Budapesti Hírlap, 1928. március (48. évfolyam, 50-75. szám)

1928-03-17 / 63. szám

2Budapesti Run.** 1928 mírcümi ti. (85. «5 l választható— helyet fog kapni a Tanács­­ban­, mint Lengyelország, s így az egyhangú, meleg és ünnepies formák közt Spanyol­­országhoz intézett felhívás, mely a hidalgók­­önérzetének volt hízelgendő, hogy a visszaté­rés Primo politikájának sikerét mutassa, a beavatottak felfogása szerint, kétségtelenül megfelelő visszhangra fog találni. Spanyol­­ország tehát ősszel előreláthatólag elfog­lalja a helyét a közgyűlésen és a Tanácsban is. Ez nagy siker a Szövetségre is és ismét­­erősödését jelenti. Kétségesebb már Brazília visszajövetele, neki nehezebb is „félállandó" helyet biztosítani, mert ez Argentína ha­sonló igényét ébresztené fel, már pedig egy­nél több délamerikai állam nem lehetne e privilégium részese. Argentínát pedig, mely nem lépett ugyan ki, de nem kollaborál tény­leg a Szövetséggel, nem szabad elijeszteni. Brazília visszatérése — az 5 kilépési nyilat­kozata már júniusban jár le — tehát még kétséges. A forma kedvéért a már kilépett­­Costa-Rica is kap egy kis felszólítást, hogy, ha akar, visszajöhet. A szentgotthárdi határozat jelentősége. A mellett a konstitucionális és világpoliti­kai kérdés mellett, mely csak formailag ér­dekelte a Tanácsot, és egynéhány folyó ad­minisztrációs ügy és kinevezés mellett, az érdeklődés homlokterében, mint tudjuk, a két Magyarországgal kapcsolatos probléma ál­lott. Az u. n.­ „optánsper" jelentőségét a Nemzetek Szövetsége nagy alapelveinek dia­dala szempontjából már méltattuk, de néhány szót a szentgotthárdi kérdés ideiglenes elin­tézésének is szentelnünk kell. Procedurális és politikai szempontból a legelső, legfontosabb megállapítás, mely elő­térbe tolni azt, hogy a Tanács ezt a kérdést első perctől kezdve mint politikai kérdést ke­zelte, és nem alkalmazta rá az invesztigációs eljárás szabályait, mert nem tartotta rá alkalmasnak, ellentétben a három denun­­ciáló állam felfogásával. Tehát a Tanács klasszikus eljárási szabályai nyertek alkal­mazást: először tanácsi bizottságot küldtek ki és aztán azt megbízták a vizsgálattal az eset körülményeire nézve, felhatalmazván ezt arra, hogy esetleg szakértőket küldjenek ki a helyszínére, akik a Szövetség organizációi­ból veendők, tehát először is nem inveszti­­gáció, nem katonai eljárás, másodszor nem speciális eljárás egy volt ellenséges állammal szemben, hanem alkalmazása egy methódus­­nak, melyet a Tanács számtalan esetben ki­próbált, sőt melyet nem­ tag­állammal — Mosásul esetel­en Törökországgal — szemben is érvényesített. Amennyiben tehát egyáltalá­ban sor kerül egy ilyen lokális ankétre, azt polgári orgánumok fogják végezni, az nem lesz megsértése a territoriális szuverenitás­nak, és végül, amennyiben egy fegyvercsem­­pészési esetből kifolyólag, mely véletlenül — mint ebben az esetben is — tagállam terü­letére vezet, akkor ez precedens minden más tagállamra nézve. Könnyű a hatalmasnak engednie. Sir Austen Chamberlain a hírlapírók foga­dásánál azt mondotta, hogy a Tanács állan­dóan nagyobb kordialitással és tekintéllyel működik és annire jeléül, milyen bizalommal viseltetik Nagybritannia a Tanács iránt, hoz­záfűzte, hogy az egyiptomi kormány által el nem fogadott szerződésben a brit birodalmat életbevágóan érdeklő kérdésekben, mint pél­dául az egyiptomi területen tartható brit csa­patok kérdésében, fentartás nélkül alávetette magát