Budapesti Hírlap, 1908. október(28. évfolyam, 235-261. szám)
1908-10-25 / 256. szám
8 BUDAPESTI HÍRLAP. (256. sas.) 1908. október 25. vezetett és ez az egyesület győzött. Én pedig e szavakkal fordultam a jelenvolt magyar notabilitásokhoz: „Ez a tótokból, oroszokból, és németekből álló egyesület német ember szerzeményét és a Petőfi költeményét adta elő, kinek szülei tótok voltak, az egyesület vezetője orosz. Mi hát itt nekünk, magyaroknak az érdemünk?“ „Kulturális küzdelmeink közt — folytatja Grünwald — legfontosabb az iskoláért való küzdelem; ebben kell lefolynia a nem magyar elemek beolvasztásának. A magyar iskolát úgy kell berendezni, hogy mindenki tudjon magyarul, a ki Magyarországon él. Ezért rendelték el 1879-ben a magyar nyelvnek a tót elemi iskolákban való kötelező tanítását s azért kell ebben az irányban fokozatosan és kíméletlenül előrehaladni.“ „A tótok beolvasztása azonban nem halad oly gyors tempóban, amint mi szeretnők. Ahol tíz évvel ezelőtt tót népdalokat hallottam, ott éneklik most is. Ezt a folyamatot a legzsengébb tót ifjúság magyar nevelésével kívántuk siettetni. 1874-ben kezdtük a tót gyermekeket az Alföldre szállítani, azonban nem hiszek ezen ügy sikerében.“ Adámek ezután összehozta Grünwaldot Riegerrel is. „Rieger — írja Adámek — igen szívesen fogadta Grünwaldot. Természetes, hogy leginkább a tót dolgokról beszélgettek. Ezután találkoztam Riegerrel, szóba hoztam Grünwalddal való találkozását, de még soha sem láttam oly elkeseredettnek, mint ezúttal „Az nem ember, hanem hóhér — mondotta Rieger. — És milyen hidegen és nyíltan beszélt a tótok ellen való gonosztetteiről! Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne sértsem meg vele szemben a társadalmi illendőséget!“ ..Rieger — fejezi be előadását Adamek — még évek múlva is nagy felháborodással emlegette Grünwalddal való beszélgetését.“ Egy új Hohenzollern-trón. Berlin, okt. 23. (Saját tudósítónktól.) A német császár harmadszülött fiának, Ágost Vilmos hercegnek, aki tegnap óta a német birodalom legfiatalabb és bizonyára legboldogabb házas embere, jelentős politikai szerepet szántak Németország koronás fői. Az ifjú herceget, akit édesanyjának, a császárnénak összes szeretetreméltó erényei díszítenek, uralkodónak nevelték. Mert a német birodalomnak új koronás főre van szüksége. Elzász-Lotaringia jövendőjét előbb-utóbb el kell dönteni és a mostani Reichslandot végre be kell sorozni a német szövetséges államok közé, ha végleg a birodalomhoz akarják kötni, megbékítve a meghódított tartományok lakosságát mostani sorsukkal. Váljon hercegség, nagyhercegség vagy királyság lesz-e Elzászból, az mindegy, az átalakulás még hosszú idő kérdése, de a terv kész és lépésrőllépésre lassan, de hosszú időkre szóló erősséggel épül föl az új Hohenzollern-trón. A porosz nép már régen óhajtja, hogy a volt francia tartományokban a Hohenzollern-család egyik ága új trónt alapítson. Eleinte sokáig Eitel Frigyes hercegre gondoltak, de a népszerű herceg elsősorban katona, Elzászban pedig nemcsak erős kezű katonai uralkodóra van szükség, aki a német hatalmat nyomatékosan és kíméletlenül képviseli, hanem egy szelídebb lelkű, inkább a polgári erényekben tündöklő vezetőre, aki érti a módját, mint lehet az ellentéteket kiegyenlíteni, a lelkeket megbékíteni és a