szaharai sivatagot, a melynek majd ő lesz császára. Lebaudy annak idején császárnéról is gondoskodott: De Dion kisasszony, varieté-énekesnőt szemelte ki erre a hivatásra. Házasság helyett örök hűséget ígért a csinos leánynak. Az örök hűség három esztendeig tartott. Ez alatt az idő alatt az énekesnő keresztülkasul utazta Európát Lebaudyval, aki végül is egy szép összeg pénzzel elintézte a maga részéről az örök hűség kérdését. Az énekesnő pedig most visszatér a színpadra és Lebaudyval lejátszódott regényét alaposan kihasználja reklámcélra. Most Bécsben van, ahol egy újságírónak a következőket beszélte el Lebaudy Jakabról: — Jakabbal 1902 szeptemberében ismerkedtem meg Aix-lex-Bains-ben. Első látogatása alkalmával így szólt hozzám: — El vagyok ragadtatva, kisaszony, de nem bán kisasszony, hogy sohasem fogom önt elhagyni. Tudja ön, hogy kik a Lebaudyak? Nem tudja, tehát megmondom. A Lebaudyak a világ leggazdagabb cukorgyártói és én az ő ivadékuk vagyok. Az apám már nem él, de az anyám igen, Parisban lakik és tömérdek milliója van. Ön az én hivatásomra kiváncsi talán? Nincs semmi hivatásom, de valami benső hang azt súgja, hogy a világ még egyszer beszélni fog rólam. Négy hónapon át — így folytatta az énekesnő — beutaztuk jóformán az egész világot, Lebaudy szórta a pénzt, de egyszerre igen sajátszerű magaviseletet kezdett tanúsítani, amíg aztán egy szép napon tudomásomra hozta, hogy neki okmányai vannak, amelyek azt bizonyítják, hogy a Szahara a Lebaudyaké, így ő császára a Szaharának, amelyet be fog telepíteni. — Örvendj, gyermekem, igy szólt hozzám Lebaudy, — te lesz a Szahara császárnéje. Mi nem vagyunk ugyan megesküdve, de ez nem baj, mert én a Szaharában új törvényt csinálok, amelynek egyik paragrafusa ez lesz. Férfi és nő csak akkor léphetnek házasságra, ha próbaidőképpen egymás megismerése céljából három esztendeig már együtt éltek. Én egyébként még sok más reformra is készülök. A szerencse és a boldogság országát akarom megalapítani, amelyben soha sem áldozik le a szerencse napja. Örvendj, ennek az országnak te leszel a császárnéja. — Én nem örültem ennek a tüneményes ígéretnek, folytatta az énekesnő. Jakab e naptól kezdve soha sem beszélt velem terveiről. Tömérdek levelet kapott mindenfelől. Ha kérdeztem, mindig így szólt: — Nekem megvan a magam célja. — De egy császár, aki monoklit visel, mégis nehezen érthető — mondottam én neki, mire mindig dühbe jött. Utazásunk közben, egy félévi kóborlás után, egyszer csak Lebaudy, aki mindig készült terve keresztülvitelére, Tuniszban százötven tevét vásárolt, fölfogadott nyolcvan arab embert, aztán ezekkel, mint kísérettel, bevonult a szaharai sivatagba. Én kértem, hogy ne vigyen magával, mire ő így felelt: — Meg kell magadat mutatni a népnek. — A népet már látom itt is, feleltem a százötven tevére és a nyolcvan arabusra mutatva. Lebaudy e szavakra dühbe jött, de sok kérésemre végül megengedte, hogy amíg ő oda lesz, én Marseilleben töltsem az időt. Amikor ismét találkoztunk, így szólt: — Minden jól ment, nemsokára proklamáltatom magamat. Az orosz hadseregtől várok segítséget. Az elégedetlen orosz katonák és matrózok mindnyájan készek követni a szép Szaharába. Már az őszre megkezdődik a dolog. — És Lebaudy ekkoriban mindig törvénykönyveken dolgozott. A városokban brosúrákat osztogatott, így Triesztben is. Az egyik brosúrában a többi közt ezt mondja: „Amikor egy zseni megjelenik a világon, az