Budapesti Hírlap, 1918. december (38. évfolyam, 282–306. szám)
1918-12-22 / 300. szám
süléshez. S ha a véres kard helyett vérző honfiszívünket hordjuk körül e hazában, támaszthatunk még a föld rögeiből is katonákat,akik megvédjék a mindent felforgatnitörekvők ellen a boldogulás biztosítékait, a belső rendet, a munka, műveltség és ember szeretet alkotásait is azokkal szemben, kik e 'házára támadónak, azt a földet, mely nem csupán a történelem, de a nemzetek élő jogán is- -- a miénk. Senki' se képzelje, magát * *'- oly nakjnak, É.hgy magában is megállhasson és senki se érezze magát oly. kicsinynek, hogy ne tehetne valamit! Ha kezdetben csak egy-egy vidéken,egyes körökben történhetik is egyesülés az erők összegyűjtésére, a rend föntartására, a békemegvédésére, ez egyesülésekből hamar és könnyen fejlődhetik középponti, országos egyesülés és erő. A múltban a kormányok védték a társadalmat, ma a társadalomnak, kell védenie a kormányt! A nagy világ a népek hazája— másként fog rólunk ítélni, ha egészen egynek látand. Elismerendő, hogy élni méltóak vagyunk, ha látni fogja, hogy ez a nemzet nem bomlásnak indult kadáver, "de — bár sok sebből vérző,— élő és életképes,sőt szenvedéseiben megifjult szerv vezet. S magához méltónak fog találni, ha legjobbjainkat — kivétel nélkül — ott látandják vezéreink között. Szomszédaink is másként fognak rólunk gondolkozni, ha magukkal szemben egy egész nemzet tömör, szilárd, jól szervezett és jól vezetett falanxát fogják találni. S lesznek közöttünk oly férfiak, kik a fölünk elszakadd kívánó, nemzeteket bölcs, igazságos,és mindkét félre nézve' ! •, • fp , * ki - . „ y ... • *. . • • • - - . -hasznos megegyezésre, bírhatják-És Magyarországmal sem egészen szegény-’ raég anyagi, szellemi és erkölcsi jó-, vakbáli. is ha egymást megértjük, ha önéként meghozzuk a lehető 'legnagyobb ál dozatot és ha a legbölcsebbekre hallgatunk*, találhatunk''illeg módot arra, hogy j a szegény! Minkázzuk a nélkül,, hogy gazdagot pőrére kellene vetkeztetnünk. És a tudatlannak adhatunk még eleget a szellem és felvilágosodás kincseiből anélkül, hogy a nagy szellemek vezérlő világát hamvába kelljen fojtanunk. És a megalázottak szerény öntudatát fölemelhetjük anélkül,, hogy a nemesebben gondolkodók önérzetét porig kellene, aláznunk! A régi vár ledőlt. Jöjjön mindenki, kicsiny és nagy': ki követ hordani, ki az építész, nem'kéve abbé fontos és 'szükséges munkáját végezni, hogy a ledőlt vár helyén — bölcsen fölhasználva" annak minden, egyes darabját — oly épületet emelhessünk, a mely nyugodt időben kényelmül-; és a jólét biztosítékául, részben ,oltalmat szolgálhasson. a melyben mindannyian jól megférhessünk. Hogy ne csak a kézművesnek és munkásnak, de az, értelmiségnek se kelljen e hazából kivándorolnia! Múltnak, jelennek és jövőnek emberei — fogjunk kezet! Ti, a kiké volt a múlt, fogadjátok őszinte örömmel a jelent, okuljatok a múlt hibáin, tévedésein, siessetek tudással és tapasztalattal, a múltból még megmentett" becsület és tekintély még megmaradt emlékeivel segítségére azoknak, akik hatalmas eszméik hajóját bátran indíták útnak a jelen sötét, háborgó, vészes óceánján. Munkáljatok azon teljes erővel, hogy e hajó, a mely még mindnyájunknak megmentője lehet, szebb, csöndesebb,. nyugodtabb vizekre juthasson. És ti. e dicső hajú bátor ,argonautát, ne lökjétek vissza a. segítségre. fölajánlott kezet! Hogy mindazok, kiket még a jövő hord mellében, áldhassák a tineveiteket. „Tartsuk mag e szép, e szent kézfogást, Tartsuk