Budapesti Hírlap, 1925. augusztus (45. évfolyam, 171–194. szám)
1925-08-01 / 171. szám
12 IPIPACSSZINÜ DOLMÁNY TÖRTÉNELMI REGÉNY. — Irta WERNER GYULA dr. — Nem volna rá oka, Istenemre ... A bankámé megmozdult székében. Ruhája könynyed suhogással a fiók diplomata térdéhez csapódott. Úgy mellé húzódott, hogy hajának illata a forróvérű Ernőt bolondul felizgatta. — Legyen maga az első tanítómesterem, — ostromolta fojtott hangon, — mert, mint Metternich, asszonyok szerelmének akarom köszönni én is minden sikeremet... A bankámé szép, érzéki szája megremegett. — De csakugyan az első volnék-e? .. . Kutató, lángoló pillantása mintha felmérné az ifjút: szépsége, ereje, szenvedélye mennyit ér? Azután összehúzott szemmel, oldalvást mérlegre tette Istvánt is. — A másik férfiasabb, — mondta sértő nyíltsággal. Ernő még csak nem is hunyorított. A hideg ész, amelynek később élete oly sok sikerét köszönte, győzedelmeskedett fellobbanó indulatán. Hiúságában sértve, más talán faképnél hagyta volna a gonosz kis csontot, aki már viszonyuk első perceiben is úgy meg tudta gyötörni. Ernőgondolta magában: csak sziszegj, gyönyörű kis kígyó. Később szépen, lassan majd kiszedem a méregfogaidat. Az inasok biborszinűszőnyeget terítettek a gyepre. Az ágakra vert vasbéklyókra égő fáklyákat aggattak. Az asztalról elszedték a karos gyertyatartókat, úgy hogy a társaság sötétben maradt. — A nézőtér elsötétül, — monda Hardenberg az öccseihez fordulva. — Olyan művészeti élvezetben lesz részetek, hogy szemetek, szátok eláll tőle. Nézz utána, Gelbschild, a léhűtő inasaink betakarodtak-e? Nem leskelődnek-e faunok módjára a sötétben? Gelbschild nevetve indult a ház felé. Köröskörül átvizsgálta a bokrokat. Azzal jött vissza, hogy egy lelket sem talált. Hardenberg különös pillantást vetett az öccseire. Ha világosabb van, főleg István meglepődve látta volna, szeme mily irigy, dühös fényben lángol, ránctól átszegdelt arca mennyire elváltozik. De hát a fiatalok mindebből nem láttak semmit. Sötétben ültek, szemük a bíborvörös szőnyegen, mely a fáklyák imbolygó világánál olyan volt, mintha fejedelmi palást volna, amelyet kéiia hódolata jeléül e pillanatban oldott le válláról a császár. Hardenberg szemében úgy égett, csillogott a bíborszínű szőnyeg, mint maga a fiatalság. A fiatal vérnek minden lobogó ösztöne, mohó étvágya és forró álmodozása, amely lángragyúl majd az öccseiben Salome táncának észbontó látványára s amely az ő elmeszesedő ereiből már kihalóban, most feltámadt az elméjében. Az izzó tirusi bíbor ilyen utakra terelte a gondolkodását. Képzeletében már látta a Rákhel fehér, meztelenlen lábait, ahogy kecsesen rálépnek a vérszinüi szőnyegre s még táncra sem mozdulnak, máris megveszik a sziveket eleven színhatásukkal. Dühös és irigy volt. Bottal szeretett volna kiverni minden alávaló férfiszemet, amelynek — rajta kívül — ez isteni látványban része lesz. De leküzdötte lelke titkos, beteges háborgását, tapsolt, mint Caesar a páholyában, hogy kezdetét veheti az előadás. A fák közül halk zene hallatszott s könnyű, ezüstpikkelyes sálba burkolva Rákhel a szőnyegre lépett. Nem nézett senkire sem. Az ezüstpikkelyes leplet csillanva ledobta magáról. Ott állott mezítláb, csaknem övig meztelenül. Övön alul kurta selyemszoknya rajta. Mellén ragyogó egyiptomi ékszerek. A hideg, drágakövektől szikrázó, minden erősebb mozdulatnál szétnyíló kösöntyűk jobban elárulták a fiatal mell szépségét, mintha csak egy szál vékony lepel takarná. Kezében kis csörgős dobot tartott. Belekezdett a táncába. Tartózkodó, szűzies tánc volt