Budapesti Hírlap, 1911. április (31. évfolyam, 77-101. szám)
1911-04-16 / 90. szám
1911. április 16. BUDAPESTI HIRLET (90. sz.) 44 tartott délután két óráig. Ekkorra már megadtuk magunkat a keserű sorsnak és letettünk a reményéről, hogy a kitűzött célunkat csak részben is elérjük. amidőn egyszerre csijedni kezdett a zuhogás, oszlásnak indult a nyomasztó lucskos köd, föltárult az alattunk elterülő keskeny völgyfenék, kezdtek mutatkozni a szemközt lévő óriás fenyők és mögöttük a hegyóriások körvonalai. És kisütött a nap. Nincs és nem volt az a koronás vagy koronázatlan felség, akit valaha olyan lelkes hurrával köszöntöttek volna, mint ahogy mi a ragyogó nap őfelségét üdvözöltük. Föl is kerekedtünk haladék nélkül, s pár perc múlva már uton voltunk le a vízesések felé. Nem először láttam a Tarpataknak ezeket a híres zuhatagjait, de amit most láttam, az új volt, meglepő és hatásában szinte megrendítő. így voltak vele a többiek is, akik már máskor is jártak itt. A többórás nagy esőzéstől kétszeresre dagadt patak tajtékos, milliárd vízszikrát rakétázó vize az esés gyorsaságában is megnövekedve, olyan szédítő sebességgel rohant, zuhogott lefelé, hogy jó ideig szinte «•»Kldöbbenve álltunk sorfalat már az első esésnél , a habverések homok zajában egymás szavát nem értve, félig kábultan merültünk el a nagyszerű látvány nézésébe. A felsőbb vízeséseknél csak még fokozódott a grandiózus látványosság hatása. De még ezeknél is szebb, nagyszerűbb, fölségesebb látnivaló várt ránk odafönn a Zerge-szállónál. Itt a mély völgy kissé kitágul s a völgykatlant két oldalt övező hegyóriások sziklafalainak hasadékain, száz, meg száz évszázadok alkotta csatornán csillogva ömlött, rohant lefelé a viz, a szétomlott felhők s a megolvadt hómezők bőséges vizeire a láthatatlan mélységben zuhogó Tarpatakba. A lefutó vizek majd fehéren fénylettek, mint egy óriás orgona sípjai, majd a futó felhőrongyokból ki-kibukkanó nyári nap tüzes sugarai rájuk esvén, a szivárvány összes színeit szórva égtek, ragyogtak szemkápráztatón. A lábaink gyökeret vertek, ahogy néztünk fölfelé. Ajkainkon elnémult a sző s a lelkünk megtelt imádsággal. A fölmagasztaltságnak ebben a pillanatában én törtem meg a csöndet: — Isteneknek való látvány! Az álmélkodásából fölocsúdott társaság ujjongva erősítette meg a szavaim igazságát és boldognak vallotta magát mindenki, hogy ebben része lehetett. Senki se bánta a kiállott viszontagságokat, mert tisztába jöttünk azzal, hogy ilyen látványban (s ezt nyomatékkal ajánlom a Magas-Tátra újonc-látogatóinak figyelmébe) csak hosszas, nagy esőzés után gyönyörködhet a hegyek vándora. Mondhatom, hogy ezért érdemes volt órákig ázni-fázni, sarat taposni. Itt tízszer annyi ideig élnék, mint ameddig élni fogok, ezt a látványt akkor sem felejteném el. Az emberi életnek azokat a ritka pillanatait éltük át itt, amikor a szivek megnyílnak s szeretnénk az egész világot keblünkre ölelni Nem is csodálom, hogy a nagyszerű látvány hatása alatt az Ilonka kis keze a felügyelő úréba (már mint a tanár túréba) tévedt és ott is maradt jó sokáig. A többiek nem látták, de én véletlenül észrevettem. Nem tudom, hogy a tévedés előidézésében melyik volt a kezdő, de megértettem, hogy ilyen körülmények közt ez természetes. A tanár úr helyében én sem tettem volna másként. Hanem azért megcsipkedtem őket egy kicsit. Ahogy megindultunk a Zergeszálló felé, az elől lépkedő fiatal párhoz csatlakoztam. — Nos, kicsikém, hogy van megelégedve a kirándulásunkkal?