Budapesti Hírlap, 1911. június(31. évfolyam, 128-152. szám)
1911-06-01 / 128. szám
■H megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 38 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor, egy hónapre 3 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 ft. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. . Budapest 1911. XXXI. évfolyam, 128. szám. Csütörtök, június 1. Budapesti Hírlap Szerkesztőség: VI. ker., Bikk Szilárd utca 4. sz. Telefon 54—63. . Kiadóhivatal: Tm. ker., József-könti 5. sz. A kiadóhivatal telefonjai: Előfizetés 65-95. Előrveitás 65-5 . Apróhirdetés 66-96. Hirdetés 65-63. Könyvkiadó 66-63. Igazgató 61-66. Francia-spanyol vetélkedés. Budapest, máj. 31. Párisból érkezett, teljes hitelt érdemlő hírek elismerik, hogy Franciaországnak Marokkóban működő hadi készsége maholnap ötvenezer főnyi seregre szaporodik, kiegészítve a megfelelő ágyúparkkal és egyéb felszereléssel. Már magában véve ez az egy szám is elegendő arra, hogy a marokkói bonyodalom súlyát és jelentőségét a kellő mértékben kidomborítsa, ám mérhetetlenül növekszik a kérdés komolysága, ha a spanyol hivatalos és nem hivatalos körök elkeseredése és idegessége is beleillesztődik a számvetés tényezői közé. Mert szó sincs róla, nem az Európához oly közel eső, de az európai kultúrától mégis elmaradt félvad országban dől el Marokkó sorsa, hanem ideát, a berlini, a párisi és a madridi kancelláriák palotáiban. Amaz államok diplomatái, amelyek aggódó féltékenységgel nézik Franciaország minden lépését a berberek földjén, állandóan a nemzetközi kereskedelem szabadságát hangoztatják, mintha az egész marokkói kérdés egyéb sem volna, csak az a néhány milliónyi haszon, amely az Ahholavidák országával való kereskedésből származhatik Európa egyikmásik népére nézve. A dolog ilyetén föltüntetése csak szemfényvesztés, amit senki sem vehet komolyan. Az ügy magva ellenben — a valóság szerint — a következő: A spanyolok, az szinte atavisztikusan reájuk maradt s gyarmatosító kedvüknek manapság már sehol kielégülést nem szerezhetnek, egyes-egyedül Marokkóban. A földkerekség minden hasznosítható pontjának megvan immár a gazdája s a spanyolok nem is álmodhatnak arról, hogy megfogyatkozott erejükkel a legkisebb hódítást is tehessék. Valamikor az övék volt Dél- Amerika legnagyobb része, föl egészen Mexikóig, és egy egész serege a kánaáni gazdagságú szigeteknek, most már azonban kénytelenek meghúzódni a maguk pátriájában. Közvetetten szomszédságukban. Marokkótól nyugatra minden a franciáké és az angoloké; délnyugaton az olaszok az urak, Afrika egyéb részében pedig ismét az angolok, még a németek és a belgák, valamint a franciák. Az egyetlen hely, ahol még lehet keresni valójuk. Marokkó s ezt a spanyolok oly kitűnően tudják, hogy az egy II.-ként nem is oly csábító gazdagságú földet már évszázadok óta igyekeznek — ha nem is hatalmukba, de legalább a fönhatóságuk alá kaparintani. Véres és drága háborúkat vívtak már ezért a spanyolok, kivált a múlt század hatvanas éveitől kezdve és ugyancsak emlékezetes még a melilyi büntető expedíció, amely harmadéve működött Marokkóban s amely éppen olyan nagyszabású volt, mint a franciák ez időszerűit való expedíciója. Akkor a harc azzal végződött, hogy Mulej Hafid szultán békét kötött XIII. Alfonzóval, három millió pezetás évi részletekben hadikárpótlást fizet Spanyolországnak, amely azonfelül végképp megkapta azokat a bányakoncessziókat is, amelyek okul szolgáltak az egész háborúskodásra. Most fordult a kocka és az ősi latin közmondás szerint csakugyan teljességgel fölcserélődtek a szerepek. A mig a ■melillai hadjárat idején Franciaország statisztált, helyesebben kellemetlenkedett a spanyol kormánynak, most viszont a köztársaság vérzik és viaskodik az Atlasz-hegység köves lankáin, a spanyol diplomácia pedig itthon keveri a kártyát és készíti elő nagy buzgósággal Franciaország számára a gyilkos oldaltámadást. Különös pikantériája a helyzetnek az, hogy még a közelmúltban is a cselszövésnek ezt a szerepét Németország töltötte be, amelynek diplomáciája hozta létre az algezirászi egyezséget, meg Damade tábornoknak, a marokkói francia haderő fővezérének nemcsak a fővezérségtől, de még a hadseregből való eltávolítását is, ugyanaz a Németország most feltűnően, sőt gyanúsan kezes és békességes szándékú. A német lapok* merő szokásból is, berzenkednek ugyan, ám a külügyminisztérium csöndes és nem mutat hajlandóságot a marokkói