Budapesti Hírlap, 1906. április (26. évfolyam, 90-118. szám)
1906-04-01 / 90. szám
1906. április 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (90. sz.) _________ mi erősségünket ne engedjük elkallódni. Ne tűrjük törvényes jogaink elhomályositását és kitartással törekedjünk igazainknak gyakorlati érvényt szerezni. Ne feledjük el azt se, hogy önálló állami létünk is feledjük el azt sem, hogy önálló állami létünk is kockán forog, ha a mai rendszer törvényességét elismerjük. Bülow herceg az urakházában. Berlin .•ből jelentik: Bülow herceg birodalmi kancellárt meghívták az urakházába. A válság. Budapest, márc. 31. Az alkotmányfelfüggesztés küszöbén áll azország. Ez kétségtelen bizonyosság. Őfelsége még nem döntött ugyan véglegesen a választás kiírása dolgában, de a Fejérváry-kormány azt hiszi és azt várja, hogy a király döntése a kormány javaslatainak értelmében fog elkövetkezni ,s a választás elmarad, az alkotmány súlyos sérelme árán. A kormány teljesen elzárta a királyt minden olyan befolyástól, amely árthatna a jelenlegi uralom és zavar nyílt és titkos érdekeltjeinek. Rendes, normális viszonyok között az olyan nagyfontosságú lépés, mint az 1848. évi IV. törvénycikk megsértése — ami nyílt alkotmány, szegés — nem történhetnek meg a nélkül, hogy minden lehető módon meg ne próbálják a vészes , sérelem elkerülését és elhárítását. Most e részben nem történik semmi. Ő felsége nem kíván tájékozódni csak abban az egyoldalú irányban, amelyet a kormány s az ő nyílt és titkos szövetségeseinek érdeke képvisel. S az a nevezetes, hogy a válságnak jelen fázisában is a legnagyobb és a legcsúfosabb szerepet a szabadelvű párt és az ő vezére játsza. "A szabadelvű párt régi politikája mindig csakarra irányult, hogy megtartsa és biztosítsa magának a hatalmat, most pedig, hogy a választáson megbukott és az erőszak politikája folytán elvesztette a talajt az országban, minden törekvése abban merül ki, hogy mindent és mindenkit ’lejárasson s lejárassa magát az alkotmányt is,csakhogy azután ismét Ő keríthesse kezébe a hatalmat, ha mindjárt — amire számít! — egy nemzeti aléltság, az ország végső kimerülésének az árán is. Két színen folyik a rut játék. Az egyik a nyilvánosság előtt, a másik a sötét háttérben, suba alatt és a politikai kulisszák mögött. A nyilvánosság előtt azt mondja a szabadelvű párt: mi kisebbség vagyunk, félreállunk. A valóság pedig az, hogy egy pillanatra sem állt félre, hanem magatartásával mindig a legerősebben hátráltatta a többség nemzeti törekvéseit és mozdította elő az erőszakos kormány céljait. Taktikája mindig az, hogy a nyilvánosság előtt olykor élesebben megszólja, de rendszerint enyhén cirógatja, a sorok között menti a kormányt, ellenben mindig és következetesen rugdossa a koalíciót és a nemzeti ellentállást. Olykor kicsendül a szabadelvű pártból az a jelszó, hogy az alkotmány védelmében egynek kell lennie az egész nemzetnek; a valóságban pedig a szabadelvű párt megosztja a nemzetet s ő inkább a kormány, mint a nemzet pártján áll. Egy olyan küzdelemben, aminőt az ország jelenleg folytatni kénytelen, aki nincs a nemzettel, az a nemzet ellen van. Márpedig a szabadelvű párt nemhogy támogatná a nemzeti küzdelmet, hanem gyöngíti és minden lehető módon rontja, hitelét. . . A nyilvánosság előtt a játék olykor azt a szint öltötte, mintha éles összeütközés, éles ellentét támadt volna Tisza és Fejérváry között. De Tisza István gróf és Berzeviczy Albert azok a férfiak, akik egy alaptörvény sarkalatos rendelkezésével szemben a célszerűségi szempontot helyezik fölbe a törvénynek s ezzel a legerősebb, a döntő súlyú argumentumot szolgáltatják Fejérváryék kezébe a választás elrendelése ellen. Miért ? Mert a választás nem szerepel most a szabadelvű párt hatalmi eirkulusai között, mert a szabadelvű párt, ha most volna a választás, még jelöltet sem állíthatna, e szerint a párt teljesen és végképp eltűnnék a politika színpadáról. És minden külső látozatos ellentét mellett és a mellett, hogy a szabadelvű párt mintegy ellenzéki pártnak vallja magát, igen szoros barátság van szabadelvűek és haladók, Fejérváry Géza báró és Tisza István között. Ezt mindenki sejthette eddig is, de mi némi adatokkal fogjuk bizonyítani a következőkben.