Budapesti Hírlap, 1931. szeptember (51. évfolyam, 197–221. szám)

1931-09-08 / 203. szám

1931. SZEPTEMBER 8. KEDD B.E Izsó Miklós Szerdán van száz éve annak, hogy Izsó Mik­lós, a magyar szobrászok egyik legnagyobbika Disznóshorváti községben a napvilágot meg­pillantotta. Egy ideig a sárospataki kollé­giumba járt, de tanulmányait abbahagyja és 1847-ben Rimaszombaton beáll kőfaragó­legénynek Jakovetzhez. Munkásságát a szabad­ságharc szakítja meg, felcsap katonának, majd a fegyverletétel után bujdosni kénytelen. Utóbb ismét visszatér Jakovetzhez, de közben Ferenczy Istvánnál is dolgozik. Az első ma­gyar szobrász akkor már zátonyra futott pá­lyájának epilógusát élte Rimaszombaton. A nemzet csalódott Ferenczyben, midőn zseninek tette meg, de ő is csalódott a nemzetben, mi­dőn a művészetének kijáró támogatást várta tőle. Ferenczynek nem volt az a szobrászi ké­szültsége és művészeti látóköre, hogy a fiatal Izsónak megadhassa a szükséges tanácsokat és, hogy megfelelő mestere lehessen.. Csak bizo­nyítványt adott neki, mellyel Izsó Bécsbe me­hetett. Izsó itt Gassernél dolgozik, utóbb pedig Münchenben tökéletesíti magát. Az utóbbi vá­rosban faragja márványba a hatvanas évek legelején első nevezetes alkotását a Busuló juhászt. Érdekes véletlen, hogy a magyar szobrá­szatnak ez a jellemző mestermunkája szintén idegenben és pedig Münchenben születik meg, mint Sanyer­ Mer­o Pál Majálisa. 1862-ben állítja ki Izsó Pesten a szobrot, amellyel egy­szerre föltűnik. Ez volt az első magyar zsáner­­szobor. Kitűnően sikerült a magyar paraszti alaknak szobrászi megfogalmazása. Izsó úgy állította elénk a magyar puszta alakját, hogy annak faji romantikája tiszta plasztikai nyel­ven jutott kifejezésre. A klaszilars szobrok kitűnő kiegyensúlyozása érvényesül benne. Lát­szik, hogy Iszó megtanulta a szobrászat lénye­gét, az emberi alak szerves és világos fölépí­tésének szabályait. A nagy technikai tudással, anyagszerűen mintázott öltözék alatt jól jut kifejezésre a test szerkezete. Az idahegyi an­tik pásztorok is úgy állhatták klasszikus fez­­telenségükben, mint ez a kissé melankolikus, gatyás magyar legény. Ahogyan botjára tá­maszkodik, ezzel nemcsak az állás kontraposzt­­a lesz határozottabb, hanem az alak faji karak­tere is erősebb hangsúlyt nyer. Feje a Jitá­­nyoki-féle festmény II. Rákóczi Ferencet jut­tatja eszünkbe. Szép, tipikus magyar arc. Kétségtelen, hogy a hatvanas években uralkodó romantikus áramlat jobban kedvezett a nem­zeti vonások éreztetésének a művészetben, mint a Ferenczy Istvánt átható klasszicizálás, azon­ban Izsó Búsuló juhászának éppen az a nagy érdeme, hogy a klasszikus szobrászat tanulsá­gai­ sem hiányoznak belőle, csak megteltek sa­játos, nemzeti tartalommal. Ezt csak Izsónak nagyobb tehetségével és készültségével szabad magyaráznunk. A Ba­utó juhásszal megszüle­tett az első, igazi XIX. századi magyar szo­bormű. Érdekes megállapítani, hogy a magyar épí­tészet a XIX. század elején a klasszicizmus, a szobrászat, a romantika, a festészet pedig a naturalizmus jegyében találta meg nemzeti ki­fejező karakterét. A képírás szóval a legké­sőbben, hogy aztán a három közül a legmagya­­rabb virágokat hajtson. A szobrászat Izsó után viszont mindmáig nemzetközibb nyelvet beszélt. Maga a mester azonban a Birsaló juhász után is a faji művészet képviselője maradt. Hogy ez mennyire sikerült neki, erről a Szépművészeti Múzeumban lévő égetett agyag-szobrotokák ta­núskodnak meggyőzően. Csupa kitűnő zsáner­ figura, melyek a magyar nép karakterét tes­­tileg-lelkileg jellemzik. De e­z a sok táncoló, vigadó alak nemcsak faji romantikát fejez ki, hanem a szobrászat különleges problémáival is sikerrel mérkőzik. Olyan mozgástanulmányok merülnek bennük fel, melyek a francia