Budapesti Hírlap, 1929. január (49. évfolyam, 1–26. szám)
1929-01-22 / 18. szám
ms JaauZr 2l flS. «.? Hímfesti Hírű? Amikor a román őrnagy konfliskocsiba ül. * * Román tisztviselő, aki magyar állampolgár akar lenni NAGYVÁRAD, január. Ha Afganisztánról vagy Albániáról lenne nő, talán hihetőnek tetszene az a néhány történet, amelyről most Nagyváradon az egész város beszél. Pedig itt történt a román impérium alatt abban a városban, amelyet valamikor fejlett kultúrájánál fogva „körösparti Párizsnak“ becézett még békeidőben a magyar közvélemény. Egy nagyváradi úr beült egy konfliskolaiba és annak rendje-módja szerint a vasúthoz akart vele menni, nem is gondolva arra, hogy útját valamilyen incidens megzavarhatja. Amint néhány percig mentek a vasút felé, hirtelen egy román őrnagy ugrott a kocsi elé és kezét fölemelve így kiáltott: — Sztár! Ez annyit jelent, hogy állj. A következő pillanatban az őrnagy köszönés nélkül beült a kocsiba az ismeretlen úr mellé és rideg hangom odakiáltotta a kotlásnak a lakása címét, nyilván azzal a szeldákkal, hogy oda kívánja vitetni magát. A várnai úr meglepetésében próbálta magyarázni, hogy a kocsi ez övé és tiltakozik az ellen, hogy kocsija felett rendelkezzenek és ráadásul arra kényszerítsék, hogy ellenkező irányba menjen, amikor sürgős dolga van. Az őrnagy rá se nézett a lamentáló úrra, «Bak legyintett egyet a kezével és dühösen mozgott egy érthetetlen szót, majd ezt kiáltotta a kocsisnak: — Csak minjünk. A kocsis még a régi magyar világból való, «Rendes hangon szólott: — N«eBenkeDtünk, nagyságos úr, vigyük «ra, ahova akarja, ne kezdjünk ki vele, így is történt. Az őrnagyot hazavitték a lakására, aki anélkül, hogy köszönt volna és anélkül, hogy megköszönte volna a szives utazgatást és anélkül, hogy fizetett volna, leszállt a kocsiról és mint aki jól elintézte a dolgát, a lakására tért. A váradi úr keserűen magyarázta ismerőmisek: — Mit tegyek, elvégre nem verekedhetek naponkint kardos katonatisztekkel Kiderült, hogy ilyen incidensek napirenden vannak.★ A legjellemzőbbek az itteni kultúrára az étkezőkocsi-jelenetek. Az csak természetes, hogy hagymás ételeket szolgálnak föl az étkezőkocsiban, de más jelenetek is azt bizonyítják, hogy ez a nyugateurópai intézmény ugyancsak rossz területre tévedt, amikor a román impérium földjén halad, határozottan kevés biztonsággal. Rossz üzlet az étkezőkocsi román területen, mert sehol nem történt annyi vasúti katasztrófa, mint itt és az eddigi statisztikai adatok szerint rendesen az étkeső- toccsi esett áldozatul a román vasutasok tudatlanságából eredő karamboloknak. Ülünk az étkezőkocsiban és egy képesujság van előttünk. Egyszerre csak feláll egy román kapitány és anélkül, hogy engedelmet kérne, köszönne vagy bármilyen módon szólna, egyszerűen elveszi a képesujságot, átviszi az asztalához és olvasni kezdi. Ismerősömnek elpirosodik az arca, ingerülten szólni akar, de a román tiszt a tudatlanságnak olyan nagy fokát árulja el tekintetében, annyira nincs vele tisztában, hogy illett volna szólni, hogy ismerősöm elfordítja a fejét és gúnyos ajkbiggyesztéssel néz maga elé. Tíz perc múlva visszahozza a képes újságot, az asztalunkra teszi és anélkül, hogy megköszönte volna, nyugodtan visszaül a helyére a kapitány. Megtörténik nyáron, hogy Romániában az étkezőkocsiban a nagy hőségben levetik kabátjukat az utasok s ingujjban ülnek az asztaloknál. Amikor a magyar határra ér a kocsi, akkor a pincérek figyelmeztetik az utasokat: — Uraim, vegyék fel a kabátjukat. Ez a figyelmeztetés jelzi, hogy a balkáni szellemmel ellepett földről a nyugati kultúra határához ért a vonat. Mindebben csak az a szomorú, hogy ez a balkáni szellem most magyar földön szállásolta be magát s a régi híres erdélyi városok, mint Nagyvárad, Kolozsvár, Brassó, Marosvásárhely, visszafejlődnek s fokozatosan elvesztik azokat a gazdag színeket, amelyeket a Nagy-Magyarországban kaptak.