Budapesti Hírlap, 1906. április (26. évfolyam, 90-118. szám)

1906-04-01 / 90. szám

1906. április 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (90. sz.) _________ m­i erősségünket ne engedjük elkallódni. Ne tűrjük tör­vényes jogaink elh­omályositását és kitartással töre­kedjünk igazainknak gyakorlati érvényt szerezni. Ne feledjük el azt se, hogy önálló állami létünk is feledjük el azt sem, hogy önálló állami létünk is kockán forog, ha a mai rendszer törvényességét elis­merjük. Bülow herceg az urakházában. Berlin­ .•ből jelentik: Bülow herceg birodalmi kancellárt meghívták az urakházába. A válság. Budapest, márc. 31. Az alkotmányfelfüggesztés küszöbén áll az­­ország. Ez kétségtelen bizonyosság. Ő­felsége még nem­ döntött ugyan véglegesen a választás kiírása dolgában, de a Fejérváry-kormány azt­­ hiszi és azt várja, hogy a király döntése a kor­mány javaslatainak értelmében fog elkövetkezni ,s a választás elmarad, az alkotmány súlyos sé­relme árán.­­ A kormány teljesen elzárta a királyt min­den olyan befolyástól, a­mely árthatna a jelen­legi uralom és zavar nyílt és titkos érdekeltjei­­­n­ek. Rendes, normális viszonyok között az olyan nagyfontosságú lépés, mint az 1848. évi IV. tör­vénycikk megsértése — a­mi nyílt alkotmány­­, szegés — nem történhetnek meg a nélkül, hogy minden lehető módon meg ne próbálják a vészes , sérelem elkerülését és elhárítását. Most e részben­­ nem történik semmi. Ő felsége nem kíván tájé­kozódni csak abban az egyoldalú irányban, a­melyet a kormány s az ő nyílt és titkos szövetsé­geseinek érdeke képvisel. S az a nevezetes, hogy a válságnak jelen fázisában is a legnagyobb és a legcsúfosabb sze­repet a szabadelvű párt és az ő vezére játsza. "A szabadelvű párt régi politikája mindig csak­­arra irányult, hogy megtartsa és biztosítsa ma­gának a hatalmat, most pedig, hogy a választá­son megbukott és az erőszak politikája folytán elvesztette a talajt az országban, minden törek­vése abban merül ki, hogy mindent és mindenkit ’lejárasson s lejárassa magát az alkotmányt is,­­csakhogy azután ismét Ő keríthesse kezébe a ha­talmat, ha mindjárt — a­mire számít! — egy nemzeti aléltság, az ország végső kimerülésének az árán is. Két színen folyik a rut játék. Az egyik a nyilvánosság előtt, a másik a sötét háttérben, suba alatt és a politikai kulisszák mögött. A nyilvánosság előtt azt mondja a szabad­elvű párt: mi kisebbség vagyunk, félreállunk. A valóság pedig az, hogy egy pillanatra sem állt félre, hanem magatartásával mindig a legerőseb­ben hátráltatta a többség nemzeti törekvéseit és mozdította elő az erőszakos kormány céljait. Tak­tikája mindig az, hogy a nyilvánosság előtt oly­kor élesebben megszólja, de rendszerint enyhén cirógatja, a sorok között menti a kormányt, ellen­ben mindig és következetesen rugdossa a koalí­ciót és a nemzeti ellentállást. Olykor kicsendül a szabadelvű pártból az a jelszó, hogy az alkot­mány védelmében egynek kell lennie az egész nemzetnek; a valóságban pedig­ a szabadelvű párt megosztja a nemzetet s ő inkább a kormány, mint a nemzet pártján áll. Egy olyan küzdelem­ben, a­minőt az ország jelenleg folytatni kényte­len, a­ki nincs a nemzettel, az a nemzet ellen van. Már­pedig a szabadelvű párt nemhogy tá­mogatná a nemzeti küzdelmet, hanem gyöngíti és minden lehető módon rontja, hitelét. . . A nyilvánosság előtt a játék olykor azt a szint öltötte, mintha éles összeütközés, éles ellen­tét támadt volna Tisza és Fejérváry között. De Tisza István gróf és Berzeviczy Albert azok a férfiak, a­kik egy alaptörvény sarkalatos rendel­kezésével szemben a célszerűségi szempontot he­lyezik föl­be a törvénynek s ezzel a legerősebb, a döntő súlyú argumentumot szolgáltatják Fe­­jérváryék kezébe a választás elrendelése ellen. Miért ? Mert a választás nem szerepel most a sza­badelvű párt hatalmi eirkulusai között, mert a szabadelvű párt, ha most volna a választás, még jelöltet sem állíthatna, e szerint a párt teljesen és végképp eltűnnék a politika színpadáról. És minden külső látozatos ellentét m­ellett és a mellett, hogy a szabadelvű párt mintegy ellenzéki pártnak vallja magát, igen szoros ba­rátság van szabadelvűek és haladók, Fejérváry Géza báró és Tisza István között. Ezt mindenki sejthette eddig is, de mi némi adatokkal fogjuk bizonyítani a követke­zőkben.