Budapesti Hírlap, 1930. július (50. évfolyam, 146-172. szám)
1930-07-01 / 146. szám
Budapest, 1930 -Vs évfolyam 146. szám Kedd, július 1 Kijelenik mindennap hétfő kivételével. Előfizetős árak: egy hóra ii pengő, negyedévre 100 pertge 80 fill. Külföldre ez előfizetés kétszeres. Pelel öt szerkesztő: BURÁNYI MIKLÓSBudapesti Hírlap Szépirodalmi főmunkatárs: HERCZEG FERENC • Főszerkesztő: CSAJTHAY FERENC Szerkesztőig é. kWS hlvaui: VIII. kártya: József-körút 6. Telei® czím: József 444—04? tel József 444 — 09-ig. Levélcím: Budapest, 4. Fostafiók 65. — Kiadja: Budapesti Hírlap R.-X. Manna és a fahéj ! A hivatalos lapban ma jelentek meg az első kormányrendelkezések, melyeknek kiadását a gabonaértékesítő törvényjavaslat tette szükségessé. Ezek az első rendelkezések fölemelik a kávé, a tea s a fahéj vámját, azonban, mint tudjuk, következni kell még egyéb intézkedéseknek is ahhoz, hogy az u. n. kalettaakció teljes fedezetet nyerjen. Úgy látszik, azok, akik a törvényjavaslatot nem hajlandók tárgyilagos ítéletükkel megajándékozni, el vannak szánva arra, hogy minden részletintézkedésnél újból és élülről lejátszatják az egész lemezt és most külön a kávénál, külön a teánál és külön a fahéjnál elmondják és előreláthatóan majd a dohánynál és a bélyegnél is külön el fogják mondani a fogyasztó közeli pusztulásáról mindazokat a vérfagyasztó jóslataikat, amelyeket generálisan elmondtak már az egész törvényjavaslattal kapcsolatban, sőt elmondtuk, csodálatos prófétai előrelátással akkor is, amikor még senkinek sejtelme nem volt arról, hogy az mit fog tartalmazni. Ma már meg kellett ismerkednünk azzal az igazsággal is, amelyre azelőtt csakugyan nem gondoltunk, hogy például a fahéj egyike a legkedveltebb nemzeti eledeleinknek és nagy igazságtalanság, ha a kormány a fahéjfogyasztók terhére is meg akarja segíteni a mezőgazdaságot. Ezzel a fahéjdemagógiával nyilván célszerűtlen dolog volna foglalkozni, nem is tesszük. Azt hisszük, nyugodtan rá lehet bízni mindenkinek a megítélésére, vájjon a maga háztartásában csakugyan oly elviselhetetlen terhet jelent-e az említett cikkek vámdrágulása, hogy ennek árán nem volna szabad támogatni és életképessé tenni az ország legnagyobb termelési kategóriáját és vájjon a megoldásnak és megsegítésnek ez a rendszere kíméletlenebb és fájdalmasabb-e, mint a folytonos adóemeléseknek és kényszerkölcsönöknek az a sorozata, mellyel más, közeli államok operálnak, vagy az a védővámos politika, mely a nyugati államok belső fogyasztásában 30—32 és 36 pengőn tartja a búza árát. Szót érdemel azonban az a misztifikáció, melyet azzal űznek, hogy az embereket oly mereven kategorizálják fogyasztóra és termelőre, mintha az egyiknek minden életmegnyilvánulása abban merülne ki, hogy javakat termel, a másiké pedig,hogy azokat elfogyasztja. Ezeket a merev és légmentesen körülzárt kategóriákat, — melyek tudomásunk szerint eddig csupán a méhek társadalmában állottak fenn és ott sem ily abszolút kizárólagossággal, — nyilván azért állítják fel, hogy az emberek bizonyos fajtáját, a városi lakosságot, az iparost, kereskedőt, ipari munkást, lateinert, szembefordítsák a másik fajtával, mely nem lakik városban és túlnyomóan mezőgazdasággal foglalkozik. Az emberi társadalom nem ismeri ezt a „tiszta műfajt,“ ezt a dilettáns kategorizálást és akkor sem ismerte, amikor még a cserekereskedés legprimitívebb formája sem volt kifejlődve. A termelő egyben fogyasztó is, mert hiszen ennek a révén tartja fenn egyéni életét és gazdasági üzemét és a fogyasztó, vagy egyben termelő is, vagy