— fordultam Ilonkához. — Nagyszerű, páratlan! — volt a lelkes válasz. — Remélem, hogy a kedves felügyelő barátunkkal is meg van elégedve? Ezt a második kérdést már mosollyal kisértem és elég gonosz voltam a felém lévő bal kezecskéjét is gyöngéden megszorítani. A leányka fülig piros pipacs lett. — Maga rossz bácsi! — rebegte inkább, mint mondotta. Nevetve osontam el tőlük. Bent a Zergéban elköltött futó ozsonna és vagy két tucat képeslevelezőlap megírása után, fölajzott kedvben tértünk vissza s Ilonkát teljes jókarban szolgáltattuk át a mamájának Lomnicon, ahová elébünk jött. És most, ime, hozom az okmányt, amely bizonyságot szolgáltat a bevezető tétel igazságáról. A napokban levelet kaptam olyan helyről, ahonnan nem szoktam levelet kapni. A címzés könynyen fölismerhető női írás volt. Kíváncsian bontottam fel. Kartonlap hullott ki belőle nyomtatott írással. Ahogy végig futottam a szememmel, örömteljes Ah! kiáltás röppent el az ajkamról. Ez állott rajta: Zádor Ilonka és Keresztúri Kálmán jegyesek. A karton hátsólapján meg irás volt, a címzéssel egyező finom női irás: „Meleg üdvözlet a rossz Bácsinak és a kedves Néninek, Ilonka.“ Magától értetődik, hogy a fordulóposta már vitte a mi gratuláló levelünket. Igazi öröm és melegség áradt ki annak minden sorából. Az édesanyja nem áldhatja meg igazabban a kötendő frigyet, mint ahogy mi az írásunkban megáldottuk. Én azonban a magam részéről függeléket is írtam hozzá. Ezt: „Az eljegyzés az, amit a népies nyelv kézfogó♦ nak nevez. Ez a mostani kézfogó, amit velünk szívesek voltak tudatni, csak cerimónia. Az igazi kézfogó már megvolt ezelőtt pár hónappal a Tátrában, olyan oltár előtt, amelyhez foghatót emberi kéz nem alkothat az esküvőjükre.“ A nevem alá pedig odaírtam: „A rossz bácsi, de a kinek jó szeme van, ugye?“ Az aranyfátyol. Irta Sorozik Árpád. Én, Nekbet Rampsenit fáraónak felesége, irom ezeket: Én, Nekbet Rampsenit fáraó felesége, naponkint el-eljárogattam Hathor istenasszonyát— az ég és szerelem istenasszonyának templomába és leborulva szanktuáriuma előtt, így imádkoztam: „Égbeli lény! Istennő! Magasság lakója! Tekints rám kegyesen és áldd meg egy pillantással annak a magzatnak jövőjét, akit szivem alatt viselek. Megjelentél nekem álmomban és megerősítetted, amit a jövendőmondók megjósoltak. Hogy gyermekünk lánygyermek lesz, — de én nem fogom születését túlélni. Meghajtok panaszhang nélkül a ti bölcs végzésiek előtt és boldogan fogok Ozirisz birodalmába bevonulni, mert felséges uramnak és királyomnak régi vágyát teljesíthettem és leánygyermeket adhattam neki.“ E szavaknál megállottam és bevártam, mig szolgáid az én áldozataimat bemutatták. Azután, buzgó elmerüléssel magamba szállva, folytatom imádságomat. „Csak az fáj nekem, hogy nem én nevelhetem föl leányomat és nem gyönyörködhetem boldogságában. Aggodalmak töltik el lelkemet! Ő istennője a szerelemnek, hallgasd meg könyörgésemet és tedd, hogy a kinek társa lesz ezen a földön, oly boldogságban részesítse, mint engem részesített felséges uram!“ Ismét elhallgattam és ismét áldozatokkal járultak a papok eledbe, ó istenasszonyt Aztán elvonultak. És magamra hagytak, hogy az én lelkem a túlvilágon járdaljon és várakozzék a te megnyilatkozásodra. Mert ilyenkor szoktál megjelenni a te kiváló kegyeltjeidnek. Akik templomokat emeltek neked és fényes áldozatokkal mutatták ki, hogy igaz híveid és áhitatos tisztelői a te isteni voltodnak. Ezek közé tartoztam én is, Nekbet királynő, aki mindig mindent elkövettem, hogy a szerelem istennőjének kegyeit magamnak biztosítsam. Imádságot mormolván magam elé, — várva vártam, Hathor, a te megjelenésedet! Egyszerre aztán zizegő zugás zengett végig a templomon és édes illat töltötte el annak hajóit s a mélységes háttérből, mely sürü homályban borongott, — hallani lehetett a te lágyan ömledező hangodat. — Én vagyok, — Hathor istenasszony, a ki megjelentem Nekbet kértére! Megjelentem, hogy