Budapesti Hírlap, 1913. január (33. évfolyam, 1-27. szám)
1913-01-01 / 1. szám
1913. január 1. BUDAPESTI HIRlap (1. sz.) ratai szerint, a mely munkádban mindig oldalad mellett fogod találni hű bajtársaidat, a kik ezentúl is nemcsak lelkesedéssel, de irántad való legőszintébb és legbensőbb szeretettel is fogunk téged követni. Az országgyűlési néppárt, Zichy Aladár gróf még az este folyamán felelt az üdvözlő táviratra, melyben hálásan megköszönte a neki felette becses és kedves üdvözletét. Föloszlattatt egy szerb egyesületet. Karlócáról jelentik: Raseta karlócai kormánybiztos a karlócai szerb Szokol-egyesület helyiségeiben lefoglalta az egyesületi vagyont, a levelezést, lepecsételte az olvasótermet és az egyesületet föloszlatottnak jelentette ki. A föloszlatás oka az, hogy az egyesület a monarkián kívül működő hasonló egyesületekkel titkos összeköttetést tart fönn. A választójog napja. —rA politikai események. — Székely miniszter lemond. — Kilépés a munkapártból. — Budapest, dec. 31. Lukács László miniszterelnök ma letette a Ház asztalára a kormány választójogi javaslatát, melyet lapunk mellékletén ismertetünk. Ezzel beváltotta azt az ígéretét, amit epés szatírával annyiszor kétségbe vontak, hogy a reformot komolyan akarja s hogy még ebben az évben az országgyűlés elé terjeszti javaslatát. A kormány tervezete jókora kötetre rúg s ugyancsak alapos tanulmány szükséges hozzá, hogy az ember objektiv ítélettel tisztán láthassa tartalmát és várható haláját. De esztendők óta gyilkos harc dúl a választójog kérdése körül, amely igen alkalmas izgató anyagot foglal magában, amit pártpolitikai célokra értékesíteni lehet. Rá is veti magát a javaslatra teljes erővel minden pártos érdek s minden fanatikus indulat. Kristóffy megjósolta, hogy a választójogi problémának fölvetése repesztő hatással lesz a pártkeretekre, de ő természetesen a koalíció kereteit akarta szétrepeszteni és a nemzeti ellentállást akarta meggyöngíteni, illetve le is verni, ha mással nem, hát a mozgósított utca segítségével. Most a volt koalíciónak részei a változott viszonyok között kisajátították Kristóffynak nemcsak jelszavait, hanem eszközeit és volt támogatóit (a szocialistákat, a szabadgondolkodókat, a radikálisokat és a nemzetiségeket) is. •Ezek most a kormány táborát, a nemzeti munkapártot szeretnék szétrepeszteni azzal a jelszóval, hogy a kormány javaslata konzervatív, sőt reakciós, holott ők a demokratikus választójog varázsvesszejét suhogtatják, amelyet, míg kormányon voltak a koalícióban, Kristóffy ellenük és rajtuk suhogtatott. Kristóffy ma roppant büszke lehet, tapasztalván és látván, hogy menynyire meghódította egykori ellenlábasait a maga kétségbeesett fogásának, aminő a liberalizmus, a demokrácia és a radikális választójog volt az ő kezében. Az Esti Ujságban olvassuk a következő sorokat: Amikor a koalíciós kormányzatban Andrássy Gyula gróf előterjesztette plurális választójogi tervezetét, akkor a koalíciós többség némely része, amely már korábban is ingadozott s megbízhatatlannak mutatkozott, fölhasználta ezt az alkalmat arra, hogy demonstrálja elégtelenségét a helyzettel, amely a koalíciónak nem valamennyi pártját tudta ambíciójában kielégíteni. Sok volt az alkotmánypárti miniszter és főispán, ez bántotta a Justh-pártot, s a választójog olyan kérdés volt, amely ellen könynyen lehetett forradalmat csinálni. Andrássy nem is engedte tárgyaltatni javaslatát, mert előbb egységes, megbízható többséget szeretett volna szerezni fúzió vagy új választás útján. A Justh-párt annak idején ugyancsak a választójog kérdésével akart felidézni egy olyan fordulatot, amely kilendítette volna poziciójából Andrássyt és az alkotmánypártot s ezzel (mint hitték és remélték) rés nyílik a párt ambiciózus fő-, mellék- és