Budapesti Hírlap, 1924. augusztus (44. évfolyam, 156–180. szám)
1924-08-01 / 156. szám
XLIV. évfolyam, 156. szám. (Ára 2000 kor.) Péntek, augusztus 1 Budapest, 1924. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árai • Egy hónapra 40.000 korona, negyedévre 120.000 korona. Augatrisban egy példány ára hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2700 o. kor. Ágyes szád ára hétköznap 2000 kor. Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési Irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő. A szerkesztésért felelős: Csajthay Ferenc helyettes főszerkesztő. Szerkesztőség: Vili. kerület, Rökk Szilárd utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vill. ker., József-körút 5. sz. telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. ae prossssidis. Budapest, jul. 31. Most van öt éve, hogy a proletárdiktatúra rabjai, túszok és politikai foglyok utolsó csoportja is kiszabadult a kőbányai gyüjtőfogházból. Ennek emlékére a fogház jeles lelkésze, Psitek Brúnó pápai prelátus vasárnapra meghívja misére a fogház kápolnájába mindazokat, akik annak idején ott rabságot szenvedtek. Mert úgy van a dolog, hogy akkoriban főtisztelendő Psitek Brúnó vasárnapi miséje volt az az óra, amelyben a haza siralmas állapotából mi jól őrzött rabok egy lélekben egyesülve megnyílt szívünkből szabadon bocsáthattuk az Úr elé érzelmeinket és kiáltozhattunk hozzá de profundis. Ott ültünk a kápolna padsoraiban túszok, foglyok és fegyencek. Igen vegyes társaság. Volt ott királyi herceg, volt püspök, volt excellenciás urak egész sora, miniszterek és titkos tanácsosok, mágnások, dzsentrik és polgárok; előkelő városi, megyei és miniszteri tisztviselők, bankárok, kereskedők, birtokosok és gazdálkodó vidéki zsidók, újságírók, papok, szerzetesek, professzorok, gyárosok és volt köztünk paraszt-bíró is. És ott térdepeltünk felekezeti különbség nélkül s felálltunk mindnyájan az evangélium felolvasását meghallgatni. Soha életemben nem tett rám oly megrendítő hatást az evangélium, mint a fegyházi lelkésznek kiválóan értelmes, rendkívül egyszerű és meghatott felolvasásában. Mintha a Megváltó szavait egyenként rakta volna megnyílt szivünkbe a pap, kinek felvidékies kiejtése nem hogy rontotta volna, hanem mintha fokozta volna áhítatunkat, úgy tetszett, hogy nem közülünk való, hanem egy vigasztalásunkra megjelent idegen bocsátaná le ránk a magasból a kétezeréves igéket, s a néma csendet, mellyel hallgattuk, meg-megszakította egy elcsukló hang, egy elfojtott zokogás töredéke a hall"fr".ok sorából. A miséről pedig átmentünk, ismét vallás és felekezeti különbség nélkül, egy szomszéd teremben, ahol a protestáns lelkész szavai csepegtettek vigaszt, hitet és reményt, mint égi harmatot, zaklatott elménkre. Az Isten házából pedig átvonultunk celláinkba, ahol kettesével-négyesek laktunk. Volt szoba, melyben nyolc, volt, melyben tizenhat rab tanyázott. Lesz még, aki alaposan és apróra megírja azt az életet, amely ott folyt. Én rám nézve egy emléke van ezeknek a különben szomorú napoknak. Nem egyetértés, nem baráti jó viszony, hanem mondhatnám bibliai testvériség volt a foglyok köztl. Minden szív-., és minden elmén egy gondolat uralkodott s az formálta érzéseinket és gondolatainkat, hogy mindnyájan, akik ott voltunk, kicsiny és naiv, szegény és dúsgazdag, keresztény és zsidó, úr és paraszt, pap és laikus, mind egyazon okért vagyunk ott. Mert mindennél, sőt magunknál is jobban szerettük azt az ideált, melyet nemzeti naugyarságnak, magyar alkotmánynak és ehez való hűségnek neveznek. És ez volt