összes bolondok szövetkeznek ellene." A másik brosúrában fölszólítja a fiatalembereket, hogy telepedjenek le a Szaharában, ahol nincsenek bilincsek, nem kell házasodni. — Lebaudy, így fejezte be elbeszélését az énekesnő, most Páduában van, de terveiből aligha lesz valami, mert pénze már nagyon fogy. Mi elváltunk egymástól, de ő még most is riogat nekem. (Napiparancs a tisztek ellen.) Egy berlini lap közli a libaui hadikikötő parancsnokának egyik napiparancsát, amely szomorú világot vet az orosz haditengerészet fegyelmének züllésére s a melynek éle különösen a tisztek ellen irányul. A napiparancs így szól: Parancsaim ellenére most is gyakran megtörténik, hogy a katonák engedelem nélkül csavarognak az teákon, tehát önhatalmukból távoztak helyükről. Kérdésemre mindig azt felelik: „Azért nincsen írott engedélyem, mert csak a túlsó oldalon lévő üzletbe megyek." Ebből könnyen lehet következtetni arra, hogy a századparancsnokok, az alosztályok parancsnokai, az inspekciósok, a tisztek és altisztek és az alosztályok ügyeletesei hogyan teljesítik kötelességüket. Ha a közelbe kieresztik őket írott engedelem nélkül, miért ne lehetne az a közel messze is s miért ne csavarognának el, hogy leigyák magukat és verekedjenek? Minek kellenek a tisztek és az altisztek, ha mindenkit szabadjára hagyunk? Ma is találkoztam két matrózzal az utcán. Az egyik más hajónak a sipkáját viselte, a másik a hóna alatt vitte a nadrágját. Ezek is csak a közeli boltokban igyekeztek s mikor ■megparancsoltam nekik, hogy kövessenek, az egyik befutott az erdőbe. Parancsnoka, kinek szabadságért való kérését megtagadtam, ma megismételte kérését. Meg kellett tiltanom neki, hogy még egyszer hozzám jöjjön ebben a dologban. A hadseregtől a tengerészeihez áthelyezett tisztek nem akarják elhinni, hogy csak a legnagyobb kényszernek engedve, fogadjuk be őket, kik feljebbvalóiktól hozott ajánlásukra teljesen érdemetlenek. Véleményem szerint jobb lenne, ha a tengerészetnél egyáltalán nem lennének tisztek, minthogy pusztán a létszám betöltése végett s azért, hogy fizethessenek nekik s előjogokat adjanak, olyan tiszteket hoznak, akik gyermekeinknél, a matrózoknál helytelen magatartásuknál fogva csak nemleges eredményt tudnak elérni. Meghagyom a század- és osztályparancsnokoknak, hogy ne kérjenek tőlem szabadságot mindaddig, míg javulásukat a legénységképzettségén, észre nem veszem. Követelem, hogy minden megrovás és megjegyzés, amit a századparancsnokok feljebbvalóiktól kapnak, velem közöltessék s figyelmeztetem őket arra, hogy három megintés elegendő a szolgálatból való elbocsátáshoz. Képzelem, hogyan teljesíthetik a tizedik század alantaskatonái parancsnokuknak, Kobilinszkij százados parancsait, ha egy matróz az én parancsaimnak is merészkedik ellenszegülni. Az erdőbe szökött matrózt csak fegyelmi büntetés illeti, mert nem ő az igazi bűnös, hanem a századparancsnok. (Nagy idők tanúja.) Schönwiesner Károly negyvennyolcas honvédfőhadnagy, nyugalmazott tatai uradalmi főmérnök július 12-én nyolcvanegy éves korában meghalt Tatatóvárosban. (A kivándorlók milliói.) A Bécsben székelő amerikai főkonzul a minap kimutatást készített arról a rengeteg pénzről, melyet a kivándorlottak a lefolyt három évben Ausztriába és Magyarországba küldöttek. E szerint 1902-ben 34 millió, 1903-ban 37 millió és 1904-ben 46 millió dollár pénzküldemény érkezett a postán. Ennek az összegnek nagyobb fele Magyarországra