* Fejérváry Géza báró tegnap délután meg-­ látogatta Tisza István grófot fasorbeli lakásán. Az ilyen látogatás nevezetes és sokatmondó­ jelenség. Közeledik az országgyűlés összehívásának­ végső törvényes terminusa, ő felsége formálisan­ még nem határozott, de a kormány Tisza István célszerűségi szempontjai értelmében tett javas­­­­latot a királynak. S miközben az ország feszül­ten várja, hogy mi fog történni, féltvén az al­kotmányt és aggódván a nemzet sorsán, azonköz­­ben Fejérváry Tisza Istvánhoz megyen tanács­kozni a politikai helyzetről. Tisza állítólag félreállott, de, úgy látszik, nem állott olyan messzire, hogy Fejérváry meg ne találhassa őt — és ő Fejérváryt — s hogy ő­­ meg Fejérváry, tehát az a két férfiú, a­ki a­ Széll Kálmán ellen szőtt intrikával a jelenlegi hely­zetet tulajdonképpen fölidézte, ne folytathassa tovább a­­ szabadelvű párt politikáját. Szinte ugy tetszik, hogy mindannak, a mi azóta történik, hogy Tisza gróf megbukott és Fejérvárynak helyét átadta, tulajdonképpen su­galmazó­ja Tisza István­ gróf. A cél az, hogy az erőszak igazolja a Tisza István jóslatait és a szabadelvű párt nemzetrontó politikáját. Katasz­trófának kell jönnie, mert Tisza megjósolta a katasztrófát. Dőljön romba az alkotmány, hull­-, jön porba a magyar szabadság minden biztosí­téka, de az egész nemzet romjain is igazolni kell­ Tisza Istvánt. Ezt követeli a Tisza István állam-, férfiúi egyénisége s még inkább: a szabadelvű pártnak nevezett társaság hatalmi politikája. A válság elején, a­mikor tárgyalás folyt a király és­ a koalíció között, azt hangoztatta Tisza István gróf bizalmasan, a párt végrehajtó bizott­­­­ságában: Nekünk az az érdekünk, hogy a koalíció minél kevesebbel beérje! Ez útmutatás .. szerint minden befolyású­; kát ■ és összeköttetésüket mozgósították, hogy, fönt az engedékenység politikája fölül ne kere-.. kedjék, a koalíciót viszont vádolták, hogy a ha­— Biztosítom ... — Hát akkor mit kritizál ? — Biztosítom őszinte rokonszenvemről, de e pillanatban becses személyét nem fogadhatjuk el. Menjen három hónapra délvidékre, főként­­Egyiptomba, s ha visszatér, majd cseveghetünk a dologról. — Ugyan kérem, ha olyan anyagi hely­zetben volnék, hogy Egyiptomba utazhatnék, nem vesződnék biztosítási gondokkal. Ezzel ott hagytam az orvost s az ügynö­kök kárörvendő sorfala között távoztam. Távo­zásom alkalmával olyan szobákon mentem ke­resztül, melyek kisebb rekeszekre voltak osztva, s a­hol üvegfalak mögött láttam az egészségtől duzzadó főigazgatót, aligazgatót, vezérigazgatót, a felügyelő-bizottság elnökét, tagjait és a főtit­kárt. Én, beteg ember szomorú arccal néztem vé­gig rajtuk. A biztosító­társaságok célja, úgy lát­szik, az igazgatók számára kellemes jövőt bizto­sítani, a kliens jövő sorsa másodrendű dolog. Már a lépcsőn köhögési rohamaim támadtak, s eszembe jutott az az asztma, a­melyet e pillanat­ban fedeztek föl belsőm rejtekében. Őszinte csodálkozásomra az orvos véle­ménye ellenére bátor voltam életben maradni. A virágok nyíltak és elhervadtak, a nyár termé­sét­ leszedték, az ősztől megérlelt kincseket, hor­dóba fejtették, az idő telt, szívelhájasodásom nem mutatkozott, asztmám, köszönöm kérdését, nagyon jól érezte magát és