beszélgetéseink tárgya. Ott levontuk és egymás szívébe szögeztük a haza szörnyű állapotának tanulságait. Úgy éreztük, hogy tudjuk már, mi juttatott ennyire bennünket, és tudjuk már, mit kell tennünk, ha itt szabadulásunk órája. Erősségünk volt, hogy hittünk egymásban, szerettük egymást és azt gondoltuk, ha a sors kitárja börtönünk kapuit, egyenes után, biztos léptekkel, nem im. ".ava se jobbra se balra, a börtönben ránk szállt testvéri s. V.cinben fogunk előre menni nemzeti ideáljaink utján. Mig ott benn voltunk, valóban csak a testünk volt rab, lelkünk szabadabb volt, mint bármikor az életben. És egy napon kijöttünk. Da ez, fájdalom, csak testünk kiszabadulása lett. Lelkünket elkapták az életbe...anjai mindjárt első kilépésünkkor, amikor mögöttünk bezárultak a börtön kapui. Ezt elragadta az ambíció, azt a hiúság, amazt a karriercsinálás, egyet a kincsvágy, sokat a hatalomvágy és a börtönök békéjéből és lelki egyensú’".'^'»! ismét belevetettük magunkat az élet egyenetlenségeibe. Éa folytattuk a gyűlölködést, a visszavonást, az üldözést, a megtorlást ott, ahol ellenségeink elhagyták. Nyilvánvaló dolog, hogy a bűnt büntetni kell. De ez az ország bíráinak a dőlés nem lehet se a társadalom feladata, sem politikai rendszer. Mert ha azzá teszszük, csak a visszavonást, a fülösséget és a megtorlást tenyésztjük tovább, a végtelenségig. Ezer veszedelmekkel teli közállapotaink romlásának egyik font-a ez. Ma hála Istennek, sajnos, fel,érdek anyagi és erkölcsi kárvallás után bövérebb és nemesebb szellem kezdi viszszanyerni uralmát rajtunk. De még ad.dig vannak elvakítottak és buzgó vakítók is, akik érdekeiket kavicsolták a visszás helyzetbe s az emberi gyarlóságokra építik rémérveiket szándékaikat, nem az emberi erényekre. És a fában közéletünk vizeit ismét oly szelek hajtják hullámzásba, a minőkből a mindent elsodró viharok keletkeztek, a melyek földrelektettek bennüyet. A gyűjtőfogház szelidlelkü lelkészeinek szelleme, miséjének áhítata szállj-e ki mindnyájunkra, tartson és erősítsen meg bennünket a jobbik után, a melyre minden jók vágyódnak, a melyen Krisztus urunk árt, mondván: Ego sum via, vita et veritas. Én vagyyokt az Út, az Élet, és az Igazság. Csokonai. Irta Fáy Ilona. Csúnya volt és ragyás, kicsi és jelentéktelen, de lénye csupa melegség, dalaiból áradt a tűz, beszédéből a szellem, szeméből a láng. Az élet mindig megrágta, sosem simogatta, s e kettőzött életkedvvel fizetett érette, nem úgy, mint a kutya, mely megharapja érte a gazdáját. Sok, célt tévesztett vándorlásai közben mindig újabb reményből kötött bokrétát tűzött kalapja mellé, de mind vadvirágnak bizonyult, mely sosem talált kertészt, ki valamely puha televényben elhelyezte volna. Egy jóbarát hívása, vagy egy felcsillanó szerelmi ígéret, valamely hivatal kilátása, vagy valamely csalódás, végig vitte, űzte őt az országon, melyet eközben dalaival, mint megannyi virággal telehintett. Szavalta, olvasta, emlékül hagyta mindenfelé, s igy elterjedt, közkedveltté vált, lelkesített és gyönyörködtetett mindenike, mielőtt valaha nyomdafestéket látott volna. Debrecenből, hol a félig gyermekként meghalt Róza emlékére font poétás koszorút, távoznia kellett. Egyéb körülményei és bánata a vándorbotot nyomták kezébe, s búcsúja csengő rímekbe simult: „Ah bár mindenek zöldellenek, de e hiv, beteg szív zord telet vár. Nem lellek fel többé angyalom már.