népet a maga szeretetreméltóságával lebilincselni. Erre a feladatra az ifjú Ágost herceg a leghivatottabb a mai Hohenzollern-nemzedékben, ő az egyetlen, a ki inkább polgár, mint katona, a ki a tudományokat jobban szereti a kardcsörtetésnél és a katonai feszes ruhát szívesen cseréli föl a polgári öltönnyel. Kinek jutott eszébe először ezt a szelíd lelkű ifjút Elzász jövendő uralkodójává nevelni, nem tudja senki. De valószínű, hogy a meghódított tartományok jövendőjén elmélkedve, a császárnak akadt meg először a szeme harmadszülött fián és ő adta meg nevelésének azt az irányt, amely a trónra vezet. Ennek a gondolatmenetnek utolsó láncszeme volt a straszburgi egyetem, ahol a herceg egyetemi tanulmányait végezte és ahol a jogtudományok doktorává avatták. Udvari körökben különben már rég tudták, hogy a herceg egyetemi tanulmányai befejeztével nem vesz hosszú időre búcsút Straszburgtól, hanem rövidesen visszatér oda, mint a Reichsland kormányzója. A kormányzóból azután néhány év múlva, az idő gyorsan halad, a volt francia tartományok uralkodója lehet. Nem a Hohenzollern-család, hanem a megváltozott viszonyok sürgetik Elzász sorsának rendezését. A gondolat a meghódított tartományokat mint a birodalom közös területét kormányozni nem volt szerencsés. Akkor a győzedelmes háború feledhetetlen napjaiban csak a trónörökös, a későbbi Frigyes császár látta tisztán a helyzetet, ő pártfogolta a legmelegebbem az eszmét, hogy az elfoglalt francia földet csatolják a szomszédos badeni nagyhercegséghez és egyúttal emeljék Badent királysággá. A nagyherceg, aki a francia háborúban kitüntette magát és egész életében példás előharcosa volt a német egységnek, bizonyára megérdemelte volna ezt a rangemelést. De Bismarck és a vezérkörök ellenállottak a terv megvalósulásának. Baden megmaradt nagyhercegségnek és Elzász-Lotharingiából Reichsland lett. De ez a nem szerencsés lépés kellemetlen következéseket hozott, a meghódított tartományokat mi sem kötötte szervesebben a birodalomhoz és a vágy, valaha ismét Franciaországgal egyesülni, erős maradt és csak újabb meg újabb táplálékot nyert a rideg idegen kormányzás alatt. Most harminc esztendő után azok, akik a német uralommal már megbarátkoztak, mind erősebben követelik, hogy Elzász szerves részévé váljék Németországnak és kérik, sürgetik új államrendszerük megalkotását. Kettős a kívánságuk: a teljes parlamentáris élet megalkotása otthon és képviseltetésük a szövetségtanácsban. Ehhez azonban szükséges, hogy Elzász-Lotharingia a Reichsland címét levetve, mint önálló fejedelemség lépjen a német államok sorába. Berlinben és a birodalom többi székvárosában egyaránt megvan a hajlandóság eme kívánságok teljesítésére, már csak azért is, mert ez a végleges rendezés egy újabb fölbuzdulás után talán véget vetne a francia gyűlölködés még mindig pislogó tüzének és ha azonnal nem is, de következéseiben bizonyára elősegítené a francia-német megbékülést. De nagy a hajlandóság a reformokra viszont azért is, mert ma már belátták mindenfelé, hogy a mai viszonyok megszilárdításának más útja és módja nincs. De egyszerre a problémát mégsem lehetett megoldani. Mert a megoldásnak útját állja egy másik probléma. Az új német fejedelemségnek természetesen csak egy Hohenzollern lehet az ura, ezt kívánja a dicsőséges