Budapesti Hírlap, 1922. június(42. évfolyam, 124–146. szám)
1922-06-25 / 143. szám
o lyabb parlamenti tárgyalásoknak is. A mi országgyűlésünk naplóiban klasszikus példákat lehet erre találni s ha valaki fáradságot venne magának, hogy néhai Károlyi Gábor találó közbeszólásait összeszedje, az meggyőzné a világot arról, hogy ehhez az elektromos gyorsasággal kitörő szellemi szikrázáshoz is valóságos talentum kell. És egy-egy ilyen kiröpített szó ér néha annyit, mint egy verejtékezve elmondott úgynevezett nagybeszéd. De ma már nálunk mindenki közbekiabál. Talentummal vagy a nélkül. És durván, sértőn, személyeskedőn, ízléstelenül, ízetlenül, gyakran ostobán, bárdolatlanul,— egyszóval divat lett. Nem fűszere többé a vitáknak, hanem dudva és gaz, mely fölveri a tanácskozást Nem kárhozatos elfajulása ez a hivatásnak, melyet ott szolgálni kell? Nem valóságos erjesztő méregcseppek ,egymásra fröcskendezése azoknak, akiknek tanácskozásából, egymás megértéséből törvényeknek kell születni? Nem ez rontja és fertőzteti meg gyakran a pártok közt a levegőt? És most visszatérek oda, ahonnan indultam. Nem a parlamenti erkölcsnek, nem a tör-. r vényhozás szent privilégiuma erkölcseinek meglazulását, veszedelmes züllését jelenti ez?. Én azt gondolom, ha valakit törvényhozónak megválasztanak, az oly honosba lép, mely okvetellenül mutat móres. El kell az illetőnek telve lenni hivatása magasztosságától, állása méltóságától és nagy fontosságától és belépve a nemzet sorsa intézésének csarnokába, lelkében le kell vetnie a mindennapiság, a közönségesség, a köznapi gyarlóságok porától, szennyes saruját. Egy bizonyos fokig más emberré kell válnia. Törvényt szab nekünk, mutasson példát is nekünk, ne rendítse meg abbeli hitünket, hogy méltán választottuk őt ki ezrek közül arra, hogy sorsunkat intézze. Természetesen, nem minden megválasz Iott tud idáig fölemelkedni. Ám annál fontosabb, hogy azok, akik vezérkednek, akik névvel bírnak, akiknek múltja van, példájukkal kényszerítsék a kisebbeket arra, hogy meghódoljanak a testület amaz erkölcsének, mely a parlamentet megkülönbözteti sztrájk és nép-, gyűlésektől és még fegyelmezetlenebb sokadalomtól. / ■ ■ — Nem tudom, hagyj! Eredj haza!?■* Most?... Egyedül?... Éjjel?... ... —• Hát nem egyedül, veled megyek, gyere! — Stephanopoli egyszerre a megszokott öleléssel fonta át a leány vállát és elindult vele a sötét erdők alatt Ajaccio felé. Jó, szereti, nem akarja bántani és mégis... ■ . . . — Várjon mit csinál most a császár? — kérdezte váratlanul és felelt is rá mindjárt titokzatosan, halkan, szivének egész lappangó szenvedélyével:— Vár!, Bosszúra vár! . . , Beám vár! . . , Mindnyájunkra vár! Eiisa a fiú karjába kapaszkodott: — Napóleonién félek! Stephanopoli lefejtette magáról kedvesét. Most már hevesen beszélt, hangosan: — Bűnösek vagyunk mindnyájan. Én, megye és azok ott Parisban! . . . Miért hagyjuk élni őket? A leány panaszos sírásra fakadt:■— Most a szövetség beszél belőled! A Carbonárik! Mit akarsz? — XVIII. Lajos a francia trónon, a Napóleon trónján, a forradalomén! . . . Mi míg tűrjük, mi, a kiké a császár volt. Nem, százszor nem! . . . És szegény Juno, a császár barátja!... A vitéz Juno,a nagy Abrantes herceg emlékét bántasánál mocskolja be a felesége? Ki az az asszony? Jost-ment arisztokrata nő — az én szégyenem, a családom szégyene. Corsika szégyene. Juno az anyám rokona volt! A felesége XVIII. Lajos udvarát járja, hogy Bourbonok koldusa legyen a császár kegyeltjéből. Nem hallod Basa a császár kiállását a messzi sziget felől?— szavalta Stephanopoli a nagy szavakat minden elfogultság nélkül, mint a kinek egész élete csak szomjas pátosz. — Én hallom, tengereken át hozza a déli szél: Stephanopoli, ne tűrd, Stephanopoli, bosszú, bosszú . . . Stephanopoli ... — Napóleon! — sikította Elisa, — Napóleon, a szövetség, a szövetség beszél belőled! Verje meg az Isten őket, — A szivem beszél, Elisa, nem hallod? — Nem, én a vezér hangját fialtam, az ő lazító szavait. A forradalmárok fel akarnak használni téged, odadobni, megölni! Ne menjtöbbé közéjük, nem engedem, nem hagyom. — A leány vőlegénye felé nyújtotta könyörgő kezét. Stephanopoli nem ' * ' . •• • (Fiatal ember. Idegen! Ajacciobp] Jön. Azt mondja, levelet hozott rokonoktól! A szalonban vár! — Corsikából jön?