Budapesti Hírlap, 1922. június(42. évfolyam, 124–146. szám)

1922-06-25 / 143. szám

o­ lyabb parlamenti tárgyalásoknak is. A mi or­szággyűlésünk naplóiban klasszikus példákat lehet erre találni s ha valaki fáradságot venne magának, hogy néhai Károlyi Gábor találó közbeszólásait összeszedje, az meggyőzné a vi­lágot arról, hogy ehhez az elektromos gyorsa­sággal kitörő szellemi szikrázáshoz is valósá­gos talentum kell. És egy-egy ilyen kiröpített szó ér néha annyit, mint egy verejtékezve el­mondott úgynevezett nagybeszéd. De ma már nálunk mindenki közbe­kiabál. Talentummal vagy a nélkül. És dur­­ván, sértőn, személyeskedőn, ízléstelenül, ízet­lenül, gyakran ostobán, bárdolatlanul,­­— egy­szóval divat lett. Nem fűszere többé a viták­nak, hanem dudva és gaz, mely fölveri a ta­nácskozást Nem kárhozatos elfajulása ez a hivatásnak, melyet ott szolgálni kell? Nem valóságos erjesztő méregcseppek ,egymásra­ fröcskendezése azoknak, a­kiknek tanácsko­zásából, egymás megértéséből törvényeknek kell sz­ületni? Nem ez rontja és fertőzteti meg gyakran a pártok közt a levegőt?­ És most visszatérek oda, a­honnan indul­tam. Nem a parlamenti erkölcsnek, nem­ a­ tör-. r vényhozás szent privilégiuma erkölcseinek meglazulását, veszedelmes züllését jelenti ez?. Én azt gondolom, ha valakit törvény­hozónak megválasztanak, az oly honosba lép, mely okvetellenül mutat móres. El kell az ille­tőnek telve lenni hivatása magasztosságától, állása méltóságától és nagy fontosságától és belépve a nemzet sorsa intézésének csarno­kába, lelkében le kell vetnie a mindennapiság, a közönségesség, a köznapi gyarlóságok porá­tól, szennyes saruját. Egy bizonyos fokig más emberré kell válnia. Törvényt szab nekünk, mutasson példát is nekünk, ne rendítse meg abbeli hitünket, hogy méltán választottuk őt ki ezrek közül arra, hogy sorsunkat intézze. Természetesen, nem minden megválasz­ Iott tud idáig fölemelkedni. Ám annál fonto­sabb, hogy azok, a­kik vezérkednek, a­kik névvel bírnak, a­kiknek múltja van, példájuk­­kal­ kényszerítsék a kisebbeket arra, hogy me­g­­hódoljanak a testület amaz­ erkölcsének, mely a parlamentet megkülönbözteti sztrájk és­ nép-, gyűlésektől és még fegyelmezetlenebb soka­­dalomtól. / ■ ■ — Nem tudom, hagyj! Eredj haza!­­?■* Most?... Egyedül?... Éjjel?... ... —• Hát nem egyedül, veled megyek, gyere! — Stephanopoli egyszerre a megszokott öleléssel fonta át a leány vállát és elindult vele a sötét erdők alatt Ajaccio felé. Jó, szereti,­ nem akarja bántani és mégis... ■ . . . —­ Várjon mit csinál most a császár? — kér­dezte váratlanul és felelt is rá mindjárt titokzatosan, halkan, szivének egész lappangó szenvedélyével:­— Vár!, Bosszúra vár! . . , Beám vár! . . , Mindnyá­junkra vár! Eiisa a fiú karjába kapaszkodott: — Napóleonién félek! Stephanopoli lefejtette magáról kedvesét. Most már hevesen beszélt, hangosan: — Bűnösek vagyunk mindnyájan. Én, meg­ye és azok ott Parisban! . . . Miért hagyjuk élni őket? A leány panaszos sírásra fakadt:■­­­— Most a szövetség beszél belőled! A Carbo­­nárik! Mit akarsz? — XVIII. Lajos a francia trónon, a Napóleon trónján, a forradalomén! . . . Mi míg tűrjük, mi, a kiké a császár volt. Nem, százszor nem! . . . És sze­gény Juno, a császár barátja!... A vitéz Juno,­­a nagy Abrantes herceg emlékét bánta­­sánál mocs­kolja be a felesége? Ki az az asszony? Jost-ment arisztokrata nő — az én szégyenem, a családom szégyene. Corsika szégyene. Juno az anyám rokona volt! A felesége XVIII. Lajos udvarát járja, hogy Bourbonok koldusa legyen a császár kegyeltjéből. Nem hallod Basa a császár kiállását a messzi sziget felől?