pedig, ha bármi közvetett módon is, de hozzájárul a termelés lehető voltához. A fogyasztó, a műfaj merev tisztaságában, az emberiség múltjában csak egyetlen alkalommal fordult elő és pedig az ótestamentumi pusztaságban, amikor Izrael istene mannát hullatott az ő népének. Ezen az egyetlen kivételes és irígylésreméltó alkalmon innen és túl, bizony, a fogyasztó embernek mindenkor „orcája verejtékével“ kellett megszereznie azt, amit fogyasztani akart. Ami már most a balettát illeti: a fedezetét csakugyan a fogyasztók adják össze, de még az is kérdés, vájjon nem nagyobb felében azok-e, akik egyben nemcsak fogyasztók, hanem éppen mezőgazdasági termelők is. Ezt a fedezetet, tudvalévően, most már oly módon teremtik elő, hogy abból kiveszi a maga részét mindenki, aki kávét, teát, fahéjt fogyaszt, bélyeget használ, vagy bármi formában dohányt sző. És itt jelentkezik nyomban fogyasztó minőségében a gazda is, jelentkezik a vidék, a falu, amelynek lakossága, ha egyénileg más életmódot folytat is, mint a városi lakosság, kétségtelen, hogy túlnyomó számánál fogva jelentékeny mértékben fog hozzájárulni ennek a fedezetnek az előteremtéséhez. Amint tehát képtelenség föltételezni külön termelőnek és külön fogyasztónak a létezését, a balettajavaslattal szemben épp annyira indokolatlan és alaptalan konfrontáltatni a várost a faluval, akár Budapestet az alföldi tanyavidékkel. Mert ha csakugyan elképzelhető volna is a kérdésnek olyan megoldása, mely a mezőgazdaság deficitjét a városi lakossággal akarja megfizettetni, itt ez az eset nem áll fenn és mint legutóbb írtuk, politikai érdemét éppen abban látjuk a törvényjavaslatnak, hogy feladatát a nemzeti szolidaritás jegyében igyekszik megoldani. . A sokat hangoztatott jelszavak között, melyek a megfelebbezhetetlenség attitűdjével követelnek tekintélyt maguknak, szerepel az is, hogy a fogyasztót kell megerősíteni ahhoz, hogy egész gazdasági életünk lábra álljon. Nem akarunk bonyolult elméletekbe tévedni, csak még egyszer hivatkozunk arra, hogy valamennyien, akik fogyasztunk, egyberi termelők is vagyunk, vagy ha tévednénk, legalább is túlnyomó részben azok vagyunk és részt veszünk a nemzeti termelés munkájában, ha másképpen nem, annak értékesítésében, vagy adminisztrálásában. Minden törekvésünk koronája az kell, hogy legyen, hogy termelésünk megerősödjék, ezzel gyarapodunk mindannyian és ezzel tágul, nő és fokozódik a belső piac felvevőképessége. A cél: az értéktermelés és nem az, hogy viszonylag a legkisebb nehézséggel folytassuk a stagnálást és vegetálást egy nem kívánatos és nem is éppen magasrendű életszínvonalon. A csorbátói kudarc (F. A.) A csorbatói konferenciát valóban szenzációs kulisszákkal ,és izgatóan érdekes fényhatásokkal rendezték — hála annak a túlfűtött politikai atmoszférának, amely ma Európában ráfekszik sajtóra és közvéleményre egyaránt és amelyet egyre forróbbá hevítenek az európai államférfiak utazásai és az ezekhezfűzött sokszor felelőtlen pletykák. Innen van, hogy amíg az, eddigi kisantant-konferenciákat egyre lanyhulóérdeklődéssel fogadta az európai közvélemény, addig most Európa felfigyelt Csorbatára és várta, hogyan fog reagálni a kisantant az európai sajtóban nyüzsgő problémákra? Hiába volt azonban a nagy várakozás. A háromnapos konferenciázás után mindenki megállapíthatta, hogy a Csorbatónál egyetlen erőteljes gesztus sem történt; egyetlen jelét sem látták annak, hogy a kisantant valamilyen egységes irányítás alatt állana. Ha végigolvassuk a kommünikéket és nyilatkozatokat, csodálkozva látjuk, hogy