Car­­peaux-t érdekelték. Izsó bizonyára hivatva lett volna arra, hogy épületek számára mozgalmas alakokat, csoportokat, dekoratív, figurális dí­szeket mintázzon, de ilyen megbízás nem ju­tott neki osztályrészül. A Magyar Tudományos Akadémia palotája részére ugyan faragott nyugodt, álló alakokat 1863 és 1864-ben, azon­ban a pesti Vigadó-épület­nek való szobrászi feladataiból nem kapott egyet sem. Pedig ő lett volna leginkább hivatva a magyar roman­tika legnagyobbszerű építészeti vallomását plasztikai díszekkel faji szempontból még jel­lemzőbbé tenni. Ahogyan a francia Carpeaux ékesítette a párizsi Operaház homlokzatát a Tánc mozgalmas csoportjával, úgy vonultat­hatta volna föl Izsó a pesti Vigadó palotáján a magyar vigasság jellemző és szobrászilag is érett alakjait. Sajnos, Izsó terrakotta-tanulmá­nyai csak kis vázlatok maradtak. Sehol sem volt neki alkalma nemes anyagban és végleges nagyságban megvalósítani őket. Az abszolút szobrászatnak, az önmagukért való szobroknak akkor még alig volt keletje Magyarországon. A művészeti kultúra még nem hatotta át nálunk annyira az embereket, hogy szobrokat csak sa­ját szépségükért, minden más célzat nélkül rendeljenek vagy vásároljanak. A Búsuló ju­hász után Izsó is csak portrék és emlékszobrok alkotására kapott megbízást. Az Akadémia palotája számára faragott szobrok, melyekről már szóltunk, tulajdonképpen szintén ide tar­toznak. Izsó azonban a portrékban és az álló emlék­szobrokban is beigazolta nagy tehetségét. Né­hány feje, melyet magyar írókról, művészek­ről, politikusokról, így például Fáy Andrásról mintázott, a karakterizáló emberábrázolás kitűnő példái közé tartozik. Viszont II. Rákóczi Fe­renc és Zrínyi Ilona fejét romantikus fölfogás­sal történelmivé, monumentálissá igyekezett megformálni. Az Ernst-múzeumban láthatók a kitűnő portrék. Budapest, Szeged és Debrecen tereit ékesíti Izsó három emlék­szobra. Közülük csak a debreceni Csokonait fejezte be teljesen. Itt is látható, hogy mennyire tudatos szobrász volt Izsó, mennyire ismerte a különböző szobrá­szi feladatok eltérő stiláris követelményeit. Az ércből való Csokonai olyan nyugodt, amilyen csak egy emlékszobor lehet. Szinte kőből 13 fa­raghatta volna ezt. A Talpra magyart szavaló Petőfinél a nyugalom azonban már nem volt le­hetséges. A szobor különben sem teljesen Izsó alkotása; Huszár Adolf fejezte be, mint a sze­gedi Dugonicsot is. Izsó meghalt 1875-ben a nélkül, hogy igazán nagyszabású feladathoz juthatott volna. A mos­toha viszonyok ellenére is azonban egyike a ma­gyar szobrászat legnagyobb alakjainak. Sőt a legkarakterisztikusabb magyar szobrászok közé tartozik, ő teremtette meg a magyar plasztikai stílust, amely azóta sem fejlődött tovább faji szempontból. Születésének századik évfordulója alkalmából éppen ezért igaz megbecsüléssel kell róla megemlékeznünk. Munkássága a magyar művészettörténet legszebb lapjain lesz minden­kor megörökítve. Ybl Ervin. A vasárnapi események Vasárnap reggel 9 órakor a nőnevelő intézet dísz­termében nyitották meg a dunántúli református egyházkerület ünnepi közgyűlését. Antal Géza dr. püspök imádkozott, Balogh Jenő dr. titkos taná­csos, egyházkerületi főgondnok megnyitó beszédé­ben a négyszázesztendős múltról emlékezett és az iskola jövendő feladatait vázolta. Darányi Kálmán dr. miniszterelnökségi állam­titkár lelkes éljenzés kíséretében adta át Med­­gyasszay Vince egyházkerületi főjegyzőnek a kor­­mányfőtanácsosi kinevezésről szóló oklevelet, majd a főiskola negyvenéve szolgáló altisztjének, Tóth Ferencnek az V. osztályú magyar érdemkeresztet. A templomban, Farkas Sándor lelkész prédiká­ciója után, Antal Géza dr. püspök huszonhat­­lel­készt szentelt fel. Délután, ugyancsak a templomban lelkészérte­­kezlet