— szavalta Stephanopoli a nagy szavakat min­den elfogultság nélkül, mint a kinek egész élete csak szomjas pátosz. — Én hallom, tengereken át hozza a déli szél: Stephanopoli, ne tűrd, Stephano­poli, bosszú, bosszú . . . Stephanopoli ... — Napóleon! — sikította Elisa, — Napóleon, a szövetség, a szövetség beszél belőled! Verje meg az Isten őket, — A szivem beszél, Elisa, nem hallod? — Nem, én a­ vezér hangját fialtam, az ő la­zító szavait. A forradalmárok fel akarnak használni téged, odadobni, megölni! Ne menj­­többé közéjük, nem engedem, nem hagyom. — A leány vőlegénye felé nyújtotta könyörgő kezét. Stephanopoli nem ' * ' . •• • (­­Fiatal em­ber. Idegen! Ajacciobp] Jön. Azt mondja, levelet hozott rokonoktól! A szalonban vár! — Corsikából jön?­­— A madame Juno szép szeme élénk lett. — Ajaccio, a császár! A fiú Juno rokona, neki tehát biztosan ellensége. Veszedel­mes, érdekes! ... Gyorsan vállára kapta fekete salját — Ide­gen! Fiatal ember! — Egy pillantást vetett a tü­körbe és már ott is állt az ismeretlen fiú előtt. Kezét akarta nyújtani feléje, de akkor találkozott szeme­­az idegenével. Ilyen jól szított, elszánt, majdnem ártatlan gyű­lölettel nem­­ nézett szembe még soha ... Felemelt kezét visszaejtette ruhájá­nak ráncai közé, kissé meg is rebbent a válla egy hirtelen­ reszketéstől, de aztán ott maradt állva mozdulatlanul, küzdelemre készen. Pillantását nem vette le az idegen barna arcáról, mereven nézte és szem­pillája sem rezdült. Két szempár­ kapcsoló­dott itt egymásba életre-habib­a menő küzdelem­ben! Melyiké lesz a diadal?... Ugyan melyiké?..­. A fia szemében egyre gyámoltalanabb már.'a harag. Most a szivéhez kap vad.' kétségbeesett mozdulattal, oda, a hova a kése, hova a gyilkos veszedelem van elrejtve ... A hercegnő elmosolyodott és az idegen lehajtotta fejét. Most mindjárt sírni kezd. — gon­dolta az asszony és a lehajtott fejet nézte, a­melyen olyan simogatásra várón, gyerekesen sűrű még a haj. Csend­. Csak egy pillanatra,­a­­mely egyikük­nek, ezer ölő fegyvert adott a kezébe, a­­któl pedig elvette­ minden fegyverét. A kos a Stephano­poli szive fölött mintha az ő testébe­n háívedne már! . . . Nem! És­ lépést tett előre, most szólni kell, keményen, szigorúan. — Abrantes hercegnő? Madame Juno? — kér­dezte, mintha csak most térne a dologra. Hátha nem is ő ez a gyönyörű s még nincs veszve semmi sem. Az asszony arcán derült lett a mosoly: — És ön? Kicsoda ön?