még a kisantant kitűnő sajtóorganizációja is csődöt mondott ezzel a nagy semmivel szemben és hogy még Benesék ügyes sajtóügynökei sem tudták felfújni a csorbatói pozitívumokat és leplezni a negatívumokat. A konferencia csődjét egyébként világosan szemlélteti a tényeknek alábbi egyszerű egymás mellé állítása. A kisantant külügyminiszterei a következő kérdésekkel foglalkoztak Csorbatón: Briand memoranduma, a kisantant politikai statútumának megállapítása, a kisantant sajtóközpontjának megszervezése, a kisantantállamok egymással való kereskedelmi szerződéseit akadályozó ellentétek áthidalása, a kisantant-államoknak kizárólag egymással szemben való külön kedvezményű vámrendszere, amelyhez hasonló rendszert most Angliában propagálnak a birodalom részei között), a Habsburg kérdés, a szovjettel szemben való magatartás, az olasz-francia viszony, a hágai-párizsi egyezmény, a szeptemberi genfi közgyűlés és végül az a kérdés, hogy II. Károly trónralépése mennyiben befolyásolja Romániának a kisantanthoz való viszonyát ? Ezek után a mi számunkra is meglepetés, hogy a három külügyminiszter egyetlen egy kérdésben tudott csak megegyezésre jutni, a többinél kiderült, amit a Budapesti Hírlap múlt vasárnapi számában pontról-pontra be is bizonyítottunk , hogy a kisantant-államok érdekei minden egyes európai, problémával szemben divergálóak. A tárgysorozat egyetlen pontja, amelyben a megyegyezés sikerült, az volt, hogy a kisantant-államoknak egymással való érintkezésea kisantant-konferenciák rendezése) a jövőben bizonyos statútum szerint fog történni. Természetes azonban, tette hozzá Benes, hogy a kisantant politikai statútumát nem fogjuk bejelenteni Genfben, mert ez nem politikai paktum, hanem egyszerűen csak egy procedúraegyezmény. Ezzel egyidejűen tárgyaltak a kisantant sajtóközpontjának megszervezéséről is, amelyben egyetértettek, amíg csak általánosságokról volt szó. Amikor azonban kiderült, hogy Bécsben nem kívánatos idegennek tartanák a kémkedéssel könnyen gyanúsítható sajtóirodát, a három külügyminiszterrel sehogysem tudott megegyezni abban, hogy melyik kisantantfővárosban telepedjék meg az iroda, így azután úgy határoztak, hogy évenként cseréli székhelyét Prágában, Belgrádban és Bukarestben. Ami azt jelenti, hogy sehol sem tud majd gyökeret ereszteni. A harmadik kérdés, amelynek tárgyalása közben újabb ellentét robbant ki, Briand memoranduma volt. Kezdetben tökéletes volt az egyetértés abban, hogy a kisantalnak valóban kapóra jön az Európai Konferencia, amikor mindenekelőtt stabilizálni akarja a statuszkvót. De amidőn a részletekre került sor, belátták, hogy a három állam érdekei annyira különböznek egymástól, hogy lehetetlenség számukra az, hogy együttes választ adjanak a francia kormánynak. A „Corriere della Sera“ bécsi tudósítójának értesülése szerint főképpen abban nem tudott megegyezni egymással Benes, Marinkovics és Mironescu, hogy az Európai Konferencia milyen álláspontra helyezkedjék Oroszországgal szemben? Benes ugyanis köztudomásszerűen — éppen a cseh közvélemény tekintélyes részére való tekintettel — nem csinálhat túl éles frontot Moszkvával szemben, viszont Románia legszívesebben agyukkal rakná ki a beszarábiai határt. Így történt azután, hogy Csorbatón ebben a kérdésben csak annyit tudtak elhatározni, hogy a három kisantant-kormány külön-külön fog válaszolni a Briand-memorandumra. Az ezután következő legfontosabb kérdés a gazdasági együttműködés volt. Mindenekelőtt kiderült, — amit különben, a Csorbatón tanácskozó urak tudtak eddig is a