* Nagyon félnek a magyar egyenruhától, még pedig annak minden formájától. Az, hogy színházakban tilos a régi osztrák-magyar katonai egyenruha, különösen pedig a huszáruniformis, már közismert. De hogy mennyire idegenkednek a magyar uniformis bármilyen ártatlan formájától is, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy egy gimnáziumi tanuló, aki a budapesti Ferenc József-intézetnek a növendéke, az intézet egyenruhájában ment le rokonainak látogatására. Ez az egyenruha tudvalévően arany sujtásánál fogva kicsit hasonlít a huszártiszti dolmányra és így amikor a román határhoz ért a vonat, a román rendőrök nyomban leszállították a fiatal tanúiét, mint aki arra ,s vakmerőségre vetemedett, hogy magyar tiszti egyenruhában menjen be Románia területére. Csak hosszas tárgyalás után tudta a fiatal tanuló bebizonyítani, hogy nem katonatiszt, de még így is csak úgy engedték át a határon, hogy szigorúan meghagyták neki, ne merjen többet ilyen magyar katonai ruhában átjönni, mert nemcsak hogy nem engedik át, hanem le is fogják tartóztatni. Egy magyar festő képeit Salmon, a híres párizsi költő „illusztrálja" Verses próza és kép ugyanerről a témáról — Farkas István párizsi sikerei Néhány hét előtt a budapesti napilapokba® megjelent egy rövid hír, amely magyar festő párizsi sikeréről számolt be. A magyar festő, Farkas István, akit az a kitüntetés ért, hogy Párizsban, az ötvenezer festő városában épp őrá esett a választása André Salmonnak, a neves költőnek és, esztétikusnak, akit most Farkas Istvánnál ad ki egy albumot. A napilapokban megjelent híradás szerint nem vers-illusztrálásról van szó, hanem egy egész különös új műfajról. Farkas István tíz kép-reprodukcióját André Salmon a szó művészetével „magyarázza“. Salmon verses prózái voltaiképpen a képekhez aplikált „illusztrációk“. Salmon elismert és kellőképp méltányolt neve, művészi egyéniségének súlya való . Abban Farkas István művészetének aprobálása. A minap aztán néhány napos rokoni látogatásra hazajött Párizsból Farkas István, akit a Budapesti Hírlap munkatársa fölkeresett Bristol-szállóbeli lakásán, hogy megtudja tőle legutolsó párizsi sikerének előzményeit és körülményeit Farkas István nemcsak mint művész, de mint ember is érdekes egyéniség. Különös, poézissel és misztikummal fűtött kifejezési formáihoz nagy és szokatlan lelki vívódásokon át jutott el. Ezek a vívódások már egész fiatal, kisgimnazista korában kezdődtek, amikor a véletlen összehozta őt a magyar festők egyik legeredetibb egyéniségével, Mednyászky László báróval. Mednyánszky, a csavargók és elesettek figuráinak lankadatlan szerelmese megkedvelte a fiatal, művészeiért rajongó kisdiákot és ez a torzanborz öregúr olyan élet- és művészi igazságokat közölt a tizenhároméves gyermekkel, amelyet ez csak jóval későbben értett meg. Egyéniségének szuggesztiója azonban mindmáig belevésődött Farkas István lelkébe és bizonyos, hogy Mednyánszky, aki mondanivalóinak gazdagságával és szinte korlátlan munkabírásával a cinquecento nagymestereire emlékeztetett, ezt a fáradhatatlan, apadhatatlan renaissanceos aktivitást örökségként mindörökre beleszuggerálta