— A madame Juno szép szeme élénk lett. — Ajaccio, a császár! A fiú Juno rokona, neki tehát biztosan ellensége. Veszedelmes, érdekes! ... Gyorsan vállára kapta fekete salját — Idegen! Fiatal ember! — Egy pillantást vetett a tükörbe és már ott is állt az ismeretlen fiú előtt. Kezét akarta nyújtani feléje, de akkor találkozott szemeaz idegenével. Ilyen jól szított, elszánt, majdnem ártatlan gyűlölettel nem nézett szembe még soha ... Felemelt kezét visszaejtette ruhájának ráncai közé, kissé meg is rebbent a válla egy hirtelen reszketéstől, de aztán ott maradt állva mozdulatlanul, küzdelemre készen. Pillantását nem vette le az idegen barna arcáról, mereven nézte és szempillája sem rezdült. Két szempár kapcsolódott itt egymásba életre-habiba menő küzdelemben! Melyiké lesz a diadal?... Ugyan melyiké?... A fia szemében egyre gyámoltalanabb már.'a harag. Most a szivéhez kap vad.' kétségbeesett mozdulattal, oda, a hova a kése, hova a gyilkos veszedelem van elrejtve ... A hercegnő elmosolyodott és az idegen lehajtotta fejét. Most mindjárt sírni kezd. — gondolta az asszony és a lehajtott fejet nézte, amelyen olyan simogatásra várón, gyerekesen sűrű még a haj. Csend. Csak egy pillanatra,amely egyiküknek, ezer ölő fegyvert adott a kezébe, aktól pedig elvette minden fegyverét. A kos a Stephanopoli szive fölött mintha az ő testében háívedne már! . . . Nem! És lépést tett előre, most szólni kell, keményen, szigorúan. — Abrantes hercegnő? Madame Juno? — kérdezte, mintha csak most térne a dologra. Hátha nem is ő ez a gyönyörű s még nincs veszve semmi sem. Az asszony arcán derült lett a mosoly: — És ön? Kicsoda ön? — Napóleon Stephanopoli vagyok és . . . Most sok mindent kellett volna még mondani. Vagy semmit többet Csak kirántani a kést és . . . De nem lehet! A hegye az ő szivében van már, elvérzik, ha kihúzza onnan. Elszaladni gyorsan, menekülni! ... De egy mosoly elzárja az útját ... Ezen a mosolyon hogy gázoljon át? Fekete asszony mosolyog előtt® Fekete a szeme, a haja, a ruhája. Csupa fekete sugárzás. A pillangó, az éjféli pávaszem. ÉS nem szól és nem mozdul. De szép! Hány éves lehet! Fiatal! Talán nem is igaz az egész, csak egy jóságos vízió megmutatja neki azt, akiért már annyit gyötrődtek álmai. .. Végre megmozdult a hercegnő, kezét homlokához emelte és várakozva azt kérdezte: —.Nos? Ott álltak egészen közel egymáshoz. Ha a fiu kinyújtja, kezét elérheti az asszonyt. Elérheti? Minek? Megölni nem lehet, megölelni nem szabad. — Üljön le monsieur Stephanopoli! Gúnyolódd velem, —– gondolta megszégyenülve Stephanopoli. — Pedig tudja, mit akartam. Okos! Kitalálta. Miért nem dobál hát ki? Miért nem fél tőlem? Miért nem öreg, csúnya? Miért nem cicomás, ékszeres, ahogy vártam? Miért van feketében? — Kit gyászol? — kérdezte egyszerre ke, menjen. A hercegnő kicsit fölhúzta szemöldökét, s mintha sírást fojtana vissza, rándult egyet a szája ,sárka. Van gyászolni valóm elég: a császár, a férjem, az életem! Lehet itt küzdeni? Lehet erre az asszonyra haragudni? .— Nem igaz! — kiáltotta Stephanopolt és gyorsan beszélt tovább, mintha leckéjét hadarná le: __ Testvéreinket üldözik, Gorskca Franciaország rabja ismét. A császár Szent Helénán fogoly és ön a Bourbonokkal találkozik, Madame! A királynál járt, a királyhoz ment könyörögni. Mi tudjuk, mi mindent tudunk. — Mindent? — Sorsdöntő kérdés volt. A hercegnő közel hajolt a fiúhoz. Nem csak a szája kérdezett, mintha kinyújtott barna-sápadt keze is csupa kérdés lenne. — Mindent? Tudtad azt is, hogy szép vagyok, fiatal, okos, bátor? Budapesti time Mom 1922 június 25. Rathenau. Az utolsó időkben olyan gyors egymásutánban történt merényletek és gyilkosságok hosszú listája ma megnövekedett egygyel, amelyért nem kisebb ember fizetett életével, mint Németország külügyminisztere, Rathenau. Lehet mondani, hogy Rathenau, a legyőzött, az új Németország első hősi halottja. Nem a csatatéren esett el, nem méltó ellenfelekkel vívott küzdelemben kellett áldozatul esnie, meg kellett halnia, mert politikai ellenfelei az ő kiváló szellemi és kétségtelenül fedhetetlen erkölcsi