Budapesti Hírlap, 1917. október-december (37. évfolyam, 244–320. szám)
1917-12-01 / 296. szám
f /Ofi 'JT* A A i // ? j r Budapest. 1317. XXXVI. évfolyam, 296. szám. Szombat, december 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap előfizetési ár»is: Egész évre 38 kor., (Hévre 19 kor, negyedévre 6 kor. oo fill., egy hónaprr 3 kor. 30 fill. Egyes szám ára helyben, vidéken és pályaudvaron 12 fil. Hirdetések minimátor s£ámitás3al, díjszabás szerint. Szerkesztőség és Igazgatóság: VII. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Kiadóhivatal: VIII. ker., József-körút 5. szám. Telefonszámok : József 43, József 53, József 63, József 23—84. Siái nyúl. Budapest, nov. 30. A budapesti börze ma lendületes áremelkedéssel üdvözölte a tegnapi békenyilatkozatokat. Ma semmi sem merült föl e kérdés körül, ami alkalmas lenne arra, hogy a börze megjött kedvét újraelrontsa. Sőt ellenkezőleg: az osztrák miniszterelnök, mint a külügyminiszter szócsöve, ma a refratban beszédet mondott, a melyben a legteljesebb őszinteséggel fogadta az orosz békeajánlatot s úgyszólván görögtűz fényben állította a világ elé azt a valóságot, hogy mi rajtunk nem múlik a béke, s ha tovább folyik a vér, az nem a mi fejünkre száll, hanem ellenségeinkére. Egy fentartása volt csak Seidler dr. miniszterelnök úrnak s ezt is elfogadjuk, a fentartást fentartás nélkül: mi készek vagyunk a békéről tárgyalni, de senkinek nem adjuk meg azt a jogot, hogy e tárgyalások folyamán és révén a mi belügyeinkbe avatkozzék; ezt mondta az osztrák miniszterelnök. Ez természetesen részben a cseheknek szólt, akik nyíltan hirdették, hogy aspirációik megvalósulását az antant kedvezéséből a nemzetközi béketárgyalások során várják. De szóltam az értelmetlen és tolakodó politikusoknak is, akik intra és extra máros azt hirdetik, hogy az országokat, egész Európát el fogják a háború következtében demokratizálni. Ezt a szándékát a világboldogítók és világbolondítók vegyes társaságának Seidler úr tisztán és világosan kizárta még a mi békekészségünkből is, mint jogtalan, illetéktelen és képtelen arroganciát. És ha ebben meg is maradt volna az osztrák miniszterelnök, be is fejezhetnék a mondanivalónkat egy végső dicsérettel. Ámde ő egy lépéssel tovább ment és megokolta azzal, hogy egy állam, úgymond, mint az övék, melynek általános, egyenlő, titkos és közvetetlen választásból került képviselőháza van, joggal mondhatja magáról, hogy olyan népképviselete van, melynél demokratikusabbat képzelni se lehet. Szép. De kérdem, ha Ausztriának nem ilyen képviselőháza volna, akkor Seidler úr megengedhetőnek tartaná, hogy belső ügyeiről nemzetközi tanácsban határozzanak? És ha valaki a békekonferencián kétségbe vonná, hogy vájjon csakugyan olyan demokratikus-e Ausztria alkotmánya és kormányzata, Seidler úr beleegyezne abba, hogy az a békekonferencia vizsgálatot rendeljen, el arról, hogy csakugyan olyan-e a demokrácia Ausztriában, hogy el lehet idegen országok és kormányok gyámsága nélkül? Ahhoz, hogy valamely ország idegen hatalmak beavatkozása ellen biztosítsa magát, nem demokrácia és ilyen vagy amolyan választójog, hanem nemzeti önérzet, nemzeti erő és hatalom kell. Kell még nemzeti egység és összetartás is és a nemzeti felségjoghoz való törhetetlen ragaszkodás. Ezt semmi demokrácia, akármi szép legyen is magában, pótolni nem tudja. Ez a passzusa Seidler úr beszédérőlva találunk, összeszorítani a színpad szűk keretei közé, szinte a lehetetlenséggel határos. A zeneköltőnek meg kell éreztetnie velünk hőse kettős lényét, a szatirikus és burleszk elemek mögött a lélek tragédiáját. Don Quijote történetének egész filmjét egy operai est keretében lepergetni, éppen ezért olyan feladat, mely meghaladja bármilyen raffinati színháztechnikának az erejét. A ravasz Strausz Rikárd jól tudta ezt és csak kis szimfónikus költeményt szőtt Don Quijote történetéből. Néhány jellemző motívum, néhány variáció, a többit rábízza a fantáziára. De a színpad és a színpadi muzsika nem vállalhatja ezt a kényelmes módszert. A kiegészítést, a szintézist nem bízhatja a közönségre. Mi megköveteljük, hogy Don Quijote kalandjai drámai formát nyerjenek, oly módon, hogy a buffe és a tragikus elem egyaránt kidomborodjék a szövegben és a muzsikában. Idősebb Ábrányi Emil, a népszerű poéta tulajdonképpen csak a keretet vette Cervantestől. A mese jóformán saját kitalálása. Értjük a szövegíró nehéz helyzetét. Don Quijote kalandjai: a borbélytányér, a birkák, a szélmalomharc, gályarabok megszabadítása, jóformán