Budapesti Hírlap, 1923. július (43. évfolyam, 146–170. szám)
1923-07-01 / 146. szám
Vasárnapi szám ára 100 korona. Budapest, 1823. XLIII. évfolyam, 146. szám.______________ Vasárnap, julius 1. Budapesti Hírlap Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egy hónapra 1600 korona, negyedévre 4800 korona. Ausztriában egy példány ára hétköznap 1600- kor., vasárnapon 2000 o. kor. Egyes szám ára 80 korona. Külföldre az előfizetés kétszeresét számítják. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési Irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc Szerkesztőség: Vili. kerület, Rökk Szilárd utca 4. szám. igazgatóság és kiadóhivatal: Vill. ker., József-körut 5. sz. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Exempla frabsami. Budapest, jun. 30. Szeretem a magyar virtust. Szeretem a csatában, a mikor a baka vállára akasztja a manlkert s előszedi a maga házi szerszámát, a régi buzogány utódát, a balaskát és pokoli jégverést kopogtat ki vele az ellenség koponyáján. Szeretem ott is, a mikor a legények vasárnap vagy búcsúkor bicskával vágnak eret egymáson a korcsmában. Szeretem, mikor nyaktörő Vágtatásban látom csak szőrni a csikóst. Szeretem az úri gavallérban, aki a harmadik emeletre lovagol fel vagy olyan akadályt ugrat, hogy az ember bajaszála égnek áll. Szeretem mindezt és még több hasonlót, bár egy kissé röstellem, mert e virtuskodó pillanatokban a virtuskodó hős rendszerint ott van valahol a mesgyén ember és állat között. Szerelem, mert nemcsak a közrendet veszélyezteti ilyenkor, nemcsak írásokban teszen kárt, hanem vásárra viszi mindig a saját bőrét is. Elvégre mi egyéb a tragikum, ha nem ez. Az ember nem fér meg a bőrében, hát kibújik belőle, nem fér meg az erkölcsi „világrendben“, hát próbálja kirúgni a fenekét. S ha ő maga is aztán keresztül esik a lyukon, szánalommal, de szimpátiával állunk meg koporsója mellett. A leszűrt, megfinomult, szinte esztétikai magyar virtus virágait lehetett élvezni a régi országgyűléseken is. Fölséges vitáin, villámszerű egy egy argumentációjául, sziporkázó elmésségein. A mai nemzedéknek alig van sejtelme arról az olimpusi gyönyörűségről, amikor Deák Ferenc, Andrássy Gyula, Tisza Kálmán, Eötvös József Kára, Somssich Pál, majd Apponyi Albert és Szilágyi Dezső mérték össze zsenijük pengéjét. Mióta az obstrukció divatba jött, azóta, ha nem is lassan, de annál biztosabban csúsztunk le a régi magyar parlamenti iskola és modor nagyszerű színvonaláról. Amit pedig ma látunk, azt már magyar virtuskodásnak sem fogadhatom el. Mert amivel ma traktálják egymást a képviselők, az roszszabb a legények bicskájánál és rombolóbb a baka fokásánál. Mert a testben nem tesz ugyan kárt, de pusztít az erkölcsben, ízlésben, érzelmekben, tisztességben és tekintélyben egyaránt. És mit gondoljunk, nem fontos egy nemzetre nézve, hogy mindez tiszteletben tartassák és a közérdek irányításában tényező legyen? A derestörvény és a numerusz klauzusz, amire bátran és hetykén első példát adtunk, hasonlataira valamelyest a virtushoz, de még akkor sem magyar virtus. A magyar ember nagylelkű és emberséges minden cselekedetében. Egyik intézmény sem olyan, hogy akik csinálták, egy pillanatig is gondoltak volna arra, hogy ők is keresztül eshetnek a lyukon. Ők azt másoknak csinálták a maguk minden veszedelme nélkül. Magyar vonás csak egy