a Tanács döntésének. Az természetes, hogy Nagybritannia hatalmi helyzete ezt az elhatározást nem tünteti fel igen nagy kocká­zatnak, mégis kétségtelen, hogy az eleinte oly szkeptikus és egyáltalán nem lelkesedő termé­szetű brit konzervatív kormány részéről nagy­­jelentőségű elvi döntés és zászlóhajtás a genfi intézmény előtt. Az ilyen tanácsülések tekintélyének és fon­tosságának jellemzésére továbbá még kiemel­hetjük azt, hogy mindig nagyobb számban jelennek meg Genfben háromhavonként a tag­államok felelős külügyminiszterei. Ezúttal ti­zenkét külügyminiszter volt a múlt héten egy­idejűleg Genfben. A Tanács tagjai közül: Briand, Chamberlain, Stresemann, a finn Pro­kope, a holland Beelaerts van Blokland, a len­gyel Zaleski, és a román külügyérek, azon­kívül az itteni tanácskozásokban közvetve vagy közvetlenül ■ érdekelt hatalmak sorából: a bol­gár Buroff, aki az új bolgár kölcsön tárgya­lásán vett részt, a cseh-szlovák Benes, akinek a biztossági bizottság nem ok nélkül kihúzott ülései adtatk ürügyet arra, hogy még egy ideig a Tanács ülésein kibiceljen, a görrög Michala­­kopulosz a görög menekültek kérdésével fog­lalkozott, a jugoszláv Marinkovics kisantant­­tanácskozáson vett részt szabadságra menetele előtt és a magyar külügyminiszter, Walko Lajos. A portugálok nem küldték miniszterü­ket, de összesen húsz állam képviselői s mint látjuk, igen nagy tekintélyű képviselői tették súlyossá és elmossá a különben sem vidor genfi levegőt. Ha még újból kiemeljük Briand megnyilatkozásának erejét az arbitrage mel­lett, hogy Németországnak, megfelelő fellépés mellett, melynek formáját és hangját Strese­mann olyan helyesen találta el, milyen szem­­mel látható súlya van a Tanácsban, hogy úgy látszik, a, „volt ellenségek" kategóriája eltű­nőben van, mert írott joguk még­sem teljesen illúzió többé, akkor belső momentumokból és külsőségekből egyaránt megállapíthatjuk, hogy a Nemzetek Szövetsége Tanácsának 49. ülés­szaka az intézmény javára aktív mérleggel zárult. Ottlik György. trükkök káprázata került a szemünk elé, ha­nem a tiszta irodalmiságban fogant költői szó markolt a lelkünkbe. Zilahy Lajos töké­letes színpadismerete nem a hideg tudás be­nyomását kelti, hanem úgy hat, mint mikor a teleszívű zeneköltő nagyszerűen érti a hangszerelés nemes mesterségét is. A Szibéria érdekes, színes prizmába gyűjti mindazt az elképzelést, mely ben­nünk a hadifogoly magyarok életéről tá­madt. Jobbnál jobb alakokat talál ennek megéreztetésére, melyek kedvesen és megha­tóan festik alá a főfigurák tercettjének szívbemarkoló melódiáját. A Nemzeti Színház legjava erőit állította sorba ezen az estén. Az előadás, a színészek munkája kiváló volt. .A szereplő színművé­szek mind megtalálták azt a finom, benső hangot, melyet a szerző intenciója követelt és a kellően alkalmazott szordino művészi egységbe, a lelkiség meleg tónusába fogta munkájukat, az egész előadást. Csortos Gyula és Odry Árpád, a két férfi­­lélek halk voltában is drámai feszültségű, izgalmas küzdelmét tökéletes művészettel, mint végső finomságig kipróbált hangszer­­húrok adták vissza. Bajor Gizi szerepe ke­­vésszavú volt, de a kiváló színésznő vérbeli művészösztönnel, a lélek megkapó melegével tette ékesszólóvá, illesztette be a pompás hármasba. A többi szereplő szinte mind epi­zódalak, de oly életteljesen, oly mélyen em­beri figurák, hogy megrajzolásuk méltó a legnagyobb ambícióra. Az együttes minden részese érezte