meg azt, óh, édes nemzetem! Ki legelőször nyújtja ki kezét, Azé legyen a hála és dicsőség, S Ki elfogadni azt vonakodik. Annak nevére szálljon minden átok. Melyet sírunkra majd virág helyett Ültetni fognak maradékaink.. Kiket örökre megnyomorítunk,hi telest, aztán sírva osont ki egy mellékszobába. A Mester úgy talált rá ott, de a világért se korholta, neki„ő kétségbeejtően gyöngéd és udvarias tudott ■lenni mindig. Aztán hazajöttek; férje csak magára vette a dolgozó ruhául szolgáló marokkói imrituszát, ő meg a tintás pongyoláját s nyom-, bán szó nélkül iráshoz láttak mind a ketten. És mások ismét, i . . . fáradt kis gép a könyürtelen, hatalmas nagy gondolatgép mellett. Tovább, tovább". . . Am fóta az egyszer csökönyösen, lázadóan állt meg a leírt utolsó „szerelem. S * * * * * szó után. Szép szó, édes szó, s e nyolc betű most ném inasról, maga magáról, ahárom év előtti énjéről dalolt neki. ■ ’ . Bolond leány, rajongó gyerek, mindig a regényeket bújta , s már akkor szerelmes volt a leendő urába, — mint egy messzeséges, ideált szerette meg azt az aránytogu ismeretlent, a ki annyi szép dolgot összeírt. Akkor aztán egy estélyén végre találkozott vele, annyira zavarba jött, hogy e zavar nemcsak a társaságnak, kanen neki magának a Mesternek is feltűnt. Egy darabig merően „defejezte“ a kipirult süklóleányt, aztán kitüntette: hozzámerül és elkezdett beszélgetni vele. Lánt, fámn, érdekes . . . „zavara bájos, tudja-e?44 és csakugyan nem mozdult el mellőle egész este. És ezért hogy irigyeljék! Ő maga se igen értette a nagy kibusztítés okát. De lássuk csak, a Mester mégis mondott valami magyarázatfélét, —hogy is mondta? — Tudja, mit? Épp szükségem van egy fiatal leányra a regényemhez, —■ majd magát irom meg! Mily büszke volt ő akkor erre a nyilatkozatra, — a Mester oly szerelmes balkán mondotta ezt, hogy neki egészen lángba borult a sírve tőle. Várjon mi ment akkor a „nagy gon- dobógépben" végbe? Meglátott egy fiatal leányt s ama hite ellenére, hogy egy nőben csak A Nőt szeretheti, az ártatlanság láttár,a pillanatig lán ■maga is azt hitte, hogy képes lesz A Nőt egy egyéni, nőben föltalálni: képes lesz egy egész életre igazán szeretni! Akárhogy is volt a dolog, komolyan kezdett foglalkozni a legújabb kisér- Jeti házinyulacskájával.11 És nem bántotta. Nem végzett rajta viviszekciót, ellenkezően — megkérte. Tableau! Nagy irodalmi esemény volt ez, melyet mint a „Mester legújabb művéte szabadon, sőt eléggé szabadosan tárgyalt a kritika. Ő az egyszer csöppet se törődött a szent kritikával.. Barátai aztmondták, lénye gyökeresen átalakult vőlegénysége alatt. Az frú emberréakart lenni... Határozottan krízisen ment ő át ekkor,,— egy napon szinte azt mondta már márkájának: lemond az irói pályáról, hogy csak neki, a jövendő feleségének éljen.— Érezni s nem gondolkozni... A maga költője leszek s nem irok többé a nyilvánosság számára, jó? (.), a menyasszony, nem értélle s megijedt. Maga kérte, ne hagyja abba a dicsőség útját... — És én? — tette hozzá mosolyogva , ahogy ígérte, engem nem ír meg a legközelebbi regényében? A Mester csodálkozóan, szinte döbbenve nézett rá: — Nyulacskám (így becézte), te szegény kis leány, haludnád, mire kérsz? — De hát miért?! — Drága,kis Nyulacskám, nézd, ha én egyszer fölváglak ... akarom mondani, h ha megírlak, akkor el is felejtelek... A tollba felejtett, írásban kiadott váló érzések, nem térnék vissza többé soha... Persze nevettek, dö nem érlelte s egyelőre csak a tnálkasága szól) napjainak ürült. Estekben