alvezéreinek hathatósabb érvényesülésére és részvételére a hatalomban. De keserűen csalódtak, mert az a kifelé való lendület, a melyet Andrássy javaslatának adni akartak, megakasztotta ugyan a fontos törvényhozói alkotást, de végső eredményében kilódította az egész koalíciót hatalmi pozíciójából s meghozta a régi érának feltámadását és a nemzeti munkapárt megalakulását. Meghozta természetesen a Justh-párt vérmes reményeinek is bukását. Nevezetes azonban, hogy most nemcsak a Justh-párt tüzel, hanem élesen hadakoznak a kormány törvénytervezete ellen azok a politikusok is, akik Andrássy plurális javaslatát elfogadni készek voltak. Azok, akik a ma beterjesztett javaslatot alaposan ismerik, azt bizonyítják nekünk, hogy ugyanazokat a szempontokat és ugyanazokat a célokat — az intelligencia érvényesülését és a nemzeti felsőbbség megóvását — követi, amelyeket Andrássy tartott szeme előtt a maga javaslata megalkotásánál. És ezt a többi közt egy igen illetékes férfiú állapítja meg ekképpen. Nevezetesen Némethy Károly belügyi államtitkár, aki mindkét javaslat készítésénél tevékeny részt vett és a kodifikáló munkánál fő-fő szerepet játszott, ma az új törvény benyújtása napján megjelent a Ház folyosóján s egy csoport körében, amely körülfogta őt, megjegyezte a következőket: — Ez a javaslat — lényege, tartalma és céljai szerint — ugyanazokat az elveket iparkodik szolgálni és ugyanazokat a megóvandó főszempontokat juttatja kifejezésre, amelyeket a plurális javaslat megalkotásánál tartottunk szemünk előtt. Ez a komoly, szakszerű és illetékes vélemény alkalmas arra, hogy megnyugtassa mindazokat, akik nem adták el magukat szőröstőlbőröstől a radikálisoknak és a felforgatók fanatikus táborának, s akik nem adhatják át az uralmat maguk és meggyőződésük fölött a politikai indulatoknak akkor, amikor egy ilyen életbevágó törvény megalkotásáról van szó. A Ház folyosója erősen mozgalmas volt. Meglepetést keltett Székely Ferenc igazságügyminiszter lemondásának Ilkre. Erről előzetesen senkinek halvány sejtelme sem volt. A kormány tagjainak sem. Miglen a nevezetes javaslat készült, soha sem nyilvánított semmiféle nyugtalanságot és soha sem hangoztatott semmiféle aggodalmat. A döntő miniszteri tanácskozáson, amely határozott a javaslat sorsáról, az igazság-, ügyminiszter nem tett semmi ellenvetést. A minisztertanács egyhangúan fogadta el a javaslatot. Ellenben most határozta el lemondását, atyagos fővel elveri vala egyszer őt, a fejedelemasszonyt“ úgy, hogy a guzsalynyél ״ eltörik vala“, de azután, amikor kijózanodott a fejedelem, ״ párját szerelmesen megköveti vala és arannyal abroncsolja össze a guzsalynyelet és az aranyabroncsba rubintottétet vala szegnek“. Volt ott Wesselényi, volt számos Thökölyi klenódium is, hiszen tudni kell, hogy a mikor ״ a bécsi kormány Thökölyinek és híveinek Munkácsba összehordott vagyonát elkobozta, elkobozta a töröktől kapott fejedelmi jelvényekét is; a Rákóczi-árvák vagyonát összeiratta, családi kincseit szekérszám Bécsbe vitette, de nem vette el ״ mivel azok semmit se vétettek“, hanem azért azokból a drágaságokból is elég sikkadt el a kezelő-hivatalnokok kezén, de hát ■— szokták mondani — a nyomtató ökör száját se kötik be. Jutott valahogyan Haragánékhoz is. Odajutott az a zsoltáros könyv is, amiből az öreg Béldi Pál, fogarasi szállásán (a várban, ahová a fejedelem csukatta), keservesen énekelgette esténkint rabénekét: Kegy׳ elmezz meg uram nekem, Mert az ember üldöz engem ... (Bizonyosan nem a munkás, szorgalmas és megbízható Haragámokon múlott, hogy Béldi Pál néhai jó barátja, Bánfi Dénes véres árnyéka nem került hozzájuk zálogba). Volt ott — ég tudja, hogyan került oda messzi Máramarosból , a derék Szuhai Mátyás tajtékpipáiból is nyolc darab, abból a