én nemcsak éltem, de minden elsején megvolt az a negatív örö­möm, hogy a Kolumbia pénzbeszedője nem je­lentkezik az esedékes fizetségért. Sőt egy na­­­­pon, mikor a lapot kezembe vettem, nagy meg­lepetésemre azt olvasom, hogy a főigazgató el­hunyt. Eszembe jutott, hogy milyen irigykedve­­ néztem rája a visszautasításom napján, s eme­­ bűnös érzelmem kiengesztelésére ki­vasaltattam a fekete kabátomat és megjelentem a temetésen. S hogy a kiengesztelés még teljesebb legyen, közvetetlenü­l a koporsó után lépkedtem, az al­igazgatónak, a felügyelő­bizottság tagjainak, a főtitkárnak és az orvosnak társaságában. Mond­hatom, hogy az egész társaságban az én arcom volt a legszomorúbb, a­mi érthető is, miután én voltam az egyetlen, a­kire e haláleset foly­tán semmiféle előléptetés sem várakozott. Az aligazgató a felügyelő-bizottság elnökével szem­ben úgy nyilatkozott az elhunytról, hogy az egy komisz fráter volt, a­ki sokkal jobban gon­doskodott a maga, mint az intézet érdekeiről. A­mi nem gátolta őt meg abban, hogy a temető­ben le ne vegye kalapját és a meghatottságtól remegő Ferenc József-kabátban el ne búcsúz­tassa az igazgatót, mint a nemes munka, az ön­zetlen emberszeretet bajnokát, a­ki alatt az inté­zet legfényesebb korát­­ élte. Háta mögött áll­­ván, szerettem volna meglökni, hogy ő is bele­essék, a nyitott sírba és eltemettessék, a­minek a felü­­eyelő-bizottság elnöke bizonyosan nagyon megörült volna, mert ez esetben ő lett volna a főigazgató. A temetésről visszajövet megszólítottam­ a doktort s figyelmeztettem őt arra, hogy még mindig élek, az ő jóslatai ellenére. Ő végignézett rajtam és hidegen azt mondta: az az ön szeren­cséje. Telt, múlt az idő, s én egészen jól éreztem magamat. Néha elrontottam a gyomromat, néha megfájdult a fejem, látásom egy kicsit meg­gyöngült, de éltem, s ez a fő. Egy napon, mikor a lapot kinyitom, megdöbbenve olvasom a gyász­rovatban, hogy az aligazgató, a­ki azóta főigaz­gató lett, meghalt. Ő is az általam irigyeltek sorába tartozván, megtettem neki azt a szívessé­­get, hogy elkísértem utolsó útjára. A koporsó mögött mentem, oly bizalmas és meghatott mo­dorban, hogy a felügyelő­bizottság régi elnöke, a­ki most aligazgató volt, jónak látta karjaimra támaszkodni. Fényes cilinderemben és harangi alakúra vasalt szalonkabátomban csakugyan úgy festhettem, mint egy főrészvényes, a­ki az évi közgyűlésen indítványozni szokta, hogy az igaz-­­gatóságnak a fölm­entést megadják. Az aligaz­gató bizalmas beszélgetésünk közben röviden vén tolvajnak nevezte az elhunytat, a­ki alatt a Kolumbia részvényei húsz koronával estek. A nyitott sírnál azonban ő is meghátrált az igaz­ság szelleme elöl, s eltakarván arcát (talán szégyezdejében), egy dicsőítő himnuszt zengett a megboldogultra, a­ki alatt az intézet második aranykorát élte. Az egész gyászbeszéd különben az intézetnek egy ügyes reklámja volt, mely másnap az összes pausálés lapokban egész terje­delmében megjelent. Fölösleges megjegyeznem, hogy a temetés után odaléptem az orvoshoz és így szóltam hozzá:­­— Igen tisztelt doktor úr! Én vagyok az az ember, a­kit nyolc év előtt az ön kedvezőtlen véleménye alapján a Kolumbia visszautasított. Ön olyan bajokat fedözött föl bennem, melyek alapján korai halálomat helyezte kilátásba. Lássa kérem, nem volt igaza, mert én még mindig­­ élek. Azok közül az urak közül pedig, a­kik­ engem, mint beteg embert nem fogadtak el, már a második embert temetjük. A doktor fejcsóválva nézett végig rajtam és így szólt: — Mond valamit, barátom, azt hiszem, szamár voltam. Hát próbálja meg, lépjen be most. Hidegen viszonoztam tekintetét és így fe­leltem : — Még nem érkezett el az ideje. A harmadik főigazgató temetésén újra ta­lálkoztunk. Mikor megjelentem és a gyászkisé-í ?

Next