fegyvereivel szemben mástól, mint egy silány revolvergolyótól már nem tudtak eredményt várni. A merénylet Németország és talán valamennyi legyőzött állam nagy kárára, sajnos, sikerült, de akik ilyen nyomorult eszközökkel csinálnak politikát, meg fognak győződni arról, hogy eszméket és formát öltött koncepciókat nem lehet gyilkossággal kiirtani, még akkor sem, ha mindjárt az eszme legfőbb megtestesítőjét és lelkét vakmerőn sikerül is elpusztítaniuk. Németország, mely egy Bismarck lángelméjének és vasenergiájának köszönhette példátlan fellendülését, a háború elvesztése óta s a forradalom lezajlása után kereste azt a férfiút, aki szellemének fényével kivezesse az országot abból a sötét éjszakából, amelybe a versaillesi béke belelökte. A német nép túlnyomó többsége ezt a férfiút Rathanauban látta és Rathenau a legjobb után haladt, hogy bebizonyítsa, hogy a német nép nem tévedett, mikor őt úgyszólván az eke szarvától a politika mezejére szólította. Rathenau a császári kormány alatt és később a köztársaság idején is soha politikai babérokra nem pályázott, egyénisége egészen más tereken keresett és talált érvényesülést. Kitüntetés, vagyoni haszon a dúsgazdag embert nem csábították, a szellemi élet volt az egyedüli terrénum, amely vonzotta és lekötötte, erre vetette rá magát kivételes tehetségével és óriási munkaerővel. Mint mérnök, tudományának csakhamar díszére vált, hatalmas vállalatokat létesített, a melyek az egész világon ismertté tették a nevét A német gazdasági életnek csakhamar vezető tényezője lett s úgy az elmélet, mint a gyakorlat bonyolult ösvényein jártas, elsőrendű szakembernek emlegették. E mellett azonban hódolt a széplátta, nem vette észre, gyors, elszánt léptekkel ment a város felé. Elisa sírva rajongta utána, sokszor ismételve: _ Napóleon! . . . Napóleon! ... — De hogy hallotta volna meg a fiú, a kinek lelkében a végzete harsogott csak egyre erősebben, erre a névre, irodalomnak és bölcsészeinek is és idevágó számos munkája, amelyek messze Németország határain túl közkézen forognak, bizonyságot tesznek róla, hogy Rathenau nem puszta kedvtelésből vagy időtöltésből forgatta a tollat, mert szellemének átható ereje és tudásának gazdasága ezekből a munkáiból is kiütközik, amelyekkel maradandó emléket állított masgának-Egész életével, egész munkásságával haszájának akart szolgálni és ezzel magyarázható, hogy a háború alatt olyan feladatra is vállalkozott, amely voltaképen egészen ellentétes volt a gazdasági életről vallott felfogásával és ezt a feladatát is a legnagyobb sikerrel oldotta meg, lehetővé téve, hogy nemcsak Németország, hanem a középponti hatalmak általában idő előtt a fegyvert letenni ne kényszerüljenek. Hogy végül mégis erre került a sor, azt ő meg nem akadályozhatta,de része sem volt benne. A politikai életben aktív tevékenységet csak tavaly májusban vállalt, mikor Wirth kancellár meghívására élére állott az újjáépítési minisztériumnak. Németország akkor alig heverte még ki azt a megrázkódtatást, mit a londoni ultimátum idézett fel. A Fehrenbachkormány, mely a londoni ultimátumot visszás utasította, átadta a helyét a Wirt kabinetnek,amely elfogadta a londoni ultimátumot. Németországban már akkor sem lehetett olyan embert találni, aki hitte volna, hogy a londoni ultimátum teljesíthető és épen Rathenau többi cikkben maga is e melett az álláspont mellett érvelt és ezért meglepetésszámba ment, hogy, ennek ellenére szakítva hagyománnyal, nem űzve ambíciótól, mégis engedett Wirth kancellár kérésének és beállt politikusnak. A Wirthkormány és vele Németország akkor súlyos időket élt. A londoni ultimátum megtagadása egyértelmű volt a francia megszállással, az ultimátum teljesítése pedig egyértelmű volt a gazdasági tönkretétellel. Ebből a nehéz helyzetből kellett kivezető utat találni s Rathenau felismerve az élet-halál küzdelmet, meghozta azt az áldozatot, amelyet tőle kívántak. Rathenau miniszterségével született meg az úgynevezett teljesítési politika, amely ellentétben az ellenállás politikájával, amelynek céltalansága, sőt veszedelmes volta nyilvánvaló volt, az antant túlzott és értelmetlen követeléseinek lehető, teljesítésével kívánta a jóvátétel,és ezen