ezt és ehhez méltóan játszot­tak. Kürthy, Mihály fi. Forgács a magyar tisztek szerepében, Rákosi Szidi mint jó­lelkű öreg orosz asszony, Bartos, a maga­­fölszentelte pópa, Tímár és Hosszú Zoltán, mint a deportált világ fura figurái a többi színésszel együtt kiforrott, átgondolt, stílu­sos művészmunkát produkáltak. Az előkelő közönség zsúfolásig megtöltötte a színházat és minden felvonás után meleg elismeréssel, lelkesedéssel tapsolta a lámpák elé kedves szerzőjét. Zilahy Lajos költői ér­tékű darabja döntő sikert aratott. Mak­ay Ödön." A magyar parlamentarizmus 1867-től 1918-ig. Niamessny Mihály dr. előadása a Tisza István Körben. A Tisza István Társaskörben péntek este Niamessny Mihály dr. v. országgyűlési képvi­selő tartott előadást tr A magyar parlamenta­rizmus 1867-től 1918-ig" cfilm­el. Berzeviczy Albert tartotta a megnyitó beszédet. Niamessay Mihály dr. előadását nagyszámú hallgatóság hallgatta végig, akik között a po­litikai és társadalmi élet színe-java volt jelen. A mindvégig nagy figyelemmel kisért előadást a hallgatóság lelkes ovációval fogadta és elő­adás közben is sokszor kísérték helyesléssel. A hallgatóság soraiban a többek között a következők voltak: Balogh Jenő, Söpkéz Sándor, Fejérváry Imre báró, Pap József dr., Szepesházy Imre, Glück Frigyes, Kotányi Zsigmond, Morvay Zsigmond, Kolbenschlag Béla,­Orosdy Fülöp báró, Horváth Zsigmond, Harkányi János báró, Harkányi Sándor báró, Daróczy Ala­dár, Angyal József, Fazekas Ágoston, Nagy Sándor dr., Payr Vilmos, Kálmán Gusztáv, Skerletz Iván báró, Henyey Vilmos, Ztakovszky Menyhért, Beöthy László, Heinrich Elek, Ti­hanyi Lajos, Nyegre László, Szúnyog­­ Zoltán, Lakatos Sándor, Albrecht Ferenc, Zlinszky János, Farkas Elemér, Gerő Géza dr., Király Ferenc dr., Szász Károly, Jankovich János, Gorove László, Zelovich­­Kornél, Moskovits Miklós, Kovács László, Halmy József, Osváth Albert, Jeszenszky Gellért, Dárday Ede, Zei­lendorf Ernő, Szunyogh István, Fényes Mik­lós, Szemere György, Béla Henrik, Sperg Odilo, Fenyő Kornél. Előadását Niamessny így kezdte: — Ebben a teremben könnyű feladatnak látszik a magyar parlamentarizmusról elő­adást tartani. Csak a terem falain függő ké­pekre kell mutatnunk és szinte megszemélye­sítve előttünk áll a magyar parlamentariz­mus 1867-től 1918-ig. Ezután fölvetette azt a kérdést: Volt-e egyáltalán magyar parlamentarizmus? Sokan azt vitatták, hogy magyar parla­mentarizmus nem is volt tulajdonképpen. A magyar parlamentarizmus előföltételeit az 1848-iki áprilisi törvények teremtették meg. Az első, független, felelős minisztérium azonban valódi parlamenti életet nem élhe­tett, hiszen a parlamenten kívüli erők kö­tötték le működését. Kétségtelen azonban, hogy már az 1848-ik­i törvények alkotóinak és az országgyűlésnek is a nyugati parla­mentáris elvei lebegtek szemeik előtt és a gyakorlati életben ezeket akarták keresztül­vinni. Az 1848-iki rövid parlament­i kor­mány után következnek az abszolutizmus hosszú évei és amidőn 1861-ben az ország­­gyűlés tanácskozásra újból összeül, ez az ülé­sezés felelős minisztérium jegyében folyik le és a harc főleg a parlamenti kormány­zásért folyik.