Budapesti Hirlap, 1927. június (47. évfolyam, 123-145. szám)

1927-06-19 / 137. szám

1(1927 Junius­­19. T137. sz.) Budapesti Hírlap ­ént, hogy a megkárosított angol kereskedő a fényképben H. E.-t vélte fölismerni. A kelelmetlen helyztebe került fivér az­után maga mondotta el a detektíveknek, hogy családjuknak mennyi kellemetlensége volt már a megtévedt és rossz társaságba került fiatalember miatt. Elmondotta azt is, hogy a festőnövendék ez év januárjában Budapesten járt. Rövid ideig tartózkodott itt, majd elutazott Párizsba. Családja most, hogy újabb viselt dolgairól értesült, megbí­zott egy párisi ügyvédet, hogy magánúton kutassa föl H. E. tartózkodási helyét, ren­dezze az ellene fölmerült ügyeket, vala­mint tartozásait és küldje Budapestre, hogy kiszabaduljon mostani társaságából és újra családi körbe kerüljön a rossz útra tért fiatalember. Ilyen körülmények között ter­­mészetesen azonnal elbocsátották a főka­pitányságról II. Z.-t, a kellemetlen tévedés áldzatát és a rendőrség most tovább foly­tatja a nyomozást a valódi szélhámos fel­kutatására. Hallás fül nélkül. Egy fiatal magyar technológus föl­fedezése. Amióta a rádió otthonos lett a családi házban, határozottan nagyobb lendületet vett az az áramlat, amely az újabb nemze­dék édeklődését mind jobban a technika felé tereli. Hogy a rádió ott van a keze­­s­gyérben minden tanulógyereknek, mind többen ismerkednek meg a rádió szerkezeté­vel, azután elméletével s ezen keresztül a mechanikai és vele rokon tudományokkal. A rádió sok megoldatlan problémája meg éppenséggel nagy becsvágyat termel még a legifjabb nemzedékben is, amely a min­dennap egymás mellé sorakozó fölfedezé­sek, tökéletesítő találmányok hallatára maga is kutat megoldatlan problémák után s vájjon van-e hozzá közelebb álló, mint a rádió? Alig van család, amelyben ne látnánk a munka és a kombinálgatás hevétől kipirult arcú ifjakat az ördöngös broad casting előtt. Ezer problémán törik sí fejüket ezek a gyerekek s mindegyiküket süti a vágy, föltalálni valamit, tökéletesí­teni a rádiót, hirt szerzendő a maga nevé­nek, dicsőséget a magyar technikának. Ez jut az eszünkbe, hogy egy érdekes fölfedezésről kapunk hirt, amely, ha való­ban hasznosnak bizonyul, nagyjelentőségű. A kis fölfedező Stéhlik Tibor, a felsőipari Szakiskola (technológia) ifjú növendéke. Stéhlik figyelme a rádióval való foglalko­zás közben a hangszóró problémája felé fordult s olyan konstrukción vagy eljárá­son törte a fejét, hogy a drága és tökélet­len hangszóró helyett valami olcsóbb és tökéletes hangközvetítőt találjon, amely a rádióhullámokon érkező hangot tetszés sze­rint erősítse, a­nélkül, hogy a hang termé­szetessége szenvedjen tőle. Kísérletezései során a kis Stéhlik egy al­kalommal észrevette, hogy hall — még­­pzedig a füle nélkül! Befogja a fülét, hall. Még jobban be­dugja a füleit: hall. Majd amennyire le­het, hermetikusan elzárja mégis — hall! Nem tudja a csodát megmagyarázni. Fürkész, kutat, tapogat. A sok próbálgatás és tapogatás közben lekapcsolja balcsuk­lójáról a mikrofont, amelyet kísérletezés közben csatolt oda, hogy mindkét kezét szabadon használhassa — e pillanatban kihagy a hang... Újra visszateszi, most már megint hall. Hall tisztán, mintha a mikrofon