“ Odébb, odébb vitte útja, mig Pozsonyban hosszabban megállapodott, s a Diétái Magyar Múzsát szerkesztette. De a Diéta bezárult, s ő odébb vándorolt, mig egy januári estén Révkomáromba a Bédy-házhoz volt estére hivatalos, hol elérte őt végzete, legnagyobb, soha el nem múló szerelme. A Bódy háznál összegyűlt azon az estén a vidék fiatalsága, a győri, tatai notabilitások és leányaik, fiatal írók, alkalmi verskészítők, kiket Bódyné, a még mindig szép és bájos, nagy szellemű asszony szeretett maga köré gyűjteni. Mint sas a verébcsapat közé, csapott le közéjük Csokonai Vitéz Mihály, kit a tatai szolgáiró hozott négy szürkéjén, s az írók szó nélkül, mint megrebbent verebek álltak félre előle. Hire olyan talapzatra állította Bédyné szemében, hogy mindenki elé maga mellé ültette az asztalföre. Pezsgett a jókedv, repült az éle, a harmadik fogásnál felállt a vicispán és köszöntőt mondott a ház aszonyára, ki Múzsa és Hehe egy személyben és magyar mindenképpen. A poharak összecsendültek, az ifjúság lelkesen éljenzett. Ekkor Csokonai pohárral kezében felállt és körülnézett. Az asztal körül a fiatalság adott találkozót a szépségnek: hamvas arcok, égő szemek. — Éljenek a hölgyek, kezdte a költő, éljenek a szép lányok! Éljen a legszebb leány! Minden leány szem feléje varázslótt erre a szóra, de ő csak egyet kereste: a Vajda Lilláét, s mikor tekintetük összevillant, felhajtotta poharát, s nem ivott többé. Már nem csábította az aranyszín somjai, elég volt neki az egyik mámorból. De a leány ettől a perctől nem nézett rá többé. Érezte, hogy a költő nem veszi le róla a szemét, s ha fel is nézett, másfelé fordította tekintetét: nem mert a költő mohó pillantásával találkozni. Csokonai ezt visszautasításnak, semmibevevésnek vette, s ez kárhozottá, feszessé tette. Vacsora után mégis a fiatalság közé vegyült, s véletlen volt-e, vagy szándékolt, de Lilla mellé került. De elfogódottan hallgatott, s ha megszólították is, hűvösen és szórakozottan felelt. — Szavalj valamit, kérték egy idő múlva a fiatal emberek. — Majd ha alkalom lesz rá, felelt a költő kedvetlenül, most cigány szól, tánc van. — Mit bánt ez, ha mi hallgatunk, szólt az egyik ifjú. — Majd később, odázta el Csokonai. — Nem voltál te máskor ilyen kényes, Miska, vert a vállára szolgabiró barátja. A költő nem felelt, s a fiatalság, néhány kivételével, táncolni ment. Vajda Lilla ott maradt mellette ülve. — Én sem képzeltem, hogy ilyen, a verseiről ítélve, kezdte egy idő múlva a leány. — Hát milyen? kapta fel a költő „szebb legény?" tolált az ajkára, de nem mondta ki. — Semmi esetre sem hittem ilyen feszesnek, szertartásosnak, aki még a könyökét is hátra szorítja, felelt a leány. Belülről behallatszott a zene, egy fiatalember táncra szólította Lillát, de azt majd később el utasította el. "— Azt hitte, hogy inkább a könyökömmel török magamnak utat? — kérdezte Csokonai felélénkülve. — Ha nem is azzal, de mégis utat akar törni az emberek lelkéhez ... szólt a leány. — Talán a szivéhez? Úgy érti? — kezdte a költő és sötét szeme lángolón tapadt a leány arcára, de az lesütötte tekintetét. — Hja, az akarás és a siker között mély szakadék van s ha a szerencse nemver hidal rajta keresztül számunkra, mindig csak az innenső parton maradunk és legföljebb álmainkban látjuk meg a tulsót. A költő a leány fölé hajolt, hangja remegett. — Az álmot valóra lehet váltani, ha nem nyugszunk bele, hogy: — Nem leltek föl többé már, — idézte a leány a költő szavait. Csokonai belepirult. Egyszerre nagy vérhullám öntötte el. Ez nem lehetett más, mint biztatás, bátorítás számára, ezt a hitét az sem vehette el, hogy szolgabiróbarátja odajött Lillához és az előre ígért táncát kérte s az szó nélkül elment vele. Erre ő is kiment a táncolókhoz. Hajnal felé már együtt