­­ — Napóleon Stephanopoli vagyok és . . . Most sok mindent kellett volna még mondani. Vagy­ semmit többet Csak kirántani a kést és . . . De nem lehet! A he­gye az ő szivében van már, el­vérzik, ha kihúzza onnan. Elszaladni gyorsan, me­nekülni! ... De egy mosoly elzárja az útját ... Ezen a mosolyon hogy gázoljon át? Fekete asszony mosolyog előtt®­ Fekete a szeme, a haja, a ruhája. Csupa fekete sugárzás. A pillangó, az éjféli páva­­szem. ÉS nem szól és nem mozdul. De szép! Hány éves lehet! Fiatal! Talán nem is igaz az egész, csak egy jóságos vízió megmutatja neki azt, a­kiért már annyit gyötrődtek álmai. .. Végre megmozdult a hercegnő, kezét homlo­kához emelte és várakozva azt kérdezte: —.Nos? Ott álltak egészen közel egymáshoz. Ha a fiu­ kinyújtja, kezét elérheti az a­sszonyt. Elérheti? Mi­­nek? Megölni nem lehet, megölelni nem szabad. — Üljön le monsieur Stephanopoli! Gúnyolódd­ velem, —– gondolta megszégye­nülve Stephanopoli. — Pedig tudja, mit akartam. Okos! Kitalálta. Miért nem dobál hát ki? Miért nem fél tőlem? Miért nem öreg, csúnya? Miért nem cicomás, ékszeres, a­hogy vártam? Miért van fe­ketében? — Kit gyászol? — kérdezte egyszerre ke­, menjen. A hercegnő kicsit fölhúzta szemöldökét, s mintha sírást fojtana vissza, rándult egyet a szája ,sárka. Van gyászolni valóm elég: a császár, a fér­jem, az életem! Lehet itt küzdeni? Lehet erre az asszonyra haragudni? .— Nem igaz! —­ kiáltotta Stephanopolt és­ gyorsan beszélt tovább, mintha leckéjét hadarná le: __ Testvéreinket üldözik, Gorskca Franciaország rabja ismét. A császár Szent Helénán fogoly és ön a Bourbonokkal találkozik, Madame! A királynál járt, a királyhoz ment könyörögni. Mi tudjuk, mi mindent tudunk. — Mindent? — Sorsdöntő kérdés volt. A her­cegnő közel hajolt a fiúhoz. Nem csak a szája kér­dezett, mintha kinyújtott barna-sápadt keze is csupa kérdés lenne. — Mindent? Tudtad azt is,­­ hogy szép vagyok, fiatal, okos, bátor? Budapesti time M­om 1922 június 25. Rathenau. Az utolsó időkben olyan gyors egymás­utánban történt merényletek és gyilkosságok hosszú listája ma megn­övekedett egygyel, a­melyért nem kisebb ember fizetett életével, mint Németország külügyminisztere, Rathenau. Lehet mondani, hogy Rathenau, a legyőzött, az új Németország első hősi halottja. Nem a csata­téren esett el, nem méltó ellenfelekkel vívott küzdelemben kellett áldozatul esnie, meg kel­lett halnia, mert politikai ellenfelei az ő ki­váló szellemi és kétségtelenül fedhetetlen er­kölcsi fegyvereivel szemben mástól, mint egy silány revolvergolyótól már nem tudtak ered­ményt várni. A merénylet Németország és ta­lán valamennyi legyőzött állam nagy kárára, sajnos, sikerült, de a­kik ilyen nyomorult esz­közökkel csinálnak politikát, meg fognak győ­ződni arról, hogy eszméket és formát öltött koncepciókat nem lehet gyilkossággal kiirtani, még akkor sem, ha mindjárt az eszme legfőbb megtestesítőjét és lelkét vakmerőn sikerül is el­­pusztítaniuk. Németország, mely egy Bismarck láng­elméjének és vasenergiájának köszönhette pél­dátlan fellendülését, a háború elvesztése óta s a forradalom lezajlása után kereste azt a fér­fiút, a­ki szellemének fényével kivezesse az or­szágot abból a sötét éjszakából, a­melybe a versaillesi béke belelökte. A német nép túl­nyomó többsége ezt a férfiút Rathanauban látta és Rathenau a legjobb után haladt, hogy bebizonyítsa, hogy a német nép nem tévedett, mikor őt úgyszólván az eke szarvától a politika mezejére szólította. Rathenau a császári kor­mány alatt és később a köztársaság idején is soha politikai