volt benne, az, hogy egyikük-másikuk őszintén meg is mondotta, hogy mi a szándéka vele. Ezek azok a naivak és jóhiszeműek, akik hittek is abban, amit csináltak. A többiek csináltak, mert az inficiált közhangulat kedvezett nekik és ők aztán szemérmesen másfelé iparkodtak magyarázni a dolgot. De lám, ma olvasom egy esti lapban az elkeseredett cikket arról, hogy a románok numerusz klauzuszt csinálnak a magyarok ellen az elfoglalt területeken. A példánk hát vonzott. És pedig ott, ahol eleven húsúnkba vág. Igaz, hogy a románok numerusz klauzusza még kevésbé hasonlít a becsületes magyar virtuskodáshoz, mint a miénk hasonlított. Mink megcsináltuk nyíltan. Az oláhok furfangos kerülő után csinálják meg. Minden magyar tanulóra három vizsgálatot szabnak, mielőtt egy-egy osztállyal följebb eresztenék. Ha nem sikerül őt megbuktatni az osztályában, akkor egy miniszteri vizsgálatra kell mennie. Ha ezt is kiállja, felvételi vizsgálatot kell tennie. Ottmajd csak eszelnek ki oly kérdéseket, amelyekre nem tud megfelelni. Hány fiú fog akadni, aki e három inkvizíción épkézláb keresztül vergődik. Becsületes magyar fiú alig egy. Ez hát nem is annyi a numerusz klauzusz, mint tilalom a végtelenségig. Nem hiszem, hogy ma még sok józanabb gondolkozású embert lehet találni, aki már nem látná, hogy a numerusz klauzusz gyűlölséget, elkeseredést sokat, hasznot semmit sem hozott. Hívei nagyobb számban talán még a sorház utcai székházban tanyáznak. Ott se, úgy látszik, minden osztályban. Mert teszem azt a szénosztály egyáltalában nem kívánta „igazoltatni“ azokat, akikkel szén üzleteket kötött. Ellenben a példánkon felbuzdulnak és minket húznak a saját ederesünkre. Én természetesen senkitől sem kívánom, hogy ne haragudjék a zsidókra, vagy hogy éppen még szeresse is őket. Viszont Oláhországban mindenki kívánja, hogy üldözzék és pusztítsák a magyart. Mégis nemcsak meg nem tiltják, hanem inkább jó néven veszik, ha a rossz magyar beáll jó oláhnak. Sőt minden céljuk csak az, hogy elaláhosítsák a magyart. Aki erre nem alkalmas, azt gazdaságilag, vagy erkölcsileg iparkodnak tönkretenni. Bezárják előtte az iskolát, hogy maradjon buta és tanulatlan, sülyedjen le az ő sötét tömegeikbe, mint ahogy a csángókkal tették. Nem hiszem azonban, hogy népfajok kiirtásával lehessenországot építeni, államot fentartani. És hiszem, hogy mentül több erőszakossággal pusztítanak embert és műveltséget, annál hamarább szakad rájuk és alkotásaikra az utolsó ítélet. Csodálatos dolog az, hogy Magyarországon évszázadokon éltek, virultak a nemzetiségek. A magyarországi oláh, a magyar szerb mindemik anyagilag, erkölcsileg és értelmiség dolgában messze fölötte állt a romániai és szerb-országi szerb és oláh fölött. Mert a majgyar nemzet jellemében nem volt megy a zsarnoki hajlam, az elnyomás szel-] Érnie. Joviális, táblaibírói szellem uralkodott a politikáinkban az újabb időkig mindig. Szabadság, szeretet, türelem és méltányosság kormányozta az elméket. Negyvennyolcban az alkotmány sáncaiba vettük a népet, a nélkül, hogy különbséget tettünk volna magyar és nem magyar közt. Nemhogy akadályoztuk volna az iskolázásban, inkább szabaddá tettük és szubvencimáltalv felekezeti intézményeiket és kongruát adtunk papjaiknak. Vannak köztünk, soviniszták közt, akik ezt hibának, ■magyar indolenciának mondják. De én vagyok olyan