jövedelmező időkből, amikor ״ Erdélytől Komáromig, a török szélektől föl Eperjesig éveken át dúlták, marcangolták, gyilkolták, pusztították egymást és egymásban a magyart; e harcok között veszett el a derék Szuhai Mátyás is. Mikor Barkóczi, szintén igen derék magyar ember labancai máramarosi házában éjjel meglepték és megadásra szólították föl, kardot, pisztolyt ragadva rohant rájuk: Én Szuhai Mátyás vagyok! hadd menjen ősz fejem veszendőbe az ügyért, s habár egy pipa dohánnyal vásárolhatnám meg életemet, kezetekből az nekem nem kell! — és halált adva-véve esett el.“ Sok-sok minden volt ott, csak csupán a „szegény Teleki sógor“ tetézett kincseiből nem jutott soha Haragánéknak egy fületln ezüst pityke se. Grünyörü, páratlan gyűjtemény volt az, valóságos múzeum, amit méltán irigyelt tőlünk hazánk székesfővárosa is. Büszkék is voltunk rá a városban mindnyájan. Ha előkelő idegen látogatta meg városukkat, a polgármester, Sivalek Vencel — második polgármesterünk az érdemes Hvalek-csa- ládból, tisztelő barátja a derékbecsületes Haragán Bogdánnak — nem mulasztotta el bemutatni a Haragán-gyűjteményt az előkelő idegennek, mint a város történelmi nevezetességét. Az idők folyamán egy miniszter, két államtitkár s több miniszteri tanácsos is tett látogatást a jószágú házban, elismerésüket fejezték ki a látottak fölött és melegen, sőt jelentőségteljesen szorítottak kezet a derékbecsületes Haragán Bogdánnal. A polgármester ugyanis bizalmasan közölte az illető előkelőségekkel, hogy alapos reményei vannak, miszerint a maga nemében páratlan gyűjtemény annak idején a nemzet, illetve a város tulajdonába fog szállani. Határozott 113yilatkozatot ugyan nem tett a derékbecsületes férfiú, de nyílt titok volt a városban, hogy díszpolgárrá történt megválasztása, után nem egyszer folyt olyan természetű beszélgetés közölte és tapintatos polgármesterünk között, amelynek során nem zárkózott el ama gondolat elől, hogy az egykor fejedelmi palota, kincseivel együtt, majdan mint Történelmi Ereklye Múzeum címében természetesen a nagylelkű adományozó nevének kitüntetésével, tehát mint Haragán-Történelmi Ereklye Múzeum szálljon a hálás utókorra. A tapintatos polgármesternek is elismerését fejezte ki a miniszter és kevéssel e látogatás után, városunk díszpolgára megkapta a polgári érdemek magasabb elismerését is: a királyi tanácsosi címet. Haragán Bogdán szerény megilletődéssel fogadta a kitüntetést, meghatottan tiltakozott ellene csak úgy, mint a díszpolgárság ellen; a királyi tanácsosságot nyomban csakhamar egy rendjel is követte (az államtitkár látogatása után), s akkor kényekig־ meghatva mondotta a polgármester vezetésével nála tisztelgő díszküldöttségnek Haragán Bogdán:— Köszönöm! köszönöm! . . . Szavai elfúltak. Majd halkan tette hozzá: — Nincs is énnekem a világon senkim, csak ez az áldott, finom város... Csak ezért a városért élek én még! ... Szavait megelégedetten értelmezte az egész város. Mindnyájan megértettük, mely nemes igéret — tudtuk, micsoda mély részvétét érdemlő szomorúság rejtőzik ez egyszerű szavak alatt! Nem volt senkije, pedig öccse, az az elfajzott Gergely, az még élt... Arcképét is megfesttette a város és emlékezetes ünneplés keretében szabadkézzel faragott gazdag aranyozású rámában helyeztük el a sikerült arcképet városunk közgyűlési termében. Az arcképleleplezés emlékezetes ünnepén ■ — miután polgármesterünk, Hvalek Vencel illő polgári méltósággal megnyitotta az emez alkalomra összehívott díszközgyűlést — a hagyományos jegyzőkönyvi fölolvasás keretében költői lendületekkel ékes megnyitó beszédet mondott Zsombor András, városunk nagy műveltségű főjegyzője, aki az eseményről a fővárosi sajtót előzőleg is értesítette. A tulajdonképpeni díszszónok azonban ezúttal is, mint városunk, 3