a szalon félhomályában egy szerelmes költemény volt a Mester beszédje, vallomása... "Utóbb, igaz, párszor már ceruzát is kért márkájától, jegyzeteket csinált. De egészben véve épp az iró fölötti emberi diadalának örült legjobban. Ki-ki tört hévvel. .. Nyulacskám, drágám, legyőztem a szőré nyet, újjászülettem, emberré lettem, néző, élek, szeretni tudok! És tied az érdem, te vagy az az egy asszony, akiben föltaláltam minden as- szonyt! S ő, a Nyulacska, mily büszke volt... Az, tán jött a nászút. Lássuk csak, hol is végződtek az arany napok s mikor is kezdődött el az ő boldogtalansága? Az olasz Dél művészi metropolisait járták ... oh, akkor még boldogok voltak, egymáshoz simulva gyönyörködtek a Cinquecento remekeiben, akkor még, ha tanítva magyarázta is neki férje a renszánsz-esztétikát, azért még többet nézett rá, mint a műtárgyakra s gyakran elakadt a szava, ahogy szeme a fiatalasszony szemébe belemerült. Akkor még mindig róla beszélt, őt kereste, őt látta a szobrokban, festményekben, capuai Pszichékben és ambriai primitív szent freskó-leányokban, egyaránt. Egy napon azonban furcsa billenés állott be: a Mester Capri paradicsomában egy ásítást fojtott el s felesége helyett — magamagáról kezdett beszélni. Ez volt a döntő perc. (), a Nyulacska, aggódva kezdte észlelni, hogy az iménti boldogító szubjektivitás hovatovább kisebb objektivitássá kezd józanodni; a Mester gyakran már oly semlegesen csevegett, mintha csak hangosan gondolkodnék egy közönyös társ előtt... S a képtárakban már nem a Nyulacskáját, hanem a képeket nézte. Egy talpon végre — Nápolyban voltak — az asszonyka bezárkózva * A Budapesti Hírlap(30. sz.) 1918. december 22. Mi lesz Kolozsvár sorsa! Kiürítik, vagy nem ürítik ki. — Nscutcea román tábornok wjaco üzenet®. — A románok december 24-én készülnek megszállani a várost. — A székelyek izgatottsága. — Az átvonuló német katonaság. Budapest, dec.1. .Napok óta fokozódó izgalomban tartja Kolozsvár város közönségét, Erdély magyarságát és az egész, magyar társadalom közérzését az a kérdés, szabaddá kellne tenni az utat teljesen a román megszálló, de valójában hódításra fölkészült csapatok számára Kolozsvár elfoglalására: igen vagy, nem? Egy darabig a különböző jelenségekből, arralehetett következtetnünk, hogy a Kolozsváron összegyűlt székely katonák fegyveresen is megvédik, a várost , és hogy ennélfogva elmarad a megszállás. Azutánúgy fordult, hogy a fegyveres védelem elmarad s román és magyar karhatalom gondoskodik együttesen a városban a belső rend megóvásáról, dehivatalosan mégis bevonul a román hadsereg, amelynek parancsnoka tizenkét napi hallót adott a város katonai kiürítésére,a m.Pjárvvány elrendeli. Tegnap igy állt a helyzet s mi ahivatalos jelentések, illetve cáfolatok értelmében közöltük értesüléseinket. Ma azonban úgy látjuk, hogy ismét változott helyzettel állunk szemben. Alább három jegyzék olvasható a román főparancsnok, az erdélyi magyar főkormány- biztos és a magyar miniszterelnök kezéből. Ezek a jegyzékek hadakoznak egymással s mig a román katonai parancsnok mindenképp meg akarja szállni. Kolozsvárt, addig a magyar körllmány és tökománybiztosa , természetszerüen távol akarja tartáni, a kényszerű megszállással járó megalázásnak keserű poharát Erdély, Kincses fővárosától. A román katonai parancsnok állítólagos mészárlásokkal okolja meg követelését s keddre, vagyis a karácsonyi szent ünnepet megnyitónapra helyezi 1.Hálásba csapatainak Kolozsvárra ideinde bevonulásul. Erre a' magyar !'ökormány&