a fülén volna. Úgy kell tehát lenni, hogy a hangrezgéseket a csukló­­csontja továbbítja az agyba, hiszen ilyes­mit már tapasztaltak. De ha ez igaz, okoskodik tovább a föl­találó, akkor ... akkor a süketek is hall­hatnak?! Ebben az irányban folytatja kísérleteit, olyan sikerrel, hogy találmányképpen már szabadalmaztatta is fölfedezését. Ha pedig beválik a találmánya, akkor ez a fölfedezés nem jelent kevesebbet, mint hogy a teljesen süketeknek is hozzá­férhetővé válik a hang birodalma. Az ifjú föltaláló most készülékének tö­kéletesítésén dolgozik s meg van győződve róla, hogy a siker az egész világon elter­jeszti majd találmányát. Megkérdeztünk szakértőket is ebben a kérdésben s azt a választ kaptuk, hogy a találmány lehetőségét nem zárja ki semmit, sőt sok eddigi tapasztalat is arra vall, hogy a hallást az agy sokszor a fülidegek nélkül is el tudja végezni. A döntő szót ebben a kérdésben mindenesetre a gyakor­lat fogja kimondani. Jugoszlávia is felrúgja a trianoni békeszerződést? Angol lap híre arról, hogy Jugoszlávia is követi Románia példáját a vegyes döntőbíróság dolgában. Londonból jelentik, hogy a Daily Mail közlése szerint Edwin Gower angol őrnagy a Népszövetség döntése elé akarja vinni azt a pert, amelyet felesége birtokainak a jugoszláv kormány által történt elkobzása miatt indított. Gower felesége magyar szü­letésű és negyvenezer hold kiterjedésű birtokát a jugoszláv kormány a trianoni békeszerződés 250. cikkelyének rendelke­­sei ellenére elkobozta. Most a négyszáz hol­dat kitévő még­ megmaradt földrészt is el­kobozták és a földet június 21-e előtt kell átadni a hatóságoknak. A lap tovább azt írja, hogy az ilyen vitás kérdések a hágai döntőbíróság elé tartoznának, azonban a Magyarországra nézve kedvező döntéseket egyszerűen semmibe sem veszik. A jugo­szláv kormány állítólag törvényt akar al­kotni, amelynek értelmében külföldi íté­letek Jugoszláviában nem hajthatók végre. A hír lényegében feltűnően emlékeztet a román-magyar döntőbíróság elé került er­délyi birtokperekre, amelyekről a Népszö­vetség különös állásfoglalásával kapcsolat­ban mai számunkban is külön cikkben fog­lalkozunk. E hír azt jelentené, hogy Ju­goszlávia is Románia nyomdokába lépett. A Daily Mail hírének a szövegezésében, he­lyesebben a szöveg magyarázó felében egyébként, úgy látszik, fölötte súlyos jogá­szi tévedések vannak, így egyebek között, hogy a hírben jelzett birtokelkobzás dol­gában sem a hágai nemzetközi állandó bí­róság, hanem a jugoszláv-magyar vegyes döntőbíróság illetékes. Ennek a döntéséről pedig még törvénnyel sem mondhatja ki Jugoszlávia, hogy „külföldi ítélet, melyet nem lehet végrehajtani mert ha ilyesmit kísérelne meg, tételes rendelkezéssel he­lyezné önhatalmúan hatályon kívül a tria­noni békeszerződést, amit mi magyarok üdvözölnénk elsősorban. Azt pedig már egyik szomszédunkról sem tudjuk fel­tenni, hogy ekkora örömet akarjon nekünk szerezni. A villamosság, mint a növényélet titkainak kulcsa. Különös, szinte érthetetlen dolognak látszik, hogy a villamosság az élettudo­mányban mindmáig aránylag kevés, a növényélettanban szinte semmi szerepet sem játszik, holott a fizikai és vegytani kutatásokban éppen az elmúlt évszázad folyamán egyenesen vezetőszerephez