Budapesti Hírlap, 1911. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
Budapest, 1911 XXXI. évfolyam, 1. szám. Vasárnap, január 1 Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési évek: egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 ül. Egyes szám ára helyben és vidéken 1001. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: Vili. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Telefon 54—63. Kiadóhivatal: VIII. ker., József-körút 5. sz. A kiadóhivatal telefonjai: Előfizetés 55-95. Kiárusítás 55-53 Apróhirdetés 65*95. Hirdetés 55*53. Könyvkiadó 56*53. Igazgató 61-04. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megnyitása iránt lehetőleg gyorsan szíveskedjenek intézkedni, hogy a lap szétküldése fennakadást ne szenvedjen Az új év küszöbén Budapest, dec. 31. Lepergett az idő rokkáján a huszadik század első évtizede. Holnap belépünk a másodikba, kevesebb bizakodással, kevesebb reménnyel, szétfoszlott illúziókkal, de mindenesetre józanabb ésszel, bővebb tapasztalással, hidegebb elmével, ha nem is éppen melegebb szívvel, mint ahogy az első évtizedet megkezdettük. Az ily alkalmakat jó fölhasználni arra, hogy kissé emlékezetbe idézzük azt, ami történt, mert a történteknek mindig megvan a maguk üdvös tanulsága. S kevés olyan évtizede van nemzetünk történetének, melynek anynyi tanulsága volna, mint annak, mely a mai nappal lezáródik. Szép remények, fényes illúziók támadtak a nemzet közvéleményében, amikor a Bánffy Dezső báró erőszakos uralmát Széll Kálmánnak a jog, törvény, igazság jelszavára alapított kormányzata követte. Azt hitte mindenki, hogy most már megkezdődik az igazi alkotmányosságnak és a nemzeti föllendülésnek a kora. Apponyi és egész pártja belépett a szabadelvű pártba s maga a szabadelvű párt kisajátítani látszott a nemzeti pártnak azelőtt sokszor kigunyolt nemzeti programját, a hatvanhetes alap fejlesztését. Az uj kiegyezési tárgyalások és a katonai létszámemelés kérdése súlyos helyzetbe hozták ugyan a kormányokat, amelyek egymásután buktak a folytonos parlamenti zavarok és exlexek hatása alatt, de a nemzet e zavarokban új idők hajnalhasadásának a rázkódásait látta csupán és bízva tekintett a jövőbe. A magyar nemzeti állam teljes megépítése, a gazdasági önállóság és a magyar hadsereg kivívásának reménye kecsegtette az ellenzéket és ez a remény dagasztotta a honfiak kebelét, ez a remény tartotta fogva a lelkeket, amikor az 1904. évi november 18-adiki erőszakos házszabály - revízió a szabadelvű párt megbuktatásában,, az 1905. évi parlamenten kívül álló kormány kinevezésére pedig a kilenc hónapig tartó nemzeti ellenállásban adott feleletet. És ez a reménység még akkor sem lankadt, amikor a koalíció minden újabb nemzeti vívmány nélkül elvállalta az ország kormányzását. Hiszen semmi■ féle pozíció föladva nem volt, s általános volt a bizakodás, hogy akár az átmeneti idő alatt, akár akkor, amikor ez lejár, sikerülni fog a függő kérdéseket a nemzet javára megoldani. És ma, ennek az évtizednek az utolsó napján a helyzet az, hogy a lelkekből kihalt a reménység, hogy a nemzeti követelményeket politikai oroszlánugrásokkal el lehet érni. Sőt éppen azok, kik legjobban bizakodtak a nagy eredményekben, ma már abban sem bíznak, hogy képesek leszünk megtartani azt, amit eddig a magunkénak vallhattunk. Általános kiábrándulás vett erőt a lelkeken. A parlamentarizmusnak, amelyet addig mindenki a nemzeti előrehaladás leghathatósabb eszközének hitt, inkább a rossz, mint a jó oldalát kezdjük látni. A gazdasági függetlenség kivívása ma éppen úgy a pium desideriumok sorába tartozik, mint a magyar kommandó és szolgálati nyelv a hadseregben. Akiket a nemzet a válságos napokban hivatott vezéreinek tartott, ugyanazokat a közvélemény ma nemcsak népszerűségében megtépett államférfiaknak, hanem ingadozó, kapkodó, nehéz helyzetekben meg nem felelő politikusoknak tartja, kik nem arra valók, hogy irányítsák az ország hajóját. Az állami különállás kivívásának a reményét sokaknál a birodalmi egységtől való félelem, másoknál az ebben való megnyugvás váltotta fel. És sokan, akik még három-négy év előtt az egységes, független és minden izében magyarrá váló