soviniszta, mint akármelyik vadmagyar , mégis azt mondom, ez a magyar szellem, a magyar lélek egyik legjellemzőbb tulajdonsága, ál - lám alkotó hivatásának egyik konstruktív eleme s tényezője annak a históriai valóságnak, hogy amit előttünk senki sem tudott, nemzetet alkottunk a Duna—Tisza völgyében és a Kárpátoktól koszoruzott tereken s fenn is tartottuk ezer esztendeig. Most pedig menjetek egy-két huszonnégy órára le délre, el keletre vagy föl északra s győződjetek meg arról, hogy az uj országok hordái ropognak, eresztékei recsegnek. Nem azért, mintha anyagilag rosszabbul állnának vagy csak oly rosszul is, mint mi állunk, hanem kizárólag azért, mert a magukhoz csatolt fajtestvéreikkel és minden néppel szemben a százados magyar politikával ellenkező politikát folytatnak. Nem a megértés, nem a türelem, nem a szabadság, nem a szeretet politikáját, hanem a gyűlölet, a türelmetlenség, az üldözés, a fajirtás, a numerusz klauzusz politikáját. dstestg© ur, erős paraszt. Irta RÁKOSI VIKTOR. (Harmadik közlemény.) III. Visszatérés az életbe. — Kérem az mat, talán megebédelnénk? — ezekkel a szavakkal zavarta ki Bajna elmélázásából az ifjút. — Az urat? — szólt ez mosolyogva, — hát olyan nehezére esik Gábor bácsinak engem Péter öcsémnek szólítani? A jó ember zavartan kezdett ümmögni, ami tiltakozás akart lenni az ilyen bizalmaskodás ellen, mely illetlenség volna az ő részéről, szemben egy úriemberrel. Egy véletlen segítségére jött és kimentette Bajna gazdát a zavarból. Abból a szögletből ugyanis, ahol üldögéltek, egyenesen a kocsijára lehetett látni, észrevette, hogy Bodri a bakon ül és egy urasági inas külsejű fiatal sihederrel diskurál. — Ez a Kordoványi méltóságos urainasa, úgy látszik engem keres és fuvarba kell mennem. Tetszik tudni, én vagyok neki a házikocsisa, sohse ül más kocsiba, csak az enyémbe, azt mondja, ez a legtisztább az egész standon. Tessék engem itt bevárni... Itt elhallgatott és egy darabig habozni látszott. Bizonyosan azon gondolkozott, hogy ne fejezze-e be a mondatot Péter öcsémmel? De még nem jött meg a bátorsága, szó nélkül kisietett. Pár perc múlva vissza is jött, miután az inassal néhány szót váltott. — No, komótosan ebédelhetünk, ha közbe nem jön pasasör. A báró úr csak három órára rendelt meg... nagyon derék, jóravaló magyar ember ... Miska, egy porció zsíros marhahúst dupla ecetes tormával... azaz, hogy megálljon csak Miska, előbb a nagyságos urat szolgálja, én ráérek az ebéddel. Csele Péter már előre nagyokat nyelve, remegő kézzel nyúlt az étlap után, melyet a pincér feléje nyújtott. Már nagyon régen nem volt abban a helyzetben, hogy husz-huszonöt ételből válogathasson és hogy akár a legdrágábbat is megrendelhesse magának. Bőrös sertéskaraj, párolt káposztával, serpernyés rostélyos, malacpörkölt ... Nem tudott tovább olvasni, elszédült és szeme előtt összefolytak a belük, az étlap kiesett a kezéből. — Hozzon malacpörköltet burgonyával, —• suttogta halkan és azután mohón kezdte az előtte fekvő kenyérdarabot falatozni. Elmosolyodott, mert eszébe jutott az egyszeri embernek a megrendelése, mely rettentő éhesembertől eredhetett és igy szólt: Pincér, hozzon nekem másfél óráig borjúpörköltet ... no ez ugyancsak passzolt volna az ő mostani állapotára. Az ételek megérkeztek és Csele Péter dupla élvezettel fogott az ebédhez: a két szemével a