ju­tott. Galvani közismert kísérletének közzé­tétele óta (hogy a rézdróton függő béka­comb mindannyiszor megrándul, vala­hányszor vasoszlophoz ütődik), vagyis 1786 óta egyszer-másszor kisebb-nagyobb feltűnést keltett már nem egy villamos élettani kisérlet, hogy azonban ezek csak futólagos hatást váltottak ki, bizonyítja a növényélettani tankönyvek hiányzó elektrofiziológiai fejezete. Így érthető meg, hogy Ritter J. W. német fiziológusnak, a müncheni Akadé­mia kiadványaiban 1809-ben közzétett vil­lamos növényélettani kísérletei is a fele­dés homályába merültek. Ennek az érte­kezésnek a címe: »Villamos kísérletek a Mimosa pudicá­n, párhuzamba állítva a békákon végzett hasonló kísérletekkel«, eleve elárulja tartalmát is. S bár Rit­­ternek összevissza 3 példány mimóza ál­dott rendelkezésre és villamos ingerlésre csak a leideni palack vagy kézi villamos­gép elektromosságát használhatta, mégis sikerült szinte mindazokat a jelenségeket megismernie, melyeket a villamos inger­léssel kapcsolatban az érzékeny növénye­ken egyáltalában leírtak. Hogy magya­rázatai ma már szóra sem érdemesek, semmit sem von le úttörő érdemeiből.. Másik érdekes kisérlet a növényi elek­­trofiziológia terén a szerencsétlen sorsú (komoly természettudományos állás­pontja miatt sújtott) osztrák botanikusnak Unger­nek mindenképen érdekes műve 1843-ban, mely ezt a jellemző címet vi­seli: »A növény abban a pillanatban, mikor állattá válik.« Ebben, közli azokat az elektrofiziológiai jelenségeket, melye­ket ma elektrotakszisz néven ismerünk. Végül 1882-ben figyelt fel ismét né­hány életkutató, mikor Elfving leírta a gyökér villamos ingerlékenységét, mely a róla nevezett görbülésben mutatja be az elektrotropizmus legfeltűnőbb esetét. S ezzel le is zártuk a fontosabb nö­vényi elektrofiziológusok sorát egész a legújabb időkig. Mint látjuk, elszigetelt törekvésekkel állunk szemben, melyek éppen elszigeteltségük miatt nem fejlőd­hettek tovább. Elektrofiziológiáról ennél­fogva nem is beszélhetünk mindaddig, m­íg a zseniális hindu botanikus, Bose Jagadis Churlder meg nem indította a rendszeres villamossági kutatásokat a nö­vényeken. Ezekhez a kutatásokhoz Bese egész intézetet szerelt fel Bengália fő­városában, Kalkuttában s már a múlt század utolsó éveiben olyan értékes ered­ményeket ért el, hogy azokat 1900-ban Párisban nemzetközi tudományos kon­gresszuson terjeszthette elő. Fő műve 1907-ben jelent meg angol nyelven »Ösz­­szehasonlító elektrofiziológia« címen, leg­utolsó műve pedig múlt évben »A növé­nyek idegmechanizmusa« címen. Bőse munkái nem könnyű olvasmá­nyok, hanem bonyolult, bár kétségtele­nül nagyon érdekes, kísérletek egész so­rát bemutató és magyarázó szakmunkák. Nálunk ma még nem ismeretesek, hanem csak kritikátlan, úgynevezett népszerűsí­tések után harmad-, negyedkézből szi­várgott el hozzánk egy és más Bőse elektrofiziológiájából s igy nem a leg­jobban cseng neve a szakkörökben. Kül­földön természetesen viták folynak, bizo­­nyitékok és cáfolatok jelennek meg az új vizsgálatokról s így a külföldi iroda­lomból is nehéz tájékozódni. Bár kétségtelen, hogy még nincs le­zárva a Bőse-féle elektrofiziológia részle­teinek ügye, másrészt az is bizonyos, hogy Bőse új fejezetet jelent a