Magyarországról szónokoltak, ma ijedten mutatnak rá a trializmusnak, Horvátország elszakadásának és a nemzetiségek széthúzó törekvései sikerének a veszedelmére. Mi az oka ennek a nagy változásnak, a nemzetben végbement lelki átalakulásnak, szinte a kétségbeeséssel határos közönynek, mely ma már nem lát egyebet a politikai küzdelmekben, mint Halottak, írta Sipulusz. Utoljára akkor irtam Kaas Ivorról, mikor a hirlapírói jubileumát ülte. Bárhogy kapálódzott is ellene, újságíró kollégái megcsípték, lefülelték és megjubilálták. Vannak jubileumok, ahol az ünneplők fogcsikorgatva gyülekeznek össze s titokban pokolba kívánják a jubilánst. Kaas Ivornál épp ellenkezően történt: még az ellenfelei is odaállottak a gratulálok közé, mert Kaas Ivor azok közé az emberek közé tartozott, akit még az ellenségei is becsültek. Harcoltak ellene könyörtelenül, kicsúfolták, ledorongolták, párbajra hívták, bepörölték, de kalapot emeltek előtte, mert tudták, hogy aranyszivü, tiszta karakterű ember, öregségéig meg tudta őrizni naiv hitét s majdnem diákosnak nevezhető rajongását. Ebben a hazug, hipokrita világban etnikum volt: hitte azt, amit hirdetett. A politikai küzdelmek hevében, mint mondani szokás, sokszor elnyargalta magát, s teljes gőzerővel robogott ott, ahol már régen fékezni kellett volna. Legjobb barátaival összeütközésbe jutott, de a meggyőződéséből nem engedett. Mikor szilaj temperamentuma elragadta, nem ismert határt, levonta a végső konzekvenciákat, s nemcsak cikkeivel agitált, hanem az utcákon is akárhányszor vezette rohamra a tüntetőket, s nem egyszer a lovasrendőrök patái alól kellett kiszedni őt. Született oppozició volt. Semmiféle kormányhatalmat nem volt képes szolgálni. Az 1875-iki fúzió alkalmával egy ideig ő is Tisza táborában állt, de csakhamar ellene fordult és hatalmas tollával döngetni kezdte. Az 1877—78-iki török-orosz háború igazi csatadalai a Kaas Ivor tollából kerültek ki. A harci riadók, melyek lázba hozták a magyar közönséget, nem Konstantinápolyban, nem is a plevnai sáncokon, vagy a Sipka-szoros havas bércein, hanem Budapesten születtek, a Kaas Ivor tintatartójából. Az ő általa vert nagy hullámok is Verhovay Gyula népszerűségét emelték, aki ugyanilyen zsánerű cikkeket a neve alatt irt, míg Kaas Ivor névtelenül dolgozott. És mikor Ozmán basa Plevna alól véres fejjel verte vissza az oroszokat, Budapest főváros Kaas Ivor cikkeinek hatása alatt rendezett olyan fényes kivilágítást, mely egész Európán végigsugárzott, s még a diplomáciát is erősen foglalkoztatta. Akkor volt boldog, ha mint Kinizsi, két kézzel harcolhatott. Mindig két lapba írt, de néha hármat, négyet is ellátott cikkeivel. Telivér újságíró volt, aki csak a redakció szobáiban érezte jól magát, s akkor volt boldog, ha a legszegényebb és legszerényebb kollégáival az utolsó krajcárját és az utolsó falat kenyerét megoszthatta. Klasszikus szerénységű és igénytelenségű ember volt. Vagyonra, kitüntetésekre nem szomjazott, a nagyok és hatalmasok kegyeit nem kereste, s ruházatában és életmódjában mesésen nyárspolgárias volt. Volt egy fehér nyári ruhája, melyet kilenc éven át viselt. Szürke napernyője és szürke kalapja példátlan ócska jószágok voltak. Ujjnyi keskeny fekete nyakkendőjét mindenki ismerte. Ezt is több esztendőn viselte, mint ahány krajcárba került. A legnagyobb luxus, amit magának megengedett, egy üveg sör és egy trabukószivar volt Ezt is csak nyáron élvezte, a mikor szalmaözvegy volt és kávéházban vacsoráit. Gondolkodásában, világfelfogásában igazi demokrata volt. Talán nem olyan, mint azt a mai sablonok megállapítják, de a Washington és Deák Ferenc iskolájához tartozott. Tudott metsző éllel írni, de mint ember, hamar ellágyult. Sok jót tett, de mindig tagadta és sok jótékony akciót indított meg, melynek dicsőségét mások élvezték. Nemzeti kérdésekben nem ismert megalkuvást. Fanatikus magyar volt. A hazaszeretet a vallásosság mellett leglényegesebb része volt lelki tulajdonságainak. E kettőből folyt nagy emberszeretete is, mely különben alaptulajdonsága volt. Csak a magyar föld csodálatos átalakító ereje magyarázza meg, hogyan lett az osztrák katonatiszt gyanánt idekerült Mai számunk 64 oldal.