háború emléke is. Ilyformán azonban a szövetségtanácsban az új ország képviselői tisztán csak a porosz befolyást növelnék és szinte lehetetlenné tennék, hogy a délnémet államok, amelyek még ma is féltékenyek Poroszország hatalmára, valamit elérjenek a vezérállam akarata ellenére. Ezért nem lehet egyszerre Elzász-Lotharingia önálló állammá, ezért kell hogy előbb egy Hohenzollerncsak mint kormányzó telepedjék meg Straszburgban és később a békítő munkájának sikeres befejeztével érdemeinek jutalmául kapja meg az uj fejedelemséget. Erre az érdekes politikai szerepre választották Ágost Vilmos herceget, akit talán már a jövő esztendőben ifjú szép nejével mint legfőbb polgári és katonai vezetőjüket tisztelhetik majd Elzász népei. Hogy az ifjú herceg mennyire tudatában van szép és nemes feladatának, jellemzően bizonyítja a következő eset is: Amikor alig két éves egyetemi, tanulás után doktorrá lett, megtámadták jövendő hazájában őt is és tanárait is egyes ellenzéki lapok. Az államügyészség pert indított a szerkesztők ellen még pedig felsőbb engedelemmel és a világ nagy szenzációra készült, amely csak újabb mérges anyagot juttatott volna a németgyűlölők kezébe. Ágost herceg közbenjárására most a pereket megszüntették minden megokolás nélkül, az izgatókat futni hagyják, mert ez a legjobb módszer a békés egyetértés növelésére. Tegnap este az ifjú pár lakodalma napján az Unter den Lindent kivilágították eddig Berlinben még nem látott fénnyel. A hosszú utcasort ezer meg ezer lampion ékesítette, és a gyertyák szelíd fényétől megvilágítva a széles járdákon százezrek toronytak, mintha nem is északi Németország zord, hideg éjszakája, hanem Itáliának langyos, meleg estje szállott volna le földi világunkra. Amikor az ifjú pár gépkocsiján a császártól kisérve a pályaudvarra robogott, véget nem érő hach-kiáltásokkal, kendőlobogtatással vett búcsút a nép a hercegtől és kívánt neki szerencsét, boldogságot, jó sorsot. Ebben a pillanatban a berlini nép szive egyet dobbant a Hohenzollernele szivével és ha a porosz uralkodócsaládnak a sors megengedi, hogy a volt francia földön új koronát teremtsen a maga dicsőségére, Berlin lesz kétségkívül az első, amely hódolatát és tiszteletét fogja küldeni az uralkodónak. Petőfi családjának temetése. Budapest, okt. 24. A kerepesi úti temető rendezése Petőfi szeretteinek sírját is útjában találta. Három sírban nyugodtak Petőfi családjának tagjai: szülei közös sírban, egykori hitvese és Zoltán fia külün-külön sírban. A rendezés folytán egészen egyedül maradtak volna a temető valamely zugában e sírok, a mi nem váltvolna díszükre, miért is a Petőfi-Társaság elhatározta, hogy a koporsókat exhumáltatja és közös sírban temeti el, mely fölé díszes emléket állíttat. Később elhatározta, hogy elhozatja a rákói temetőből Petőfi Istvánnak, a költő öccsének tetemét is, hogy Petőfi Sándor szerettei mind együtt nyugodjanak. Az exhumálás és temetés megragadó ünnep keretében ma történt meg. A szertartást két püspök, Prohászka katolikus és Scholcz evangélikus püspök végezte. (A temetésen tárcánk is foglalkozik.) Az aktus reggel nyolc órakor kezdődött, amikor Födy Emil dr. fővárosi tisztifőorvos, Nyiry Zsigmond, a temető igazgató helyettese, a Petőfi Társaság részéről Herczeg Ferenc elnök, Neugebauer László, Lampérth