ifjú és lelkes tanítványába. Farkas Istvánt úgyszólván, egész életére determinálta egy mondása, amelyet talán tizenötesztendős korában mondott nagyszerű öreg mesterének, akivel a festészet törvényeit beszélte meg. — Azt hiszem — mondotta a tizenötéves gyermek, — hogy az az igazi jó kép, amelynek mondanivalóit nem a festő, hanem a szentlélek mondja el. A nagybányai tanulóévek után Olaszországba, majd Münchenbe került és kétesztendei akadémiai tanulmány után Párizsba ment, ahol az Academie La palette-ben folytatta tanulmányait. Ebben az időben a La palette-ben Picasso, Braque voltak a hangadók, Césanne-t vallották atyamesterüknek, itt bontakozott ki, a ma kubizmus néven ismert és meglehetősen lejáratott művészi irányzat, amely akkoriban igen tiszta intenciókkal az akadémikussá lanyhult impresszionizmus ellen keletkezett reakció volt tulajdonképpen. A La palette művészei a szétfolyó és minden teremtő erejét elvesztett impresszionizmus után egészséges konstruktivitást akartak belevinni a festészetbe és ebben a fiatalos forrongó hangulatban kereste most el maga mondanivalóinak kifejezésiformáit Farkas István. Közbejött azonban a háború, Farkas István bevonult, majd olasz hadifogságba esett és amikor hazakerült, a sokesztendős szünet után valahogy, elvesztette lába alól a talajt. Évekig vívódott, mígnem aztán öt esztendő előtt újra kiment Párizsba, de ekkor már határozott tervei voltak és lassan kint megtalálta azt a formát, amely végre meghozta az elismerő sikert. Erről már Farkas István maga beszél: — Észrevettem, — mondja— hogy, bármily különösen sangzik is, nem elégít be az olajfesték. Valami furcsa idegenkedést éreztem zsírosságától, egyébként pedig a képtárak tanulmányozása arra a belátásra vezetett, hogy az olajfestés technikája körül általában bajok vannak. Észrevettem, hogy öt-tíz esztendő előtt készült olajfestmények repedezettek, feketék. Ugyanakkor feltűnt, hogy a XV. századból való képek ma is üdék, színeik frissek és az elviharzott szolzdoknak nyoma sincs derűs fiatalságukon, amelyet örökkévalónak szánt alkotójuk. És rájöttem, hogy itt tulajdonképpen a technikával vannak bajok azzal a technikával, amelyet az akadémiáknak valójában tanítani kellene, miután a művészetet amúgy sem lehet elsajátítani. Régi mesterek életrajzait tanulmányozva, azt is megtudtam, hogy ezek tulajdonképpen arra tanították meg tanítványaikat, miként kelle a festéket előállítani, hogyan kell azt kezelni a renaissance nagymestereinek féltve őrzött titkai nem a művészetük volt, amely természetszerű, mindegyiknek egyéni kincse volt, hanem azok a kémiai manipulációk, amelyek lehetővé tették, hogy mondanivalóikat maradandóan rögzítsék meg. Miután az olajszínek nem elégítették ki, kezdtem magam is foglalkozni valami más módszerrel és a könnyen lepárló pasztellen át jutottam el a temperának egy válfajához, amelyet most állandóan alkalmazok és amely színeinek tisztaságával, üde frisseségével a kombináció korlátlan lehetőségével kedvessé tette nekem mondanivalóim kifejezését. A vásznát teljesen kikapcsoltam, csak deszkára festek, amelyet előbb magam alapozok fehérrel, addig csiszolva, mígnem valami kartonszerűen fényes-fehér felületet kapok, amely aztán a festménynek mintegy átvilágító felületül szolgál és teljes szépségükben hozza ki a színeket. — Ennek a hosszú munkának első sikere volt, amikor másodszor hívtak meg a Salon des Tuileries-be és ekkor ötezer kép közül két képemet választotta ki Auguste Ferret. Párizs leghíresebb építőművésze, a