eleinte, később nekitüzesedett. A muzsika mind szilajabb és mámorosabb lett, Rákbei táncra mind szenvedélyesebb és érzékibb. Mint mikor forgószél támad a pusztán, oly szédítően, villámgyorsan járta. Mintha becsípett volna a saját mozdulataitól, szép arca oly mámoros lett. Ha e pillanatban nagy, álló tükröt tartanak elébe, magamagát bámulja sóvárgó szemmel, nem törődve a mások tetszésével. A muzsika elhalkult, végre elhallgatott. Rákhel táncából is kiveszett a tűz és a vadság. Szemérmesen lesütötte a szemét s mint szélben a liliom, oly fehéren és bájosan hajladozott. Hardenberg felkelt és háta mögé állott, hogy ráadja az ezüstpikkelyes leplet. A bokrok között vihogtak. Ezüstös lepkeszárny módjára libegtetve Salome leplét, a féltékeny, öregedő államférfi berohant volna a sűrűbe, hogy fülön fogja a vihogó faunokat és szál írókat, ha Rákhel meg nem fogja a karját. — Elment az esze? A muzsikos leányok nevetgélnek. A sötét asztalnál a bankár sóhajtott. Ernő önkéntelenül messzebb húzódott a bankárnétól, aki bosszút állt rajta a hűtlenségéért. Olyant csípett a karján, hogy elkiáltja magát, ha nem szégyenli. Még István is megmozdult a székében. A tánc leple alatt piacra dobott fiatal ,ragyogó női test szépsége az ő sötét, hugenotta-vérét is felforralta. Rákhel beburkolta magát az ezüstös lepelbe s bement, hogy átöltözzék. Hardenberg füttyentésére az inasok felgöngyölték a szőnyeget, eloltották a fáklyákat és meggyújtottak az asztalon minden gyertyát. A gyertyafénynél a kis társaság tagjai egymásra pillantottak. A bankámé őrülten tapsolt és bravózott a barátnéja sikerének, de szeme nyugtalanul és bosszúsan kémlelte a férfiak arcán a hatást. — Szegyelje magát, vén ínyenc, — riasztott rá tréfásan az urára, — ni, hogy folyik a nyála Sajoméért Hardenberg, aki újra közéjük ült, meghallotta e megjegyzést. — Az még semmi ... Nézze meg a fiatalokat. Úgy égnek, mint a szén. Nézzen meg engem. Heródest, aki, valahányszor Salomét táncolni látja, mindannyiszor a saját megzavarodott fejét ajánlja fel a Szent János feje helyett, mert nincs benne — a meztelen, fel-fehér,anó fehér lábakon kívül, — egyetlen más gondolat. Azután, — fordult az öccseihez, — nehogy gratuláljatok. Egy hangot sem szabad ejteni a táncáról, ha ő maga szóba nem hozza. Ez a tánc az ő legnagyobb művészete. Ő úgy tekinti, mint a magáról való megfeledkezésnek, a szerelmi elragadtatásnak lázas pillanatát. Mint jóizlésű asszony, ha megteszi is, nem szeret beszélni róla. Rák helen nem látszott fáradtság. Nem pihegett, haja nem volt megbomolva. Járása, pillantása, beszéde nyugodt, hűvös, mintha Salomét sohasem táncolta volna. De István, aki élesen, szinte ellenségesen figyelte, észrevette, hogy minden önuralma mellett is, a szokottnál idegesebb. S a keze is forró volt, ahogy az ifjú kezét futólag megérintette. Egyideig hallgattak. Végtére a zavar és meghatottság csendjét Rákhel törte meg. — Még meg sem mutattam magának a kedves padomat, Gyulafy úr. A bankámé Ernőnek jelt adott a térdével. Olyan volt ez, mint könnyű nyomás a villanyos csengő gombján. Száz meg száz édesszavú csengetyű szólalt meg tőle a húszéves ifjú szivében és képzeletében. — Jöjjön kis attasém, hadd mutassam meg én is a rózsalugasomat. Ne féljen, nem leszünk magunkban. A csillagokról nem is szólva, száz meg száz felfutó rózsa meresztgeti ránk a kiváncsi, éber szemecskéit. Az egyik pár jobbra, a másik balra eltűnt a kerti utakon. Elnyelte őket a sötétség. A bankár Hardenberggel összenézett. A két, sokat élt világfi szemében a gúnynak, bosszúságnak, kárörömnek