polgártárs marhahúsát nyelte, a szájával pedig a malacpörköltet falta. A fajta szó azonban gyenge Péter úr evésbeli mohóságának jellemzésére. A falatok egyszerűen szédületes gyorsasággal tűntek el szájában, mely mintha be se csukódott volna, mintha a fogak nem is rágtak volna. Ezzel szemben annál feltűnőbb volt az a komoly és lassú magyar paraszti tempó, a mellyel Bajna Gábor a maga eledelét elfogyasztotta. Ez a modor talán azért olyan komoly és a magyar ember evés közben talán azért olyan hallgatag, mert ilyenkor nem csupán eszik, hanem mintha némán hálát adna az Istennek, hogy megadta neki a mindennapi táplálékot és egyúttal mintha kérné, hogy juttasson mindenkinek és ne legyen többé éhező ember a földön. Különös dolog, hogy itt az önfentartás nyers ösztönének kielégítése, tehát egy igen közönséges és prózai földi cselekedet egy finomabb érzéssel, a magasságokhoz való fohászkodással egyesül és együtt jár, Bajna nem nézett se jobbra, se balra, csak némán evett. Péter úr ellenben gyakran fölpillantott és ilyenkor a tekintete olyan fenyegető volt, mint a kutyáé, mikor kövér koncot rág és társakat vesz észre, akik körülötte settenkednek. Szinte azt várta az ember, hogy mozogjon, mint a kutya. A tempós mozgású gazda még felében se tartott a marhahúsnak, mikor az éhes ifjú már régen behajigálva a maga eledelét, három hatalmas karéj kenyérrel együtt, melyet alaposan megfürösztött a pörkölt szaftjában. Most újra kezébe vette az étlapot és tanulmányozni kezdte. Érezte, hogy illetlenség lenne a gazdát áhitatos falatozásában megzavarni. Minden éhsége és az éhséggel való elfoglaltsága ellenére megfigyeléseket tett és észrevette, hogy Bajna uram, mielőtt a fogyasztáshoz hozzáfogott volna, előkotorászta zsebéből a tulajdon kését, gondosan megköszörülte a vendéglői késen és aztán odatette a többi evőszer mellé. A maga kését azonban semmi másra nem használta, csupán kenyérevésre. Min-den falatot, melyet bekebelezett, egy hatalmas karéj kenyérből vágott le és a késhegyre tűzve dugta a szájába. Úgy látszik, Giábor bácsi is észrevette a figyelmet, melyet Péter az ő késének szentelt, mert mű kordusának a végén járt már, váratlanul megszólalt: — Igenis, amint látni tetszik, én külön kést tartok a kenyérhez és pedig azért becsülöm meg ennyire, mert ez az egyetlen eledel a nap alatt és a föld hátán, mely benne foglaltatik az imádságban. Mert benne van a Miatyánkban, a mi mindennapi kenyerünket add meg minékünk ma ... ha már a kenyeret ilyen dicsőség érte, illik, hogy mi is megbecsüljük és máskép bánjunk vele, mint a többi közönséges étellel. Péter úr egész megindultsággal hallgatta újdonsült barátjának filozofálását, mellyel a maga nyers eszével oly meglepően tudta megbecsülését kifejezni az embernek mindennapi és legbecsesebb tápláléka iránt. — Ez a gondolkozás, az Isten ajándékának ez a megbecsülése igazán becsületére válik magának Gábor bátyám. A gazda kicsinylőleg legyintett és nevetve felelt: — Na ezt nem találta el az ur... akarom mondani Péter ur ... azaz hogy nagyságos úr... a keserves csillagát, egészen belegabalyodtam öcsémuramnak a titulusaiba ... — És most rátalált, öcsémuram! Ez a helyes, vagy Péter öcsém. Tessék választani! Különben mit akart mondani? — Azt könyörgöm, hogy nem tetszett eltalálni, mert ez, amit mondtam, nem A Budapesti Hírlap mai száma 16 oldal