­­ Az 1867-es felelős magyar minisztérium kinevezésével egy fontos, törvényekben ki nem fejezett, szabályokban meg nem írott parlamenti elv került győzelemre és ez a győzelme­, az országgyűlésen többséggel ren­delkező politikai párt kebeléből kialakult, a párt politikai bizalmát élvező kormány kine­­nevezése volt. Azok a kormányváltozások, amelyek 1867 után bekövetkeztek, fentartot­­ták azt az elvet, hogy a kormánynak a par­lament többségéből kell kikerülnie. Ezt a tant nálunk is épp úgy, mint másutt, nem egy törvényből következő állapot, hanem a politikai konvenció szüleménye volt. Az ural­kodó párt elvei jelentették a kormányzati pol­itikát, amely kiterjedt oly területekre is, hol a tiszta, parlamenti kormányzás éppen a közjogi struktúra miatt nehéz volt, így pl. sikerült befolyást nyernie a külpolitikára is. Az előadó ezután vázolta a fúzió után kö­vetkező parlamenti küzdelmeket, melyeknek során az ellenzék először a közigazgatási re­form gondolatát tűzte napirendre, melyet azonban átvett a szabadelvű párt is. Ezután a 67-es kiegyezés fejlesztését tűzte ki az el­lenzék programjául, ami szintén a parlamen­tek váltógazdaságának rovására ment. Elmérgesedett helyzetijén érkezett meg a parlament az egyházpolitikai érához. Az egy­házpolitika úgy hatott a pártokra, mint a választóvíz. Tényleg sikerült az, hogy a köz­jogi viták háttérbe szoruljanak és úgy lát­szott, hogy alakul valami a parlamentben, azaz a pártoknak most már program szerinti szét­­osztódását eredményezheti. Ekkor történt elő­ször, hogy a lemondott miniszterelnök lemon­­dondása logikai konzekvenciáit végig vitte és elment bukott álláspontját az ellenzék pad­jain képviselni. Ugyancsak az egyházpolitikai harc folyamán lett kontroverzzé a képviselő­ház és főrendiház viszonya. Ez azért fontos a magyar parlamentariz­mus életében, mert ez a krízis már nemcsak a főrendek és a képviselőház, hanem a parla­ment és a korona közötti viszonyt tette akuttá.. A krízisből kivezető megoldás a kép­viselőházi többség győzelmét jelentette s e mellett döntő bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a parlamentáris felfogás hazánkban meg­gyökeresedett, hogy ha a korona miniszter­­kinevezési joga kétségtelen is, viszont politi­kai lehetősége más, mint parlamentáris, azaz többség soraiból kikerülő kormánynak nin­csen. Bánffy Dezső báró kormánya alatt kezdő­dik meg az 1867. utáni parlamentarizmus tör­ténelmének utolsó fejezete, melynek jellegze­tességét az obstrukció és az ellene való küz­delem adja meg s amely végül a parlament és Korona közötti nyílt konfliktusra vezetett. A szabadelvű pártban ekkor látjuk eré­lyesebben kibontakozni a fiatal Tisza István gróf politikai egyéniségét, aki felismer­vén az obstrukció veszedelmét, egy lelkes gárda helyeslése mellett ennek letörésére kí­vánt vállalkozni. Teljesen Sidney Low elvei­nek alapján állva, aki azt tanítja, hogy­­ a többségi pártnak joga van akaratát ke­resztül vinni. Amikor pedig kormányalakításra kap meg­bízást, Tisza István program­m­jában benn szere­­pel a parlamentáris többségi elv biztosítása. Programm­jának keresztülvitelében azon jo­­gokra hivatkozott, amelyek az 1848-iki tör­vényekben vannak lefektetve és amelyek reni­­tencia esetében a nemzetőrség útján fegyve­res hatalom igénybevételére is módot adnak. A közben lezajló események, mint a híres klepi hadiparancs és Tisza újra való megbí­zása csak siettetik a házszabályreviziót, mely tető alá is kerül 1904. nov. 18-án, bár e miatt a kormány a választásokon kisebbségben ma­rad. Ez az első eset 1867. óta, hogy a kor­mány a választásokon parlamentáris módon bukik el. S itt kezdődik a magyar parlamen­­tarizmus legsúlyosabb krízise. Újból oda ke­rült a magyar parlament, ahol 