és megadásnak szikrái lobbantak fel, de épp oly hirtelen kialudtak. Sokáig hallgattak. A gyertya lángjába bámult mind a kettő. — Nem tesz semmit, — szólalt meg végre a bankár és átnyúlt az asztalon, hogy a bajtársa kezét megszorítsa, — legalább felpezsdítik egy kicsit a hölgyecskéink vérét.. . Hehehe ... Ilyenkor mindig szeretetreméltóbbak hozzánk, ha hazamegyünk. Egy csipetnyi lelkiiismeretfurdalás háborgatja őket, no meg egy kevés bolondos képzelődés. A szép ifjakra gondolnak, de — s ez a fődolog, — a mi karjainkban ... Hardenberg sötéten elmélázott. Finom metszésű, gúnyos szája remegett az elfojtott haragtól. Anélkül, hogy tudná mit csinál, két szál kivételével a gyertyákat mind eloltotta. — Mit csinálsz? — kérdezte meglepődve Gelbschild. — Kialusznak ,a gyertyák a nászéjszakán. — A nászéjszakán? — szisszent fel a jóltáplált emberke, de Hardenberg ráncos képére nézett s hangosan elnevette magát. — Tréfás ember vagy, excellenc. Hát persze, te a lelkük és a gondolatuk nászát érted. A hófehér nászt, nem a vérvörösét. Hölgyeink erényes voltát tekintve, a másik nász egy kicsit korán volna. XI. Jó tanácsok. A bankámé felültette Ernőt. A nagyreményű diplomatacsemete csakugyan lugasra gondolt, kedves, bizalmas fülkére, ahol haldokló és születő rózsák közelről lehelik rájuk illatukat s ahol úgyszólván a férj szenve láttára szerelmeskedhetnek. E helyett egy kis kerülővel visszajutottak az asztalhoz. Váratlan megjelenésükre a két nekibusult férfiú közül az egyik felvidult, a másik, — Hardenberg, — bár mosolygott, de lelkében még jobban elkomorodott. A bankárné gonszkodása így kétfelül is sikerült. Hidegvízzel nyakon öntötte a gavallérját, másrészt visszatérésükkel még komolyabb színben tüntette fel a Rákhel távolmaradását. Szabad lévén a vásár, mind a három férfi fejét el akarta egy kicsit forgatni. Teletöltötte rüdershedmivel a poharukat, versenyt ivott velük, bécsi gassenhauereket énekelt, szabadszájú adomákba kezdett, de a nevetéstől sohasem fejezte be. — Az adomázással is úgy vagyok, mint a szerelemmel, t évődött Ernővel. — Beléjük kezdek, de egyiket sem végzem be. Elnevetem a végét. Valóban nevetett, pajzánul, hangosan, szinte nyihorászva, úgy hogy Hardenberget idegessé tette. — Hol egy Knigge? Hamar egy Kniggét! — Tőlem megeheti a moly az illemtanát. De — szegény barátom, ne gondolja, hogy Rákhel sem forgatja szorgalmasan? Mert hangosan nevetni nem illik, szent igaz, de az sem, hogy éjszaka gyarapit*suk csinos, fiatal legénykék fogyatékos topográfiai ismeretét. — Nem Júliát félti, — epéskedett Ernő halkan, hogy a bankámén kívül más meg ne hallja, — ha* nem Rómeót. Szeretne a Julia helyében lenni? A bankáré kacéran a kezére legyintett. Hardenberg nem felelt. A féltékenység rohama elmúlt róla. Észrevette, hogy mulatnak rajta, hát összeszedte magát. Sima, egykedvű világfi lett újra, aki felette áll minden nyárspolgári indulatnak. Azalatt Rákhel a kedves helyéhez vezette Istvánt. Nyúlánk, leányos alakja, könnyű, ritmikus járása, a varázs, amely a Salome észbontó tánca után belőle áradt, a legtöbb fiatal urnak a fejébe ütött volna. István csak kiváncsi volt rá, mit akar tőle a nagybátyja szeretője? Mert hogy szép, szeszélyes fejében nyugtalanító tervek főinek-forrnak, azzal ebéd óta tisztában volt. Útközben egy szót sem beszéltek egymással. Ez a makacs hallgatás önkénytelenül megváltozótlta egymáshoz való viszonyuk természetét. Nem mint két közönyös ismerős lépkedtek egymás mellett, semmitmondó, udvarias szavakat váltva, hanem mint duzzogó szerelmesek, vagy ellenségek, akiknek’ a némasága is hangosan beszél. Száz lépésre a társaságtól mesterséges szikla ál* tolta el utjukat. Két helyen — mint két ezüst seb* ből, — forrásvíz fakadt az oldalából. Alatta csákánynyal kőlapot vágtak ki. S hogy elföldjék kiváncsi szemektől, egy ágyas magasszáru kék liliomot ültettek elébe. Rákhel leült a kőpadra, s Istvánt üléssel kinálta meg. A sziklába csak két ülés volt vágva, oly szorosan egymás mellé, hogy István ugyancsak összehúzódott, nehogy ruhájuk egymáshoz érjen. Közelében érezte a fiatal, kívánatos asszonyt; ruhájának, hajának, hamvas arcának illatát oly közelről szívta be, hogy egy szempillantásra megszédült; de erős akarata lévén, tartotta magát vitézül. — Valami mondanivalója van, kedves Rákhel?’ — kérdezte, kényelmetlenül feszengve a helyén. Rákhel is összehuzódott. Vigyázott, nehogy válla vagy könyöke az ifjúhoz hozzáérjen. István tartózkodó viselkedése mosolygásra késztette. Szemük már megszokta a homályt Látták egymás szemének csillogását s igy István nagyon jól észrevette, hogy a szép Salome gúnyosan, nyugodtan, fölényesen mosolyog. Mily ártatlanok és mily képzelődök a faluról ideszakadt ifjak! Maga természetesen azt hiszi, ez szerelmi találkozó. S a kék liliomok egyenesen az ön megszéditésére illatoznak. — Azt éppen nem hiszem. A képzelődés égi adománya, fájdalom, nem jutott osztályrészemül. És senki sem tarthat oly kevésre, mint amely kevésre én magamat becsülöm. Rákhel még mindig mosolygott. — Hogy magától keveset tart, az még hagyján. A gőgnek ezt a fajtáját szerénységnek hívják, de hogy az embereket is arasszal mérik ily fiatalon, az már nagyobb baj. Vigyázzon, minden világfájdalom és embergyűlölet azon kezdődik, hogy előbb kicsinyeljük, azután lenézzük és megvetjük az embertársainkat. Rákhel úgy elmerült a gondolataiban, hogy az újabb figyelmetlenséget észre sem vette. Csak mikor a szivar tüzes vége — egy-egy szíváskor — jobban megvilágította az István sovány, szép arcának alsó részét, akkor riadt fel. — Hardenbergtől sokat hallottam az ön családjáról. Elmondta a bátyja szomorú esetét is ... Azért érdekel engem — s nem egyébért — a maga sorsa. Sok függ az első lépéstől, az úttól, amelyen valaki megindul. Elhibázott lépések, rosszul kitűzött életcélok teszik búskomorrá és életunttá az embereket. Hátát megtámasztotta a sziklának, két karját mellén összefonta s maga elé, a földre nézett. — Salome tánca után ily komoly bölcselkedés, — erre valóban nem voltam elkészülve, — válaszolta István, nem bírva gúnyolódó természetével. Rákhel egy szál liliomért nyúlt, de félúton a keze megállóit. Liliomszál Salome kezében! —miért tegye magát nevetségessé? — Ne beszéljünk a táncomról. Nem bírtam már az idegeimmel. Tudja meg, ez az eszeveszett, illetlen tánc a rosszkedvem levezető csatornája ... — Illetlen? Nem. Csak nagy a festői hatása vérpiros szőnyegen az alabástrom lábainak. Rákhel vigyázatlan volt. Alulról fölfelé, kacéran az ifjú arcába nézett. — Adta kis puritánja, hát mégis csak tetszettem önnek? — Tetszett, tetszett, — keresgélte a kellő szót István, hogy meg ne sértse s hogy mégis igazat mondjon, — de ha az ezüst leplet le nem veti, még jobban tetszett volna ... Lássa, azért szép a tavasz, mert áttetsző, sejtelmes ködfátyolba burkolja a világot ... Csak az ősz a nagy vetkőztető! Rákhel megbánta a vigyázatlanságát. A kényes leszédtárgyat szó nélkül elejtette. (Folyt, köv.) Budapesti Hírlap 1925. augusztus 1. (171. sz.) Budafest, 1915. Nyomatott a Budapesti Hirlap nyomdájában (Réter Szilárd u. 4.) Felelős nyomdavezető: Nedeczky László. )