Budapesti Hírlap, 1925. augusztus (45. évfolyam, 171–194. szám)

1925-08-01 / 171. szám

12 IPIPACSSZINÜ DOLMÁNY TÖRTÉNELMI REGÉNY. — Irta WERNER GYULA dr. — Nem volna rá oka, Istenemre ...­­ A bankámé megmozdult székében. Ruhája köny­­nyed suhogással a fiók diplomata térdéhez csapó­dott. Úgy mellé húzódott, hogy hajának illata a forróvérű Ernőt bolondul felizgatta. — Legyen maga az első tanítómesterem, — ostromolta fojtott hangon, — mert, mint Metternich, asszonyok szerelmének akarom köszönni én is min­den sikeremet... A bankámé szép, érzéki szája megremegett. — De csakugyan az első volnék-e? .. . Kutató, lángoló pillantása mintha felmérné az ifjút: szépsége, ereje, szenvedélye mennyit ér? Az­után összehúzott szemmel, oldalvást mérlegre tette Istvánt is. — A másik férfiasabb, — mondta sértő nyílt­sággal. Ernő még csak nem is hunyorított. A hideg ész, amelynek később élete oly sok sikerét köszönte, győ­zedelmeskedett fellobbanó indulatán. Hiúságában sértve, más talán faképnél hagyta volna a gonosz kis csontot, aki már viszonyuk első perceiben is úgy meg tudta gyötörni. Ernő­­gondolta magában: csak sziszegj, gyönyörű kis kígyó. Később szépen, lassan majd kiszedem a méregfogaidat. Az inasok biborszinű­­szőnyeget terítettek a gyepre. Az ágakra vert vasbéklyókra égő fáklyákat aggattak. Az asztalról elszedték a karos gyertyatar­tókat, úgy hogy a társaság sötétben maradt. — A nézőtér elsötétül, — monda Hardenberg az öccseihez fordulva. — Olyan művészeti élvezetben lesz részetek, hogy szemetek, szátok eláll tőle. Nézz utána, Gelbschild, a léhű­tő inasaink betakarodtak-e? Nem leskelődnek-e faunok módjára a sötétben­? Gelbschild nevetve indult a ház felé. Köröskörül átvizsgálta a bokrokat. Azzal jött vissza, hogy egy lelket sem talált. Hardenberg különös pillantást vetett az öccseire. Ha világosabb van, főleg István meglepődve látta volna, szeme mily irigy, dühös fényben lángol, ránc­tól átszegdelt arca mennyire elváltozik. De hát a fiatalok mindebből nem láttak sem­mit. Sötétben ültek, szemük a bíborvörös szőnyegen, mely a fáklyák imbolygó világánál olyan volt, mintha fejedelmi palást volna, amelyet k­éi­ia hódo­lata jeléül e pillanatban oldott le válláról a császár. Hardenberg szemében úgy égett, csillogott a bíborszínű szőnyeg, mint maga a fiatalság. A fiatal vérnek minden lobogó ösztöne, mohó étvágya és forró álmodozása, amely lángragyúl majd az öccsei­­ben Salome táncának észbontó látványára s amely az ő elmeszesedő ereiből már kihalóban, most fel­támadt az elméjében. Az izzó tirusi bíbor ilyen utakra terelte a gondolkodását. Képzeletében már látta a Rákhel fehér, mezte­lenlen lábait, ahogy kecsesen rálépnek a vérszinüi szőnyegre s még táncra sem mozdulnak, máris meg­veszik a sziveket eleven színhatásukkal. Dühös és irigy volt. Bottal szeretett volna kiverni minden alá­való férfiszemet, amelynek — rajta kívül — ez is­teni látványban része lesz. De leküzdötte lelke titkos, beteges háborgását, tapsolt, mint Caesar a páholyában, hogy kezdetét veheti az előadás. A fák közül halk zene hallatszott s könnyű, ezüst­pikkelyes sálba burkolva Rákhel a szőnyegre lépett. Nem nézett senkire sem. Az ezüstpikkelyes lep­let csillanva ledobta magáról. Ott állott mezítláb, csaknem övig meztelenül. Övön alul kurta selyem­szoknya rajta. Mellén ragyogó egyiptomi ékszerek. A hideg, drágakövektől szikrázó, minden erősebb mozdulatnál szétnyíló kösöntyűk jobban elárulták a fiatal mell szépségét, mintha csak egy szál vékony lepel takarná. Kezében kis csörgős dobot tartott. Belekezdett a táncába. Tartózkodó, szűzies tánc volt