bonyodalommal való bibelődésre. A gyors, de annál alaposabb pálfor A kincses korsó. Irta Szekula Jenő. Orcinusz római rabszolga egyszer, ásás közben, kincset talált. A gazdájának akvinkumi szőlőjében dolgozott, mikor is egy különös alakú, leforrasztott és megfeketedett hatalmas cserépkorsót vetett ki a kapája a földből. Orcinusz feltörte a cserépedény fedelét. Álmélkodva kiáltott föl. A különös alakú edényben régi latin arany- és ezüstpénzek voltak, arany talentumok, dinárok és szeszterciuszok. (Bizonyára még Hadriánusz császár korában ásta a föld alá egy menekülő római, vagy araviszk kereskedő, mikor a vad kvádok először úsztatták keresztül a Dunát, s Akvinkum a lángok martaléka jön.) A rabszolga ijedt boldogsággal csillogtatta meg a kísértő hajnali fényben az igazgyöngy-láncot, amit a furcsa kőkorsó fenekén talált, s halottfehér arccal susogta: : — Gazdagabb lettem egyszerre, mint Szeverusz Luciusz lovag, a légió fővezére, s ezerszer több a pénzem, mint a mennyi a gazdámnak. Valeriusz Reszpektusz katonaorvosnak a ládáiban hever, pedig az is gazdag és tehetős ember. . Még nem tudta, mihez fog kezdeni. Azzal tisztában volt, hogy rabszolgának nem lehet saját vagyona, a bőre, a teste, a csontjai a gazdáját illetik, s minden szerzeményét is elvehetik tőle. Ennyire már tisztában volt a tulajdonjogggal. De különben is a kincset Valeriusz Heszpektusz földjén találta, s ha még római polgár lenne is, akkor is vitássá válhat, kit illet ez a sok arany és ezüst. Sötét volt. Alig derengett még. Távol a kicsipkézett sövénykerítés szélén, hangosan kukorékolni kezdett a kakas.— Gallicinium! — mormogta a szolga babonásan. — Feljö a nap, s akkor rámakadhatnak. Nincs vesztegetni való idő. Orcinusz már nem volt egészen fiatal legény, harmincöt éves. A bőre oly sötét volt, mint az alvilági folyó vize, amelytől a nevét örökölte. Gazdája nevezte el így, egy zsugori, zsörtölődő, összetöpörödött öregember, akit Valeriusz Reszpektusznak hívtak, s mint katonaorvos működőit az Akvinkubinban állomásozó második segédlégió szolgálatában. Az öreg orvos még Rómából hozta magával ezt a szolgát, akivel meg volt elégedve, mert hűs és ügyes fickónak bizonyult és segítségére volt a sebészműszerek megtisztításában is. A könnyebb fajta betegeket maga is kezelte. A rabszolga óvatosan szétnézett a kertben. A korsót lázas gyorsasággal visszatemette a földbe, egy terebélyes hársfa puffadt gyökerei alá, ahonnan véletlenül vájta ki a kapája. De egy nehéz aranytalentumot elrejtett piszkos tunikájában, a mely fölött erősen összeszomlolta a bőrövet. , — Fekete bort fogok áldozni Mitrának, — suttogta babonásan. — Az ő isteni jósága küldte bizonyára utamba a kincses korsót. Ahogy hazafelé ment az orvos házához, a mely az araviszk városrész szélén állott, ősrégi rabszolgadalokat dúdolt a hófehér országúton. A benszülött városrész fölött kimagaslottak most a római sáncok óriás körvonalai, mint egy fekete és kifeszített szárnyú madár. A Duna felől hűvösen fujdogált a szél. A tábor bástyáin fölriadt a hajnalhasadást jelző kürtszó. A rabszolga megállott Mitra isten nyersmárványból faragott s félig föld alá ásott temploma elött, amelynek könnyű oszlopai kipirultak most a sugárzó napfényen, mint egy tündérbarlang kristálypillérei. Az oszlopos előcsarnokban Merkur isten parányi kőszobra fehérlett. Az óriás oltár fölött, melyen kőbe vésve feltűnt most a bikaölő Mitra ifjú és igéző szépségű arca, ott kisértett az írás: — Pro bono communi! A rabszolga leomlott a titokzatos lépcsőkön, s tenyerébe temetve arcát, sokáig sírt boldogan, öntudatlanul a győzhetetlen napisten lába alatt. Szabad leszek! — kiáltotta boldog elragadtatással. — Talán még a kolónia szenátusába is be fognak választani. * Orcinusz aznap korán lefektette az urát, s azután kiállott a kubikuluma elé, a szűk és keskeny fakorláthoz támaszkodva — a csöndes és holdvilágos estén, és elmélkedett. A szomszédból, ahol egy Aelia Szabina nevű asszony lakott, kicsendült az álomra lévő rabszolgalányok vidám éneke. Orcinusz fekete arca még sötétebbre vált az ezüst holdvilágnál. Kábultan, mormogta: — Enyém lesz végre a tehénszemű Lalagé. Reménytelenül szerelmes volt egy Lalagés nevű tizenöt éves és őznövésű hajadonba, aki Aelia Szabina asszony ancillulája volt. De a szolganő nem viszonozta az érzelmeit. Egyszer, hogy Orcinusz átlopódzott a szűk periszbilum fölött, a szomszédos lánycselédek fából kopá rsai számnunk 40 oldal.