növény­élettanban, akárhogyan dől el kutatásai­ban a részletek ügye. Elvégre a növényi sejttan megalapítója, Schleiden, olyan té­ves nézetet vallott a sejtről, hogy ma a középiskolában megbukna, aki azt fe­lelné, amit Schleiden tanított és mégis Schleiden­nek volt igaza, nem ellenfelei­nek. És Kolumbusz olyan elméletek alap­ján és Indiát ment el nyugatról felfedezni, hogy ma mindenki mosolyogna rajta, mégis Kolumbusz­nak volt igaza, nem a kételkedőknek. Ha most Bőse felfedezéseivel meg aka­runk ismerkedni — természetesen abban a méretben, amit egy napilap keretei megengednek — első­sorban az ő kresz­­kográfját kell magunk elé képzelnünk. Nagy felfedezéseknek is egyszerű a kiin­duló pontjuk s ez a Bőse esetében is igaz. A kreszkográf pedig nem más, mint különlegesen a növényhez alkalmazott vil­lamos mérőszerszám, galvanométer. Két része van, egyik nem más, mint finom hegyű platinta, másik része pedig a vele összeköttetésben álló galvanométer, mely­nek azonban a mutatójára tükör van sze­relve s igy a galvanométer mutatójának szabad szemmel láthatatlan kis mozgását is sikerül fénysugár segítségével olyan távlatban tükrözni, hogy könnyen látha­tóvá válik. Ha mármost a platintát a növény belse­jébe szúrjuk, megvizsgálhatjuk például azt, hogy van-e ott valamilyen villamos folyamat. Ilyen módon kimutatható, nem­csak az, hogy a növény testében villamos áramok keringenek, ami régóta ismeretes, hanem az is, hogy a különböző szövetek­ben különböző a villamos tevékenység, így a felbőrben és a faedényekben hiány­zik, a többi szövetben megvan. Ámde az elektromos ingerlésnek minden esetben az az eredménye, hogy a sejt összehúzó­­dik, ami addig tart, míg a feszültség ki­­egyenlítődik. Ha azonban állandóan van elektromos tevékenység valamely szövet­ben, akkor állandóan ismétlődik az össze­húzódás és a kiegyenlítés, vagyis lüktető mozgás áll elő. Bőse kimutatta, hogy a megfelelő növényi sejtek eme lüktetése 14 másodperces ütemű folyamat. A hindu életkutató ehhez az érdekes felfedezéshez azt a magyarázatot fűzte, hogy a lüktető növényi sejtek, illetve szövetek a szív módjára a nedvkeringést szolgálnák. Ezért csaptak Bőse felfedezé­sének a növényi szív felfedezése címén reklámot, ámde világos, hogy a megfi­gyelt jelenség és a hozzáfűzött magya­rázat két külön ügy s míg a magyarázat ez esetben nem látszik valószínűnek, a felfedezett jelenség előttünk van, élő kér­dés, mely feleletre vár. Kimutatható a kreszkográffal az is, hogy mely szövetek vezetik a növényben az ingereket, amit némi általánosítással úgy mondhatunk, hogy megkereshetjük vele a növény testében az idegeket. Erre a célra természetesen legalkalmasabbak az érzékeny növények, mint a mimóza, mely rázásra, simításra, ráfuvásra, erős melegre, csavarásra összecsapja szárnya­san összetett levélkéit és lehajtja levél­nyelét. Bőse kimutatta, hogy ilyen ese­tekben az edénynyaláb ama része vezeti az ingert, (mondhatnék tölti be az ideg szerepét), melyet háncsnak nevezünk. Ha már az ideg révén az állatélet­tanból keresünk hasonlatot, egy lépéssel tovább is mehetünk és megvizsgálhatjuk vájjon nem találhatjuk-e mását a növény­ben annak az élettani egységnek, melyet az állatélettan idegizom neve foglal össze, s melynek