babérokra nem pályázott, egyé­nisége egészen más tereken keresett és talált érvényesülést. Kitüntetés, vagyoni haszon a dúsgazdag embert nem csábították, a szellemi élet volt az egyedüli terrénum, a­mely vonzotta és lekötötte, erre vetette rá magát kivételes te­hetségével és óriási munkaerővel. Mint mér­nök, tudományának csakhamar díszére vált, hatalmas vállalatokat létesített, a melyek az egész világon ismertté tették a nevét A német gazdasági életnek csakhamar vezető­ tényezője lett s úgy az elmélet, mint a gyakorlat bonyo­lult ösvényein jártas, elsőrendű szakembernek emlegették. E mellett azonban hódolt a szép­látta, nem vette észre, gyors, elszánt léptekkel ment a város felé. Elisa sírva rajongta utána, sokszor ismételve: _ Napóleon! . . . Napóleon! ... — De hogy hallotta volna meg a fiú, a kinek lelkében a végzete harsogott csak egyre erősebben, erre a névre, irodalomnak és bölcsészeinek is és idevágó számos munkája, a­melyek messze Német­ország határain túl közkézen forognak, bizony­ságot tesznek róla, hogy Rathenau nem puszta kedvtelésből vagy időtöltésből forgatta a tollat, mert szellemének átható ereje és tudásának gazdasága ezekből a munkáiból is kiütközik, a­melyekkel maradandó emléket állított m­as­gának-Egész életével, egész munkásságával has­zájának akart szolgálni és ezzel magyarázható, hogy a háború alatt olyan feladatra is vállal­­­kozott, a­mely voltaképen egészen ellentétes volt a gazdasági életről vallott felfogásával és ezt a feladatát is a legnagyobb sikerrel oldotta meg, lehetővé téve, hogy nemcsak Német­ország, hanem a középponti hatalmak általá­ban id­ő előtt a fegyvert letenni ne kényszerülje­nek. Hogy végül mégis erre került a sor, azt ő meg nem akadályozhatta,de része sem volt benne.­­ A politikai életben­­ aktív tevékenységet csak tavaly májusban vállalt, mikor Wirth kancellár meghívására élére állott az újjá­építési minisztériumnak. Németország akkor­ alig heverte még ki azt a megrázkódtatást, mit a­ londoni ultimátum idézett fel. A Fehrenbach­­kormány, mely a londoni ultimátumot visszás utasította, átadta a helyét a Wirt kabinet­nek,­­a­mely elfogadta a londoni ultimátumot. Né­­metországban már akkor sem lehetett olyan­ embert találni, a­ki hitte volna, hogy a londoni ultimátum teljesíthető és épen Rathenau többi cikkben maga is e melett az álláspont mellett érvelt és ezért meglepetésszámba ment, hogy, ennek ellenére szakítva hagyománnyal, nem űzve ambíciótól, mégis engedett Wirth kancel­lár kérésének és beállt politikusnak. A Wirth­­kormány és vele Németország akkor súlyos időket élt. A londoni ultimátum megtagadása egyértelmű volt a francia megszállással, az ul­timátum teljesítése pedig egyértelmű volt a gazdasági tönkretétellel. Ebből a nehéz hely­zetből kellett kivezető utat találni s Rathenau felismerve az élet-halál küzdelmet, meghozta azt az áldozatot, a­melyet tőle kívántak. Ra­thenau miniszterségével született meg az úgy­nevezett teljesítési politika, a­mely ellentétben az ellenállás politikájával, a­melynek céltalan­sága, sőt veszedelmes volta nyilvánvaló volt, az antant túlzott és értelmetlen követeléseinek lehető, teljesítésével kívánta a­ jóvátétel,és ezen

Next