volt. Antal püspök köszöntötte a külföldi vendégeket, akik közül a holland református egy­ház helyzetét Alders és Bouwman professzorok is­mertették. Marczynski egyetemi tanár az osztrák, Bursch­e professzor a lengyel egyház helyzetéről számolt be. Este a levente egyesületben a Kollégiumi Diák­­szövetség tartott ünnepi közgyűlést, többszáz öreg­diák, köztük Balogh Jenő dr. ny. igazságügyi mi­niszteri, főgondnok és Darányi Kálmán dr. állam­titkár jelenlétében. Antal Géza dr. püspök meleg szavakkal köszön­tötte a közgyűlés tagjait. — Olyan öregdiákok is vannak itt, — mondotta a püspök, — akik hatvan-hetven esztendővel ezelőtt voltak növendékei a pápai főiskolának. (Éljenzés.) A szövetség hivatása, hogy tisztelje az ősi iskola eszményei mellett való kitartást és ezzel megmu­tassa az egyház és a haza iránti szeretet útját. Azt az óhajtását fejezte ki végül a püspök, hogy a jubi­leum ne legyen csak ünnep, hanem a szeretet újabb maradandó emlékköve. Megéljenezték a püspököt, azután Faragó Já­nos, a szövetség főtitkára, a pápai gimnázium n­. igazgatója, c. főigazgató terjesztette elő jelenté­sét. Borsos Károly, a tiszántúli ref. egyházkerület középiskolai felügyelője, Czeglédy Sándor ceglédi ref. lelkész, Hodossy Béla ny. tanítóképzőintézeti igazgató szólaltak fel ezután. Este vacsora volt a főiskolai étteremben. ­ A kormányzó részvételével ünnepelték meg a pápai főiskola négyszázéves jubileumát A külföldi tudományos és egyházi élet neves képviselői az ünnepségen . Szobrot állítottak a két leghíresebb pápai diáknak: Jókainak és Petőfinek PAPA, szept. 7. (A Budapesti Hírlap kiküldött munkatársá­tól.) A szegény országnak gazdag napja volt ma Pápán. A kultúra négyszáz év óta őrzött kin­csét mutattuk meg, nemcsak a magyarságnak, hanem a külföldi tudományos világ mindenfelőlt egy­be­seregl­ett képviselőinek is. A pápai főis­kola négyszázéves jubileumát ünnepeltük, s az ünnepnapon mint a magyar életerő emelkedett szimbólummá a pápai diák, aki négyszáz év óta mindig fiatal, s aki a múltból feltámadva a ma­gyar jövendő diadalmával biztat és vigasztal. Ezt a négyszázéves örök fiatalságot jelenítette meg előttünk a két szobor, amelyet a nagy al­kalomból lelepleztek: Petőfié és Jókaié, akiket a művész keze fiatalnak formázott meg, olyan­nak, mint aminek pápai diák korukban voltak. Országos ünnep volt a pápai főiskola és a dunántúli református egyházkerület jubileumi napja, amelyben az egész magyar kulturális élet részt vett, amelyre minden rendű és vallású volt pápai diákok egybesereglettek, s a­melyet je­lenlétével és ünnepi szózatával besugárzott maga Horthy Miklós kormányzó is. Az ünnep teljes­ségét megadta az egybegyű­lt sokaság, jelentő­ségét pedig az egész kultúrvilág felé megragyog­­tatták a külföldi egyetemek és protestáns egy­házak előkelő kiküldöttei: Vilma holland ki­rálynő udvari papja, a holland, skót, német, osztrák, lengyel és amerikai tudós dékánok és papok érdekes csoportja.­­ Eljöttek üdvözölni a négyszázéves főiskolát és a pápai diákot, amely az emberi kor minden változatában résztvevője volt ennek az ünnep­nek: az apró cserkésztől a galambősz aggastyá­nig. Eljöttek nagyon sokan a véndiákok, számo­san a trianoni határon túlról is, hogy együtt szálljon fel az énekük ünnepi szárnyakon. Tíz­éves, húsz, harminc, negyven, ötvenéves találko­zókat tartottak s felejthetetlen ünnepséget ren­deztek a szövetségi találkozón, ahol valameny­­nyien együtt voltak. A legöregebbjük, a 92 éves Pálffy Elek, aki 73 évvel ezelőtt, végezte a gimnáziumot, Csép községből levelet írt, de ott volt a 83 éves Konkoly-Thege Kálmán nyugal­mazott vármegyei tisztviselő és Marton Ignác, a főiskola volt zsidó hitoktatója, akik 67 év előtt érettségiztek. Ebből az évfolyamból kívülük