az ideg a vezető, az izom a működő része. Ha két elektródot te­szünk az idegre, az izom összerándul. Ha a pozitív sarkot helyezzük az ideg izom­felé eső részére, felszálló, ha a negatív sarkot, leszálló áramról beszélünk. Ha most a két elektródot a mimóza levél­nyelére tesszük, akkor az idegizom együt­tesnek, a levélnyél és az izületi párna felel meg. Utóbbi végzi ugyanis a moz­gást. Fel- és leszálló árammal kísérle­tezve, részletekbe menő összehasonlításra nyílik alkalom. Mint már az eddigekből is látható, leg­érdekesebb vizsgálati tárgyai a növények közül az elektro­fiziológiának a szenzití­­vek; ilyen a már többször említett mi­móza és ilyen a Desmodium gyrans. Utóbbi olyanféle növény, mint a lóhere, de cserjeszerű és hármas levelén a két oldalsó nagyon apró, csak a középső ötlik szembe. A két oldalsó egyébként is hamar lehűl, ezért, aki meg akarja figyelni, annak mindig a növény csúcsán kell kezdenie, mert ott a fiatal leveleken még látható a két oldalsó levélke is. Ezeket a leveleket érdemes megnézni. Nagy melegben, 30—40 fokon és a napsütésben, úgy köröznek, mint az óra másodpercmutatója. Ugyanígy ugranak a láthatatlan óralapon másodpercről másodpercre. A kört 1—2 perc alatt futják be. Ha most a mimózát állítjuk szembe a dezmédiummal, azt mondhatjuk, hogy úgy viszonylanak egymáshoz, mint a sima izom, a harántcsíkos izomhoz, mert előbbi csak ingerre rándul össze, utóbbi pedig folyamatosan és külső inger nélkül végzi lüktető mozgását. S hogy ennek a hason­latnak van mélyebb értelme is, azt éppen az elektrofiziológiai kísérlet igazolja. Ismeretes, hogy ha sűrű egymásután­ban ingereljük a sima izmot, tetanizáló­­dik, az elktromos hatás összegeződik, míg eléri a maximumát, azután állandó marad. Ellenben a szívizmot nem lehet tetanizálni, bármi sűrűn érjék az ingerek. Nos, a mimóza tetanizálható, ellenben a szív módjára folyamatos mozgást végző dezmédium levélkéje nem tetanizálható, gyors és erős villamosütések is csak némi­leg csökkentik a levelek mozgását, mely­ben némi szabálytalanságot idéznek­­elő, de nem merevítik görcsbe. A növényi élet rejtelmeit nehezebb fel­tárni, mint az állati élet titkait, mert a növény az embernek fölötte idegen lény. Mint azonban a fentiekből látható, az elektromos vizsgálatok lényeges segítsé­get adnak ahhoz, hogy a növény élet­titkaihoz hozzáférkőzhessünk. Rapaics Rajmond dr. 15 Amerika új budapesti követe a kormányzónál. A kormányzó ma déli fél egy órakor ü­nnepies kihallgatáson fogadta J. Buttler Wright-et, az amerikai Egyesült­ Államok Budapestre kinevezett új rendkívüli köve­tét és meghatalmazott miniszterét, aki ez alkalommal adta át megbízólevelét. Buttler Wright keresetlen szavakkal üdvözölte a kormányzót, aki válaszában meleg szavak­kal emlékezett meg Smith Jeremiás, volt népszövetségi főbiztosnak, valamint Bren­tano Tivadarnak, az amerikai Egyesült­ Államok eddigi budapesti követének itteni sikeres működéséről. Ezután a követ be­mutatta a kormányzónak a kíséretében megjelent Edward Crocker követség­ tit­kárt, akit a kormányzó megszólítással tüntetett ki. Az ünnepies aktusnál közreműködtek Nuber Sándor rendkívüli követ és meg­hatalmazott miniszter és Uray István dr., a kabinetiroda helyettes főnöke.

Next