megoldhatatlan színpadi problémák. Ezek helyébe ki kell eszelni valami olyan cselekményt, melyben miután a muzsikusnak mégis csak a szerelem a legfőbb ihletője , Amor isten is szerepeljen. Az exnfúzicje egészen a regény nyomán indul. Don Quijote házának terraszán ódon fóliánsokból olvasgatja Szent György vitézi tékéit. Fölnek nem annyira szépséghibája, mint inkább erkölcsi defektusa. De meg lehet magyarázni azzal, hogy voltaképpen ,osztrák nemzet nincsen és a népek közt, amelyekből ő felsége lajtántúli birodalma összeverődött, van egy-kettő olyan, amely igenis attól várja vágyainak teljesülését, hogy idegen (sőt ma éppen ellenséges) hatalmak avatkozzanak Ausztria belügyeibe. Egyébként a béke ügye jól áll. Már egy angol miniszter is sürgeti a gyors békét. Hogy őszintén-e, nem mernek állítani, bár cikke, melyet angol lapba irt, igen józan és okos. De gyanússá teszik a dolgot az antant-barát magyar újságok, akik mintha megijedtek volna azon, hogy létre talál jönni a külön orosz béke. Nagy lármát csapnak, hogy ez nekik nem kell, ez kevés, nekik az általános béke kell. Persze, kinek nem kellene az általános béke? De még nem láttam olyan hitelezőt, aki kidobta volna az adósát, ha a szegény valamit "törleszteni akart. Az egyszeri vadász szerződött száz nyúlra a vadkereskedővel s mikor eljött a vadászat ideje, meginvitálta vadászbarátait s együtt kiálltak lesbe. És jött egy nyúl. Ne bántsd, mondja a vadász. Mit csinálunk egy nyúllal? Nekem SZUZ kell. Es jött megint egy s azt is futni hagyták. Es a harmadikat s negyediket, huszadikat is. És hazamentek nyúl nélkül. Ha lelőtték volna a külön nyulakat mind, félig legalább együtt volna a száz. Ha lelőjük a külön — orosz békét, félig meg van az általános béke. Ha ellelkesül, önkívületében kardot ragad és szabdalni kezdi maga körül a képzelt szörnyetegeket. Míg végül maga is össze nem roskad. Ez a beállítás biztos kezű színpadi ember műve, azonnal leköti érdeklődésünket. Don Quijote látomását ugyan sokkal szerencsésebbnek tartanák zárt levegőben, szobában, de így is elhisszük, a szabadban, a csillagok rezgő fényénél és a lámpa sárgás világánál. És a librettistának szüksége van a nyílt színre a történendők miatt. A háznép magához térili a lovagot, aki nyomban előparancsolja fegyverzetét és lovát, mert el akar indulni, hogy megtorolja a gonoszságot és helyreállítsa a jó és igaz uralmát. Felfogadja az odavetődő Sancho Pansát fegyvernökének és együtt ügetnek ki az udvarról. Így indul meg eleven, lüktető erővel a cselekmény, mely azonban a második felvonásban elakad. Útszéli korcsmában Sancho enyeleg a fogadós leányával, Pepitával és elmeséli, mennyi mindenen mentek keresztül. Ekkor megjelenik az isteni Dulcinea del Tobozo, aki Cervantes alakjával ellentétben valóságos királyleány. Megismerkedik a lovaggal, de eltitkolja származását, udvarhölgynek adja ki magát. Ráveszi Don Quijotét, jöjjön el atyja udvarába, amit a lovag, ki heves szerelemre gyuladt a szép leány iránt, meg is igér. Ennek az édes kevés történnivalónak azonban háromnegyed óra kissé sok. Szeretnénk már akciót, drámát látni a színpadon." De csak azt látjuk, hogy Don Quijote kirohan a kórus ágálása közben és nemsokára visz-— Tragikomikus opera három felvonásban és négy képben. Szövegét írta Ábrányi Emil. Zenéjét szerzettek ifjabb Ábrányi Emil. Először adták az Operaházban, 1917. novemberi 20-án. A halhatatlan hidalgó, az elmés, nemes Don Quijote de la Mancha nem hagy nyugtát az operaköltőknek, még mindig izgatja fantáziájukat. Pedig azóta, hogy a XVII. század nagy angol klasszikus mestere, Purcell Henrik megírta az első Don Quijote operát, majdnem félszáz zeneköltő próbálkozott meg Cervantes lovagjával. Legutóbb a száraz, unalmas Rienzl és a finom édeskés Massenet. Ezek a zeneszerzők mind Don Quijotéról írtak operát és majdnem mind úgy jártak, mint a szegény Sancho Pansa. Pórul jártak, megbuktak, sőt egy XVIII. századbeli olasz komponistát, kivel nevére rég ráborult a feledés, rossz muzsikája miatt azon melegiben ott a színházban jól el is páholtak. A bukásoknak ez a láncolata, mely alól csak Massenet darabja kivétel, nem riasztotta vissza idősebb és ifjabb Ábrányi Emilt, s ma este az Operaház színpadjára elővezették a jámbor Fioszínantét. Cervantes alkotásában benne van nemcsak Don Quijote jellemrajza, az Amatis regények minden szatirikuma, hanem a kornak egész torzképe is. Mindazt, amit itt epikai szélességben oly csodálatos lelektani imazsával megraj A Budapesti Hírlap mai száma 12 oldal.