legjobban —, hogy a kisantant-államok gazdasági együttműködésének semilyen reális alapja nincs és hogy a három állam között való külön preferens, magyarul előny-vámok felállítása is lehetetlen,ami azt jelentené, hogy a három kisantant-állam autonóm vámtarifája mellett nem csak kedvezményes tételeket szabna meg, hanem ezenkívül még olyan, ezeknél is alacsonyabb tételeket, amelyekre csak a másik két kisantant-államnak lehet igénye). Ezután újra konstatálták, hogy Prága és Belgrád még mindig képtelen egymással megegyezésre jutni a csehjugoszláv kereskedelmi szerződés kérdésében és hogy a legutóbbi hónapok erőfeszítései ellenére sem sikerül a szerződést nyélbe ütni. A gazdasági együttműködésre irányuló igyekezetük csak ennyi eredménnyel járt, hogy sikerült aláírni a cseh-román kereskedelmi szerződést. Marinkovics, három kérdésről referált. Az agrárblokk kérdéséről, az olasz-jugoszláv viszonyról és a francia-olasz viszonyról. Az agrárblokk tárgyalásánál Mironescu , élénken helyeselt kollégájának, szemben Benessel, aki tartózkodott az élénkebb tetszésnyilvánítástól. Az olaszjugoszláv viszonyról megállapította a szerb külügyminiszter, hogy a két állam viszonya jó, a francia-olasz kérdésről pedig az volt a véleménye, hogy konfliktussal nem kell számolni. Erre érdekes dolog történt. Mironescu belevetette a jegyzőkönyvbe, hogy „a kisantant nem szándékozik beleavatkozni e két nagyhatalom ügyébe“, viszont Benes hozzáfűzte, hogy azért „szemmel tartják a kérdés fejleményeit.*“ Benes a kisantantnak Németországhoz való viszonyáról referált azzal, hogy ez a viszony jó. Mironescu pedig a románszovjet viszonyról, amelyet felette elmérgesít a szovjetnek fekete-tengeri fegyverkezése, továbbá a Pánbalkáni kérdésről, amelyet az ősszel, tartandó athéni Pánbalkán-kongresszus tesz aktuálissá. A szovjet kérdésben megint kirobbantak a kisantantokban rejlő érdekellentétek, úgy, hogy a kommünikében is kénytelenek voltak beismerni: „a szovjettel szemben a három állam fenntartja akciószabadságát.“ Ezenkívül a magyar kérdéssel foglalkoztak, szintén olyan kommüniké-mondatokban, amelyek több ellenszenvet, mint célszerű erélyt árulnak el. Erőt az egész konferencia csak azzal tudott mutatni, hogy a tanácskozással egyidejűleg a három állam vezérkarának tisztjei is „titkos“ tanácskozásokat folytattak annak megbeszélésére, hogyan bonyolíthatnak le együttes mozgósítást a magyar határokon. Ez rövid szemléje a csorbátói konferenciának, amelyhez még hozzátartozik Benesnek az a nyilatkozata is, amely szerint ő, mint hazafi, megérti a magyar politikát. Ehhez csak annyit fűzünk hozzá, hogy mindenesetre jól esik nekünk ez a vállveregetés, amelyben azonban nem annyira őszinte emberi megértést, mint inkább sakkhúzást látunk. Sakkhúzást annak az új légkörnek nyomása alatt, amely ha egyelőre nem is tudja arra indítani Benest, hogy felismerje egy őszinte békepolitika előnyeit, mégis arra már rá tudta kényszeríteni, hogy legalább mutatni igyekezzék a békülékeny ábrázatot. Több jelentőséget nem látunk Benes szavai mögött. Legföljebb még azt az érdekességet, hogy Benesnek ez a mondata erősen emlékeztet a Le Temps-nak arra a vallomására, hogy meg lehet érteni, ha Magyarország küzd Trianon revíziójáért. Ez a hasonlatosság pedig azért érdekes, mert nem lehetetlen, hogy valamikor egy történetíró ettől a mondattól fogja datálni egy történelmi folyamatnak megindulását. Azét, amely Franciaországban is ahhoz a felismeréshez kell, hogy vezessen, hogy a trianoni revízió nemcsak Magyarországnak érdeke. Ára 16 fillér