Géza, Eéry Gyula és Szávay Gyula, a család részéről Machech Gusztáv honvédőrnagy és Herpai János szabadszállási gazda, Petőfi Sándornak anyai ágon való rokona, megindultak a már fölásott sírok felé. Először Petőfi Sándor szüleinek: Petroncs Istvának és nejének, Hruz Máriának sírjához mentek. A fehér érckoporsót kiemelték a földből, fölnyitották és a szeretett szülők porladt földi maradványait áttették abba a hosszú fehér koporsóba, amelybe elhelyezték már Petőfi Istvánnak, fiuknak csontjait, melyeket csákói nyugvóhelyén emeltek ki a földből. A koporsót Szent Mihály-lovára téve, az Entreprise négy huszárja a vállára vette és követte a társaságot, amely a huszonötödik táblában a költő fiának, Petőfi Zoltánnak sírját kereste föl. A koporsó, amelyet 1873-ban tettek le a földbe, csodás épségben maradt meg, föliratát egész jól lehetett olvasni és a horpadáson kívül semmi baja sem volt. A hamvak bámulatos épségben maradtak meg, a költő fiának dua hajzata egészen ép volt. Innen Szendrey Julia sírjához mentek, amely a huszonhatodik táblában feküdt. Szendrey Julia koporsója is sértetlen egészében maradt fönn, pedig 1869 óta hever a földben. Szendrey Julia hamvai is épek voltak, haja sértetlen épségben maradt meg és mellén összekulcsolt kezeiben csontfeszületet tartott. Porait fiával, Petőfi Zoltánnal egy koporsóba tették. Az exhumálás után a két koporsót menetben vitték a díszsírhelyhez. A menetet Eéry Gyula nyitotta meg, aki a tölgyfakeresztet vitte. Két oldalán az egyetemi ifjúság díszruhás küldöttei haladtak, a Petőfi Társaság tagjai pedig fáklyát vittek. A sír körül, mely a tizenhetes sírtábla sarkán van, nagy, közönség jelent meg. Ott volt Szterényi József és Tóth János államtitkárok, Berzeviczy Albert, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Heinrich Gusztáv miniszteri tanácsos, akadémiai főtitkár, Beöthy Zsolt főrendiházi tag, a Kisfaludy-társaság elnöke, Bárczy István polgármester, Boda Dezső főkapitány, E. Lippich Elek, Berczik Árpád és Szász Károly, Térey Gábor miniszteri tanácsosok, Barabás Béla, Rátkay László, Szatmári Mór és Nagy György országgyűlési képviselők, a Petőfi-Társaság összes tagjai Herczeg Ferenc elnök vezetésével, a szegedi Dugonich-társaság képviseletében Kovács János alelnök, Tömörkény István főtitkár, a pápai Jókai-kör és főiskola részéről Antal Géza és Kapossy Lucián, az aradi Kölcsey-egyesület képviseletében Barabás Béla, az Országos Pázmány-Egyesület részéről Sziklay János főtitkár, a Nemzeti Szalon képviseletében Ernszt Lajos igazgató és Déry Béla titkár, a belvárosi Saskör Holháthy Sándor alelnök vezetésével, a Nemzeti Színház képviseletében Náday Ferenc és Gál Gyula, az Országos Színművészeti Akadémia részéről Latabár Kálmán titkár, az egyetem és a vidéki főiskolák küldöttségei. A Petőfi-család rokonai közül jelen voltak Szendrey Julia leánya, Horváth Hana, férjével, Machek Gusztáv honvédőrnaggyal és leányukkal, Ilonkával, Horváth Tibor dr. (Szendrey Julia unokája), Fodor Dániel százados neje született Gyulai Aranka (Szendrey Mária leánya), továbbá özvegy Petőfi Istvánná született Gailhoffer Antónia és Hruz Ádám kerepesi birtokos Ádám nevű katona fiával (Petőfi anyjának rokonai) és Herpay János szabadszállási gazda. A koporsókat a díszsírhelyen alacsony emel-