* Fejérváry Géza báró tegnap délután meg- látogatta Tisza István grófot fasorbeli lakásán. Az ilyen látogatás nevezetes és sokatmondó jelenség. Közeledik az országgyűlés összehívásának végső törvényes terminusa, ő felsége formálisan még nem határozott, de a kormány Tisza István célszerűségi szempontjai értelmében tett javaslatot a királynak. S miközben az ország feszülten várja, hogy mi fog történni, féltvén az alkotmányt és aggódván a nemzet sorsán, azonközben Fejérváry Tisza Istvánhoz megyen tanácskozni a politikai helyzetről. Tisza állítólag félreállott, de, úgy látszik, nem állott olyan messzire, hogy Fejérváry meg ne találhassa őt — és ő Fejérváryt — s hogy ő meg Fejérváry, tehát az a két férfiú, aki a Széll Kálmán ellen szőtt intrikával a jelenlegi helyzetet tulajdonképpen fölidézte, ne folytathassa tovább a szabadelvű párt politikáját. Szinte ugy tetszik, hogy mindannak, a mi azóta történik, hogy Tisza gróf megbukott és Fejérvárynak helyét átadta, tulajdonképpen sugalmazója Tisza István gróf. A cél az, hogy az erőszak igazolja a Tisza István jóslatait és a szabadelvű párt nemzetrontó politikáját. Katasztrófának kell jönnie, mert Tisza megjósolta a katasztrófát. Dőljön romba az alkotmány, hull-, jön porba a magyar szabadság minden biztosítéka, de az egész nemzet romjain is igazolni kell Tisza Istvánt. Ezt követeli a Tisza István állam-, férfiúi egyénisége s még inkább: a szabadelvű pártnak nevezett társaság hatalmi politikája. A válság elején, amikor tárgyalás folyt a király és a koalíció között, azt hangoztatta Tisza István gróf bizalmasan, a párt végrehajtó bizottságában: Nekünk az az érdekünk, hogy a koalíció minél kevesebbel beérje! Ez útmutatás .. szerint minden befolyású; kát ■ és összeköttetésüket mozgósították, hogy, fönt az engedékenység politikája fölül ne kere-.. kedjék, a koalíciót viszont vádolták, hogy a ha— Biztosítom ... — Hát akkor mit kritizál ? — Biztosítom őszinte rokonszenvemről, de e pillanatban becses személyét nem fogadhatjuk el. Menjen három hónapra délvidékre, főkéntEgyiptomba, s ha visszatér, majd cseveghetünk a dologról. — Ugyan kérem, ha olyan anyagi helyzetben volnék, hogy Egyiptomba utazhatnék, nem vesződnék biztosítási gondokkal. Ezzel ott hagytam az orvost s az ügynökök kárörvendő sorfala között távoztam. Távozásom alkalmával olyan szobákon mentem keresztül, melyek kisebb rekeszekre voltak osztva, s ahol üvegfalak mögött láttam az egészségtől duzzadó főigazgatót, aligazgatót, vezérigazgatót, a felügyelő-bizottság elnökét, tagjait és a főtitkárt. Én, beteg ember szomorú arccal néztem végig rajtuk. A biztosítótársaságok célja, úgy látszik, az igazgatók számára kellemes jövőt biztosítani, a kliens jövő sorsa másodrendű dolog. Már a lépcsőn köhögési rohamaim támadtak, s eszembe jutott az az asztma, amelyet e pillanatban fedeztek föl belsőm rejtekében. Őszinte csodálkozásomra az orvos véleménye ellenére bátor voltam életben maradni. A virágok nyíltak és elhervadtak, a nyár termését leszedték, az ősztől megérlelt kincseket, hordóba fejtették, az idő telt, szívelhájasodásom nem mutatkozott, asztmám, köszönöm kérdését, nagyon jól érezte