1861-ben volt, vagyis a korona és a képviselőház közvetette­­nül állanak egymással szemben. Ekkor törté­nik Fejérváry Géza báró kinevezése, amit egyes közjogászok a törvény megsértésének ítéltek. A védőerőjavaslat és a választójogi törvény körül keletkezett viták és ennek kapcsán új­ból bekövetkezett obstrukció ismertetése után az előadó Tisza István történelmi­­ szerepére tér át. Tisza Istvánnak mély meggyőződése volt, hogy a magyar parlamentarizmust és abban a többségi elv érvényesülését a magyar állam létérdekei szempontjából kell megvédeni. Egy dinasztia alatt, mely más országok fölött is uralkodott és amelynek szükségképpen az M5 birtokállományának megőrzése volt a fő szem­pontja, a magyar parlament volt az egyedüli eszköz arra, hogy Magyarország nemzeti és állami léte önálló kifejezésre találjon. A rezo­­luciónál láttuk azt, hogy megjelenik Ferenc Ferdinand királyi herceg tragikus alakja és tudjuk azóta azt, hogy Ferenc Ferdinand ki­rályi hercegnek megvolt az az elhatározása, hogy szakít a magyar parlamentáris kormány­zattal, ha ez a dinasztia és a monarchia érde­keit kielégíteni nem tudja. Magyarország al­kotmányos élete tehát válság előtt állott. Ezért volt Tisza István abban a meggyőző­désben, hogy a parlamentnek egészségesnek kell lennie, s hogy nem szabad alkalmat adni arra, hogy külső hatalom a magyar -tar­amed­ ügyeibe beavatkozhassék. Mikor Tisza István ezután felelősség mellett átvette az ország kor­mányzását, tudjuk azt, hogy egy nagy állami reorganizációs munka részére készítette elő a talajt és az általa érvényre emelt többségi elv felhasználásával az állami élet minden részére kiterjedő nagy munkát kívánt lefolytatni Ami Tisza István bukása után történt, az már nem illik bele organikusan a magyar parla­­mentarizmus fejlődésébe, az már ahh­oz a po­litikai ingadozáshoz tartozik, amely a kisebb­ségi kormányokon keresztül a forradalomhoz vezetett. A korszak lezárult, lezárult tulajdonképp L Ferenc József halálával és ezzel mindaz, ami vele járt, a történelemé lett, és nekünk nem marad más feladatunk, mint ebből a történe­lemből a jövő részére a tanulságot levonni. A fasizmus a legalkalmasabb egyéneket akarja vezetőállásban látni. A korporációs rendszer a szindikátusok felhasználásával s a teh­bség kiválo­gatása útján akar új vezetőosztályt ter­em­ten­i Róma, m­árc. 15. (Stefani.) A képviselőház ma folytatta a korporációs minisztérium költségvetésének vi­táját. Bottai képviselő, államtitkár, vázolta a korporációs rendszer fejlődését és hang­súlyozta, hogy ez a rendszer eredeti műve a fasizmusnak. A fasiszta állam nem az ab­sztrakt, hanem a konkrét szindikalizmust kö­veti, amelyet a fasizmus politikai és szel­lemi sajátosságai jellemeznek. A fasizmus, amely intézmények egész sorával igyekszik ideális célját megvalósítani, a szindikátuso­kat is eszköznek tekinti, forradalmi újításai­nak megvalósítására. A fasiszta szindikátu­sok szövetségének 2009.611 tagja van. Bot­tal azután megemlékezett még az új korpo­ratív intézmények tevékenységéről, a bérek revíziójáról, a vezetők kérdéséről és kijelen­tette, hogy új vezetőosztály teremtésére kell törekedni, még­pedig azzal, hogy a legalkal­masabb egyéneket állítják vezető állásokba. Az államtitkár fejtegetéseit igen nagy tet­széssel fogadták és a költségvetést elfogadták. a Budapesti Hírlap tel­ef­onszántai: József 300—43. József 300 -53. József 300—63. József 323—84. 70fr»rr»rfr"

Next