járták a palotást Lillával, széles jókedvvel, csillogó szemmel. Vajda Péter épp akkor hagyta abba a kártyázást. Vesztett, ez különben is megrontotta az estéjét, de mikor a leányát meglátta a korhelyhitű, szabadszáju Vitéz Mihály mellett, ez végleg elvette a kedvét s már csak azon gondolkozott, hogy vihetné haza. Ő, lányának táncosul a városbiró fiát, vagy a gazdag Pibert látta volna szívesen, de nem ezt az ágról szakadt költőt. Bédynének ki is jelentette, hogy megy, de az hallani sem akart róla, biztatta, tartóztata, káposzalevére hívta. — Kedves Julianna, sose marasztaljon. Megvallom, tartok tőle, hogy ez a Csokonai, mint szokott, becsip és még bolondokat beszél a leányomnak. — szólt Vajda. Lilla épp ott táncolt el előttük, a Csokonai karján. Nem lehetett őket párnak mondani, de tüzesebben járták, mint bárki. — Atttól ne féljen, — vigasztalta Bédyné. — Csokonai ma mandulatejnél egyebet nem ivott s ezentúl sem fog. — Annál rosszabb, józanul még jobban elbolondithatja. Mert furcsa az ilyen fiatal fehérnép. Pedig olyanok együtt, mint a telivér csikó és a keshedt gebe, — hát nézzen oda, a mint forgatja Lillát, na, nem hiszi, — folytatta Vajda. Bédyné más nézeten volt. Ismerte Csokonai verseit, az 1741. diétát, tudta, hogy most is nem a mulatozási vágy, de lelkes cél vezette Komáromba: az inzurrekció megszervezése. A nemes magyarságnak felülésére biztató költeményének részleteit már hallotta a költő ajkáról, oly tűzzel, oly hévvel elmondva, hogy nem látta többé Vitéz Mihály testi fogyatkozásait és csak £1 EsmbsSoisí izoitf®s»@s&cia. — Hiticsanos engedméntyek. — Keresik a megegyezést. — Poincsrö munkája a kulisszák mögött. — A londoni konferenciának tegnap kritikus napja volt. A hosszú és mégis meddő tárgyalások az államférfiak idegeit és türelmét súlyos teherpróbának vetik alá és ilyenkor könnyen felhangzik egyegy fenyegetődzés, melyet azonban nem lehet és nem szabad túlságosan komolyan venni. Herriot tegnap egyszerre kettős fenyegetéssel kívánt ellenfeleire hatni. A franciák legújabb javaslatáról, mint ultimátumról beszélt, de ezzel még be sem érte, hanem meg is toldotta azzal, hogy ő azonnal visszatér Párisba, ha ez a francia javaslat sem nyeri meg az angolok és amerikaiak tetszését. Az amerikaiak sem restek ám és ők is előállottak egy úgynevezett utolsó javaslattal, amelynek kudarca után visszavonulnának a szorosan vett megfigyelői szerepkörre. Mint látható, a fenyegetések ellenére, még mindig vannak javaslatok és ellenjavaslatok, ami legjobb bizonyítéka annak, hogy a tárgyi indító okoknak ilyen erőszakos alátámasztása nem jár okvetlenül megselmlítéssel vagy robbantással. De ha a londoni konferencia ezektől a fenyegetésektől még nem is robbant fel, tagadhatatlan, hogy a levegője ismét nagyon puskaporos. Pedig azok, akik Londonban ott vannak, láthatólag keresik a megegyezést, az engedmények, melyeket kölcsönösen tesznek egymásnak, igazolják, hogy a konferencia kezdete óta jelentékeny közeledés történt a szélsőséges álláspontok között. Fel kell vetni tehát a kérdést, hogy miért mégis olyan puskaporos a levegő? Azért, mert a háttérben meghúzódnak a kártyakeverők, akik mindenáron a konferenciát sikertelenségre akarják kárhoztatni. Ezeknek az élén Poincaré halad, aki noha nincs a jelenlevők között, ott mégis jelentős szerepet játszik. Egyfelől azért, mert az angolok és amerikaiak főleg az ő szellemi hagyatéka ellen harcolnak, másfelől, mert Ilerriot nem tudta magát Poincaré karmai közül kiszabadítani és a hagyaték részben való átvételével a saját helyzetét nagyon megnehezítette.