magát és én nemcsak éltem, de minden elsején megvolt az a negatív örömöm, hogy a Kolumbia pénzbeszedője nem jelentkezik az esedékes fizetségért. Sőt egy napon, mikor a lapot kezembe vettem, nagy meglepetésemre azt olvasom, hogy a főigazgató elhunyt. Eszembe jutott, hogy milyen irigykedve néztem rája a visszautasításom napján, s eme bűnös érzelmem kiengesztelésére kivasaltattam a fekete kabátomat és megjelentem a temetésen. S hogy a kiengesztelés még teljesebb legyen, közvetetlenül a koporsó után lépkedtem, az aligazgatónak, a felügyelőbizottság tagjainak, a főtitkárnak és az orvosnak társaságában. Mondhatom, hogy az egész társaságban az én arcom volt a legszomorúbb, ami érthető is, miután én voltam az egyetlen, akire e haláleset folytán semmiféle előléptetés sem várakozott. Az aligazgató a felügyelő-bizottság elnökével szemben úgy nyilatkozott az elhunytról, hogy az egy komisz fráter volt, aki sokkal jobban gondoskodott a maga, mint az intézet érdekeiről. Ami nem gátolta őt meg abban, hogy a temetőben le ne vegye kalapját és a meghatottságtól remegő Ferenc József-kabátban el ne búcsúztassa az igazgatót, mint a nemes munka, az önzetlen emberszeretet bajnokát, aki alatt az intézet legfényesebb korát élte. Háta mögött állván, szerettem volna meglökni, hogy ő is beleessék, a nyitott sírba és eltemettessék, aminek a felüeyelő-bizottság elnöke bizonyosan nagyon megörült volna, mert ez esetben ő lett volna a főigazgató. A temetésről visszajövet megszólítottam a doktort s figyelmeztettem őt arra, hogy még mindig élek, az ő jóslatai ellenére. Ő végignézett rajtam és hidegen azt mondta: az az ön szerencséje. Telt, múlt az idő, s én egészen jól éreztem magamat. Néha elrontottam a gyomromat, néha megfájdult a fejem, látásom egy kicsit meggyöngült, de éltem, s ez a fő. Egy napon, mikor a lapot kinyitom, megdöbbenve olvasom a gyászrovatban, hogy az aligazgató, aki azóta főigazgató lett, meghalt. Ő is az általam irigyeltek sorába tartozván, megtettem neki azt a szívességet, hogy elkísértem utolsó útjára. A koporsó mögött mentem, oly bizalmas és meghatott modorban, hogy a felügyelőbizottság régi elnöke, aki most aligazgató volt, jónak látta karjaimra támaszkodni. Fényes cilinderemben és harangi alakúra vasalt szalonkabátomban csakugyan úgy festhettem, mint egy főrészvényes, aki az évi közgyűlésen indítványozni szokta, hogy az igaz-gatóságnak a fölmentést megadják. Az aligazgató bizalmas beszélgetésünk közben röviden vén tolvajnak nevezte az elhunytat, aki alatt a Kolumbia részvényei húsz koronával estek. A nyitott sírnál azonban ő is meghátrált az igazság szelleme elöl, s eltakarván arcát (talán szégyezdejében), egy dicsőítő himnuszt zengett a megboldogultra, aki alatt az intézet második aranykorát élte. Az egész gyászbeszéd különben az intézetnek egy ügyes reklámja volt, mely másnap az összes pausálés lapokban egész terjedelmében megjelent. Fölösleges megjegyeznem, hogy a temetés után odaléptem az orvoshoz és így szóltam hozzá:— Igen tisztelt doktor úr! Én vagyok az az ember, akit nyolc év előtt az ön kedvezőtlen véleménye alapján a Kolumbia visszautasított. Ön olyan bajokat fedözött föl bennem, melyek alapján korai halálomat helyezte kilátásba. Lássa kérem, nem volt igaza, mert én még mindig élek. Azok közül az urak közül pedig, akik engem, mint beteg embert nem fogadtak el, már a második embert temetjük. A doktor fejcsóválva nézett végig rajtam és így szólt: — Mond valamit, barátom, azt hiszem, szamár voltam. Hát próbálja meg, lépjen be most. Hidegen viszonoztam tekintetét és így feleltem : — Még nem érkezett el az ideje. A harmadik főigazgató temetésén újra találkoztunk. Mikor megjelentem és a gyászkisé-í ?