eleinte, később nekitüzesedett. A muzsika mind szilajabb és mámorosabb lett, Rákbei táncra mind szenvedélyesebb és érzékibb. Mint mikor forgószél támad a pusztán, oly szédítően, villámgyorsan járta. Mintha becsípett volna a saját mozdulataitól, szép arca oly mámoros lett. Ha e pillanatban nagy, álló tükröt tartanak elébe, magamagát bámulja sóvárgó szemmel, nem törődve a mások tetszésével. A muzsika elhalkult, végre elhallgatott. Rákhel táncából is kiveszett a tűz és a vadság. Szemérmesen lesütötte a­ szemét s mint szélben a liliom, oly fehé­ren és bájosan hajladozott. Hardenberg felkelt és háta mögé állott, hogy rá­adja az ezüstpikkelyes leplet. A bokrok között vi­hogtak. Ezüstös lepkeszárny módjára libegtetve Sa­lome leplét, a féltékeny, öregedő államférfi berohant volna a sűrűbe, hogy fülön fogja a vihogó faunokat és szál írókat, ha Rákh­el meg nem fogja a karját. — Elment az esze? A muzsikos leányok nevet­gélnek. A sötét asztalnál a bankár sóhajtott. Ernő ön­kéntelenül messzebb húzódott a bankárnétól, aki bosszút állt rajta a hűtlenségéért. Olyant csípett a karján, hogy elkiáltja magát, ha nem szégyenli. Még István is megmozdult a székében. A tánc leple alatt piacra dobott fiatal ,ragyogó női test szépsége az ő sötét, hugenotta-vérét is felforralta. Rákhel beburkolta magát az ezüstös lepelbe s bement, hogy átöltözzék. Hardenberg füttyentésére az inasok felgöngyöl­­ték a szőnyeget, eloltották a fáklyákat és meggyúj­­tottak az asztalon minden gyertyát. A gyertyafénynél a kis társaság tagjai egymásra pillantottak. A bankámé őrülten tapsolt és bravózott a barátnéja sikerének, de szeme nyugtalanul­ és bosszúsan kémlelte a férfiak arcán a hatást. — Szegyel­je magát, vén ínyenc, — riasztott rá tréfásan az urára, — ni, hogy folyik a nyála Sajo­méért Hardenberg, aki újra közéjük ült, meghallotta e megjegyzést. — Az még semmi ... Nézze meg a fiatalokat. Úgy égnek, mint a szén. Nézzen meg engem. Heró­­dest, aki, valahányszor Salomét táncolni látja, mind­annyiszor a saját megzavarodott fejét ajánlja fel a Szent János feje helyett, mert nincs benne — a mez­telen, fel-fehér,­anó fehér lábakon kívül, — egyet­len más gondolat. Azután, — fordult az öccseih­ez, — nehogy gratuláljatok. Egy hangot sem szabad ej­teni a táncáról, ha ő maga szóba nem hozza. Ez a tánc az ő legnagyobb művészete. Ő úgy tekinti, mint a magáról való megfeledkezésnek, a szerelmi elra­gadtatásnak lázas pillanatát. Mint jóizlésű asszony, ha megteszi is, nem szeret beszélni róla. Rák helen nem látszott fáradtság. Nem pihegett, haja nem volt megbomolva. Járása, pillantása, be­széde nyugodt, hűvös, mintha Salomét sohasem tán­colta volna. De István, aki élesen, szinte ellenségesen figyelte, észrevette, hogy minden önuralma mellett is, a szo­kottnál idegesebb. S a keze is forró volt, ahogy az ifjú kezét futólag megérintette. Egyideig hallgattak. Végtére a zavar és meg­hatottság csendjét Rákhel törte meg. — Még meg sem mutattam magának a kedves padomat, Gyulafy úr. A bankámé Ernőnek jelt adott a térdével. Olyan volt ez, mint könnyű nyomás a villanyos csengő gombján. Száz meg száz édesszavú csengetyű szólalt meg tőle a húszéves ifjú szivében és képzeletében. — Jöjjön kis attasém, hadd mutassam meg én is a rózsalugasomat. Ne féljen, nem leszünk ma­gunkban. A csillagokról nem is szólva, száz meg száz felfutó rózsa meresztgeti ránk a kiváncsi, éber szemecskéit. Az egyik pár jobbra, a másik balra eltűnt a kerti utakon. Elnyelte őket a sötétség. A bankár Hardenberggel összenézett. A két, sokat élt világfi szemében a gúnynak, bosszúságnak, kárörömnek