szivének fájdalmára irt adjak és meggyógyítsam sebeit. A te gyermekednek legyen neve Asszarif és boldog lesz a szerelemben. Születésekor hozzák el templomomba és szobromnak talpazatán egy aranyfátyolt fog találni. Ezt viselje egész életén át. Amíg viseli, — szeretni fogja a férje. Mert az lesz a szerelmi képzelődés aranyfátyola! És én, Nekbet, — föl se merve tekinteni, — szinte sóhajtva fohászkodom. — Hát a szerelem csak képzelődés? Az istenasszony hangja a sötétből válaszolt. — Csupán képzelődés! Azt szereti a férfi a nőben, amit benne lát és amit bele képzel! Az az asszony boldog, aki a férfit ebben az édes ámításban megtartani tudja — minél tovább. Ez a szerelmi boldogságnak titka és rejtelme! . . . S az istennő elhallgatott - e , az istennő eltűnt . . . Ezeket én, Nekbet királynő, leirtam és hátrahagyom Asszarit leányom számára, hogy szentül megőrizze azt az aranyfátyolt és ne veszítse el. — Csodálatos, hogy ezek a régi egyiptomiak is már milyen helyesen gondolkoztak a szerelemről! Ez a papyros, mely Nekbet királynő imádságát és Hathor feleletét elbeszéli, — megfejti azt, a mi bennem végbe ment! S amit voltaképp nem értettem eddig, de a minek értelme most megfejtődött. " így gondolkozott Churchill Olivér, az angol egyiptológus, aki Kairóba ment, hogy ásasson a „British Museum“ megbízásából. így gondolkozott, ha néha eszébe jutott a kis Bettsy ... az édes Bettsy . . . Mert bár vége volt barátságuknak, az ő emléke át-átcikázott nem egyszer a lelkén. S valahányszor ez megtörtént, mindig elcsodálkozott rajta Churchill Olivér, hogy olyan könnyű szerrel gázolt ki ebből a szerelemből, melyről azt hitte, hogy bele fog pusztulni. Miért viselte el olyan könnyű szerrel ezt a csapást? Hathor fátyola add meg rá a feleletet... Abba burkolta ő Bettsyt, nagynénje, Hamilton lady fölolvasónőjét. Dúsgazdag nagynénje házában ez a szegény kis fölolvasónő megragadta szánalmát.. . önzés, számítás, elzárkózás, részvétlenség járnak ki és be ezekben a nagyúri rideg házakban. S ebben a társadalomban kell Bettsynek élnie, aki sokkal különb valamennyinél . . . Akinek minden lelki rezdülete finomabb, csengőbb, mint azoké a mélyen kivágott és fölékszerezett hölgyeké, — akik alig méltatják egyegy szóra vagy tekintetre — a szegény, igénytelen fölolvasónőt . . . Kihez csak leereszkednek s aki nesztelenül él ebben a házban, ködszerűen siklik át a szobákon és félénk zajtalansággal vonul meg kis zugában. Pedig megérdemelné, hogy ragyogjon és tündököljön! • Megérdemelné, hogy ott üljön a virággal díszes, ezüsttől görbedező asztal fejénél. Mert meg vannak benne mindazok a sajátságok, melyek különbek a gazdagságnál. Ha lelkébe láthatnátok ti pöffelgőt a hiúságoknak, elvakulnátok azoktól a kincsektől, melyek ott pihennek . . . A nemesség, okosság, szerénység, tapintat, érzelmesség, gyöngédség tündöklő ékszerei .. . Mennyivel különb ő Matildnál, a Hamilton lady hugánál, a kit Olivérnak szántak s a kit el kell majd vennie . . ha fölcseperedik ... Nem, nem veszi el soha, — soha. Szembe kerül inkább nagynénjével és családjával, inkább lemond a néni nagy vagyonáról, — de az ő felesége csak Bettsy lehet... össze is zördült a családjával és megvált a ladytől, a lady’ palotájától és nem rettent meg akkor sem, mikor édesapja kitagadással fenyegette . . . Megfogadta: életét Bettsynek szenteli. Kiszabadítja rabságából . . . kiképezted hangját . . . hogy önállósítsa ... És majd aztán, amikor a művészet független állást szerzett neki a társadalomban . . . akkor kéri meg ... Ne hálából legyen a feleségei, hanem igaz szerelemből . . . Ez volt a jövő képe! Három év telt el és ez a három év volt a legtündéribb korszak Olivér életében . . .« Az 37