Theatre des Champs Elysée építője, aki az egyik képet már el is helyezte egy nagy alexandriai palotában, amelyet egy 7 mirtti milliomod Ighilon nevű egyiptomi számára készített. — A következő etapp az volt, amikor Nemes Marcelnek tűntek fel képeim, amelyeken még nem is volt számozás, tehát nem tudhatta, hogy magyar festőtől származnak. Végül pedig igen sokat jelentett, amikor Salmon, a neves esztéta és kölő kezdte figyelni dolgaimat. Salmon, Prince matematikussal és Apolimire költővel szellemi vezére vol annak idején a modern francia festészeti mozgalomnak és talán életem legnagyobb eseménye volt, amikor Salmon műtermem festményeit végigmustrálva, így szólt hozzám: „Az ön festészete igazolja a mi forradalmunkat.** — így történt aztán, hgy Salmon képeim közül kiválogatott tizet, amely szerint« pofézisével és misztikumával legközelebb áll az ő művészetéhez és elhatározta, hogy velem közösen albumot «ad ki ebből a tíz képből. Az albumban jobboldalon lesznek a képek reprodukciói, baloldalon pedig Salmon verses prózája, amely egész új ötletből kiindulva, egy furcsa műfajt van hivatva életre kelteni, a művészetnek egy olyan formáját, amikor ugyanazt a témát költő és festő, mindegyik a maga eszköz zenivel, mondja el . A Salon-beli kiállítás, rágy nézve még jelentősebb sikere, hogy megtörtént velem az a Párizsban rendkívül szokatlan megtiszteltetés, hogy egy neves műkereskedő jött fel a műtermembe, felszólítva, hogy rendezzek nála kiállítást. Aki ismeri a párizsi viszonyokat és azt, hogy műkereskedőnél tartott kiállításoknak fix áruk van, az tudja csak méltányolni, hogy mit jelent egy Párizsban élő festő számára, egynek az ötvenezer közül, ha műkereskedő meglátogatja és felszólítja kiállításra. — Mondanom sem kell talán, hogy most is örök keresésben vagyok, de tény az, hogy végre szeretni tudott képeimet és befejezett munkáim nem kedvetlenítenek el, hanem további munkára serkentenek. A kétségbeesések és vívódások hosszú esztendeihez képest ez az aránylagos harmóniai mindenesetre nagy boldogság az életben. Farkas István még néhány napig marad Budapesten, aztán megy vissza a párizsi atelierbe, előkészíteni az albumot és a kiállítást. Sándor József és Mosoiu lovagias ügyét a román tábornok megbízottai egyoldalúan intézték el BUKAREST, jan. 21. Mosoiu tábornok és Sándor József magyar szenátor közt egy szenátusi ülésen támadt lovagias ügyben a tábornok segédei nemrégiben nyílt levelet tettek közzé, amelyben az, affért egyoldalúkig lezártnah jelentették ki. Most Sándor József szenátor megbízottjai, Stefaneszky és Bárdossy szenátorok megbízójukhoz levelet intéztek, amelyben megállapítják, hogy jóllehet felük részéről szorosan véve nem történt semmiféle sértés, mégis a nemes és gentilemán férfiú méltányossági, egyenlőségi és kölcsönösségi elve alapján helyt állott. Ha az ellenfél segédei egyoldalúan lezárták a kérdést, az elintézés nem közös megállapodás alapján történt. A jegyzőkönyvet előbb zárták be, semhogy a mindkét fél részéről tett különböző előterjesztésekhez képest tökéletesen és teljesen kialakult eredményhez jutottak volna- A segédek végül kijelentik, hogy megbízójuk mindenben eleget tett a lovagiassági kódex szabályainak s ezért az ügyből kifolyóan őt jogosan semmiféle hátrány nem érheti. HEGEDŰ Hiuimonnmi TftROGmO CUHBGLOm KfilHUOlHKa és ss összes hangszerek leg- jobbak, csakis Itt a gyárban kap- hatók. MUvésziesen Javlit | Árjegyzéket Ingyen küld túlogyoróssy Gyula m. kir. szab. hangszergyára Budapest, vill., Rfthocaint 71, «».