és megadásnak szikrái lobbantak fel, de épp oly hirte­len kialudtak. Sokáig hallgattak. A gyertya lángjába bámult mind a kettő. — Nem tesz semmit, — szólalt meg végre a bankár és átnyúlt az asztalon, hogy a bajtársa kezét megszorítsa, — legalább felpezsdítik egy kicsit a hölgyecskéink vérét.. . Hehehe ... Ilyenkor mindig szeretetreméltóbbak hozzánk, ha hazamegyünk. Egy csipetnyi lelkiiismeretfurdalás háborgatja őket, no meg egy kevés bolondos képzelődés. A szép ifjakra gondolnak, de — s ez a fődolog, — a mi karjaink­ban ... Hardenberg sötéten elmélázott. Finom metszésű, gúnyos szája remegett az elfojtott haragtól. Anélkül, hogy tudná mit csinál, két szál kivételével a gyer­tyákat mind eloltotta. — Mit csinálsz? — kérdezte meglepődve Gelb­­schild. — Kialusznak ,a gyertyák a nászéjszakán. — A nászéjszakán? — szisszent fel a jóltáplált emberke, de Hardenberg ráncos képére nézett s han­gosan elnevette magát. — Tréfás ember vagy, excellenc. Hát persze, te a lelkük és a gondolatuk nászát érted. A hófehér nászt, nem a vérvörösét. Hölgyeink erényes voltát tekintve, a másik nász egy kicsit korán volna. XI. Jó tanácsok. A bankámé felültette Ernőt. A nagyreményű diplomatacsemete csakugyan lugasra gondolt, ked­ves, bizalmas fülkére, ahol haldokló és születő ró­zsák közelről lehelik rájuk illatukat s ahol úgyszól­ván a férj szenve láttára szerelmeskedhetnek. E helyett egy kis kerülővel visszajutottak az asz­talhoz. Váratlan megjelenésükre a két nekibusult férfiú közül az egyik felvidult, a másik, — Harden­berg, — bár mosolygott, de lelkében még jobban elkomorodott. A bankárné gonszkodása így kétfelül is sikerült. Hidegvízzel nyakon öntötte a gavallérját, másrészt visszatérésükkel még komolyabb színben tüntette fel a Rákhel távolmaradását. Szabad lévén a vásár, mind a három férfi fejét el akarta egy kicsit forgatni. Teletöltötte rüdershed­­mivel a poharukat, versenyt ivott velük, bécsi gassen­­haue­reket énekelt, szabadszájú adomákba kezdett, de a nevetéstől sohasem fejezte be. — Az adomázással is úgy vagyok, mint a szere­lemmel, t évődött Ernővel. — Beléjük kezdek, de egyiket sem végzem be. Elnevetem a végét. Valóban nevetett, pajzánul, hangosan, szinte nyihorászva, úgy hogy Hardenberget idegessé tette. — Hol egy Knigge? Hamar egy Kniggét! — Tőlem megeheti a moly az illemtanát. De — szegény barátom, ne gondolja, hogy Rákhel sem forgatja szorgalmasan? Mert hangosan nevetni nem illik, szent igaz, de az sem, hogy éjszaka gyarapit*­suk csinos, fiatal legénykék fogyatékos topográfiai ismeretét. — Nem Júliát félti, — epéskedett Ernő halkan, hogy a bankámén kívül más meg ne hallja, — ha* nem Rómeót. Szeretne a Julia helyében lenni? A bankáré kacéran a kezére legyintett. Hardenberg nem felelt. A féltékenység rohama elmúlt róla. Észrevette, hogy mulatnak rajta, hát összeszedte magát. Sima, egykedvű világfi lett újra, aki felette áll minden nyárspolgári indulatnak. Azalatt Rákhel a kedves helyéhez vezette Ist­vánt. Nyúlánk, leányos alakja, könnyű, ritmikus járása, a varázs, amely a Salome észbontó tánca után belőle áradt, a legtöbb fiatal urnak a fejébe ütött volna. István csak kiváncsi volt rá, mit akar tőle a nagybátyja szeretője? Mert hogy szép, szeszé­lyes fejében nyugtalanító tervek főinek-forrnak, azzal ebéd óta tisztában volt. Útközben egy szót sem beszéltek egymással. Ez a makacs hallgatás önkénytelenül megváltozótlta egymáshoz való viszonyuk természetét. Nem mint két közönyös ismerős lépkedtek egymás mellett, semmitmondó, udvarias szavakat váltva, hanem mint duzzogó szerelmesek, vagy ellenségek, akiknek’ a