esik. (Szélütés a birói székben.) Székesfejérvárról jelenti tudósítónk, Máder Ferenc dr. táblabiró ma egy törvényszéki főtárgyaláson elnökölt, a mikor az ítélet kihirdetése előtt hirtelen rosszul lett s a földre bukott. Lakására szállították. Az orvosok megállapították, hogy szélütés érte. Állapota kissé javult. (Egy bosnyák katona balesete.) A harmadik bosnyák gyalogezred néhány százada ma reggel gyakorlaton volt. A nagy hőségben sokat szenvedett a legénység, nem egy rosszul is lett közüle. A harmadik század egyik közlegénye, Damjdnics Krisztián is betegje lett a gyakorlatnak, de erőt vett magán s gyalog jött befelé századával a fővárosba. A mikor a század a Lipót-körutra ért, Damjanics kidült a sorból s elvágódott a kocsiúton. A mentőket hivták, a kik azonban nem tudták eszméletre téríteni, hanem bevitték a budai bosnyák kaszárnyába. Valószínű, hogy a katonát napszúrás érte. (Egy csendőr hadnagy tragédiája.) Kolozsvárról írják: A múlt év szeptemberében történt, hogy Zilahy Tibor kolozsvári csendőrhadnagy eljegyzett egy erdélyi úrilányt s néhány hónapra rá kitűzték az esküvőt. A vőlegény, a mikor elérkezett az esküvő ideje, vonatra ült, hogy jegyeséhez utazzék. A vonaton revolverével babrált s véletlenül elsütötte. A golyó balszemébe fúródott. Sokáig feküdt a kolozsvári klinikán, mig végre elhagyhatta a kórházat. Időközben jegyese visszaküldte neki a jegygyűrűt, ami annyira elkeserítette a csendőrhadnagyot, hogy búskomorságba esett. Egy-két hónappal ezelőtt azonban mintha visszatért volna régi jó kedve és szolgálatát is rendesen végezte. Megvigasztalódása azonban csak látszat volt, mert Zilahy Tibor nemrég eltűnt a városból és senki sem tudja, hova lett. Az a föltevés, hogy öngyilkossá lett. A hadnagy apja, Zilahy László nagyszalontai közjegyző kétségbeesetten keresteti fiát; szerinte lehetséges, hogy fia nem követett el öngyilkosságot, csupán elment külföldre, valahová messze, ahol feledést keres. • ! — (Letartóztatott közjegyző.)A fővárosi rendőrség ma délután letartóztatta Andróczky Gyula zircvidéki körjegyzőt. Andróczky 1200 koronát sikkasztott a hivatalos pénzből s erre a visszaélésre még két hónappal ezelőtt jött rá fölöttes hatósága. A körjegyzőnek sikerült akkor Zircről megszöknie, rokonsága ellátta pénzzel, hogy külföldre meneküljön. Andróczky egy darabig céltalanul bolyongott Németországban és Franciaországban, de nem volt maradása s egy hete visszajött Budapestre. Azt hitte, hogy a rendőrség nem akad rá s a Nefelejts utca 22. számú házában albérletben húzta meg magát. Egy detektív azonban véletlenül nyomára jutott s a lakásán letartóztatta. (Az orosz forradalom őrültje.) Lembergből táviratozzák. A gyorsvonatról, a mely tegnap éjjel Podvolodskából Bécsbe indult, Podlerce állomás közelében egy asszony kiugrott a kocsi ablakán. A gyorsvonatot azonnal megállították és az asszonyt,aki csak jelentéktelen sérülést szenvedett, ismét a vonatra vitték. A rendőrség megállapította, hogy az, asszonyt Gubát Péter pétervári gazdag szállótulajdonos felsége, akinek, hozzátartozói elbeszélése szerint, az orosz forradalom véres eseményei megzavarták az eszét. (Az automobil áldozata.) Bécsből jelentik nekünk: A trieszti után, Inzersdorf közelében egy automobil elgázolta Frühwirth mekanikusnak tizen- kétéves fiát, aki nyomban meghalt. A sütő, aki egyedül ült az automobilon, a legnagyobb sietséggel igyekezett a szerencsétlenség helyéről elmenekülni, de.