némasága is hangosan beszél. Száz lépésre a társaságtól mesterséges szikla ál* tolta el utjukat. Két helyen — mint két ezüst seb* ből, — forrásvíz fakadt az oldalából. Alatta csákány­­nyal kőlapot vágtak ki. S hogy elföldjék kiváncsi szemektől, egy ágyas magasszáru kék liliomot ültet­tek elébe. Rákhel leült a kőpadra, s Istvánt üléssel kinálta meg. A sziklába csak két ülés volt vágva, oly szoro­san egymás mellé, hogy István ugyancsak összehú­­zódott, nehogy ruhájuk egymáshoz érjen. Közelében érezte a fiatal, kívánatos asszonyt; ruhájának, hajá­nak, hamvas arcának illatát oly közelről szívta be, hogy egy szempillantásra megszédült; de erős aka­­rata lévén, tartotta magát vitézül. — Valami mondanivalója van, kedves Rákhel?’ — kérdezte, kényelmetlenül feszengve a helyén. Rákhel is összehuzódott. Vigyázott, nehogy válla vagy könyöke az ifjúhoz hozzáérjen. István tartóz­­kodó viselkedése mosolygásra késztette.­­ Szemük már megszokta a homályt Látták egy­más szemének csillogását s igy István nagyon jól észrevette, hogy a szép Salome gúnyosan, nyugod­tan, fölényesen mosolyog.­­ Mily ártatlanok és mily képzelődök a falu­ról ideszakadt ifjak! Maga természetesen azt hiszi, ez szerelmi találkozó. S a kék liliomok egyenesen az ön megszéditésére illatoznak.­­ — Azt éppen nem hiszem. A képzelődés égi ado­mánya, fájdalom, nem jutott osztályrészemül. És senki sem tarthat oly kevésre, mint amely kevésre én magamat becsülöm. Rákhel még mindig mosolygott. — Hogy magától keveset tart, az még hagyján. A gőgnek ezt a fajtáját szerénységnek hívják, de hogy az embereket is arasszal méri­k ily fiatalon, az már nagyobb baj. Vigyázzon, minden világfájda­lom és embergyűlölet azon kezdődik, hogy előbb ki­csinyeljük, azután lenézzük és megvetjük az ember­társainkat. Rákhel úgy elmerült a gondolataiban, hogy az újabb figyelmetlenséget észre sem vette. Csak mikor a szivar tüzes vége — egy-egy szíváskor — jobban megvilágította az István sovány, szép arcának alsó részét, akkor riadt fel.­­ — Hardenberg­től sokat hallottam az ön család­járól. Elmondta a bátyja szomorú esetét is ... Azért érdekel engem — s nem egyébért — a maga sorsa. Sok függ az első lépéstől, az úttól, amelyen valaki megindul. Elhibázott lépések, rosszul kitűzött élet­célok teszik búskomorrá és életunttá az embereket. Hátát megtámasztotta a sziklának, két karját mellén összefonta s maga elé, a földre nézett. — Salome tánca után ily komoly bölcselkedés, — erre valóban nem voltam elkészülve, — válaszolta István, nem bírva gúnyolódó természetével. Rákhel egy szál liliomért nyúlt, de félúton a keze megállóit. Liliomszál Salome kezében! —miért tegye magát nevetségessé? — Ne beszéljünk a táncomról. Nem bírtam már az idegeimmel. Tudja meg, ez az eszeveszett, illet­len tánc a rosszkedvem levezető csatornája ... — Illetlen? Nem. Csak nagy a festői hatása vérpiros szőnyegen az alabástrom lábainak. Rákhel vigyázatlan volt. Alulról fölfelé, kacé­ran az ifjú arcába nézett. — Adta kis puritánja, hát mégis csak tetszettem önnek? — Tetszett, tetszett, — keresgélte a kellő szót István, hogy meg ne sértse s hogy mégis igazat mondjon, — de ha az ezüst leplet le nem veti, még jobban tetszett volna ... Lássa, azért szép a tavasz, mert áttetsző, sejtelmes ködfátyolba burkolja a vi­lágot ... Csak az ősz a nagy vetkőztető! Rákhel megbánta a vigyázatlanságát. A kényes l­eszédtárgyat szó nélkül elejtette. (Folyt, köv.) Budapesti Hírlap 1925. augusztus 1. (171. sz.) Budaf­est, 1915. Nyomatott a Budapesti Hirlap nyomdájában (Réter Szilárd­ u. 4.) Felelős nyomdavezető: Nedeczky László. )

Next