még ketten vannak életben: Baditz Lajos volt sop­roni közjegyző és Baditz Ottó festőművész. Egy évvel fiatalabb a gyűlésen tevékeny résztvevő Szűcs Dezső esperes. Fiúk, apák, unokák voltak együtt, akik Pá­pán jártak iskolába, sokan elhozták feleségü­ket, családjukat, idős méltósága­ urik ölelkez­tek hetyke fiatal emberkékkel, a teológia ko­moly professzorát körülrajongták az utcákon libasort járó gyerek­emberek, akik immár ne­gyed-ötödéves „véndiákok“, esperesekkel pa­rolának ifjú katonatiszt­er és káplánok, akik között ma megszüntetett minden különbséget a közös múlt: pápai diák. Milyen jól esett örülni és milyen jó volt könnyezni, amikor Antal Géza dr. püspök, az egykori pápai diák, ma a véndiákok elnöke ezt a gyülekezetét fel­hívta : —' Imádkozzál­ el a Magyar Hiszekegyet. — Hiszek egy Istenben, Hiszek egy ha­zában ... Hej, de sok sírni való van ezen ma, pápai diákok. A könnyes szemek azután fellobogtak büszke tűzben, amikor a nagy ünnepség fényei felcsillogtak a kollégium udvarán. Mikor ra­gyogó kíséretével bevonult Horthy Miklós kor­mányzó a bíborszínű díszsátorba. És körülötte az országot jelentő, előkelő közönség. A kor­mány képviselői, püspökök, a református és evangélikus egyház vezérférfiai, a pápai kato­likus egyház képviselői, a tudomány, irodalom jelesei, politikai, hivatali és katonai előkelő­ségek, egyetemi professzorok, főiskolák kikül­döttei, Veszprém megye, Pápa város reprezen­tánsai, a külföldi pofesszorok és papok mél­tóságuk jelvényeivel és a nagy ünneplő közön­ség a tágas udvarra, amelyet zászlókkal, címe­rekkel dí­szítet­tek, felvirágoztak, s amelynek sokféle színéből kivirítottak a testőrök, megye­városi­­hajdúk, sisakos rendőrök, cserkészek és leventék egyenruhái. Impozáns volt ez a kép, méltó a nagy alka­lomhoz s üdítő a mai elszomorodott élet szín­­telenségében. Itt a boldog büszkeségünk ujjon­gott, hogy azután a fájdalom fátyolozza el a szemeket, amikor az ünneplő sereg felvonult a főiskola lépcsőcsarnokába, hogy a hősök em­léktábláját felavassa. Tizennyolc gimnazista, négy teológus és egy tanár hősi halálára emlé­keztet a márványemlék, amely elé koszorúk halma omlott le, s a koszorúkra virágok, ame­lyeket feketeruhás, könnyező asszonyok hoz­tak, hogy utolsónak maradjon az ősz apa, aki egyszerű szóval azt mondta: — Feláldoztam a hazának egyetlen fiamat... Vén diákok, öregek és fiatalok könnyes só­haja reszketett végig a csarnokon, ahol a ha­lott pápai diákot ünnepelték. Az emléktábla, amely Beck Ö. Fülöp mű­vészi alkotása egyik maradandó emléke ennek a nevezetes napnak, éppen úgy, mit az ifjú Jókait és az ifjú Petőfit ábrázoló szobor, ame­lyet Kisfaludy-Strobl Zsigmond művészkeze készített, s amely a kollégium előtti téren ma­rad meg­emlékeztetőnek. Mikor majd néhány nap múlva bevonul a legújabb generáció a szünidőről az iskolába, meg fogják mutatni a kőből és bronzból való emlékeztetőket s meg­mondják nekik, hogy miért kell büszkének lenni arra, aki pápai diák. Ezzel indul neki az újabb századoknak a pá­pai főiskola, amelynek négy évszázadát ma lezárták. S amikor a négyszáz év nagy profesz­­szorainak és híres diákjainak emlékét felidéz­tük, meg kell emlékeznünk azokról is, akik a mai ünnepet közreműködésükkel megteremtet­ték, ezek: a mi diplomata-püspökünk Antal Géza dr., Balogh Jenő dr. egyházkerü­leti­­fő­­gondnok, Darányi Kálmán dr., a főiskola vi­lági gondnoka, Vargha Kálmán egyházi gond­nok, Medgyasaszay Vince egyházkerületi fő­jegyző, Kenessey Pongrác főispán, Tenczlin­­ger Károly polgármester és akik a munka tö­megét vállalták: Bongrácz József dr., a főis­kola igazgatója és Fejes Zsigmond, a gimná­zium igazgatója. Losonczy Zoltán ­ Postafiókbérlők levélpapírjuk cégfelira­­­ába vegyék fel levélcímüket is a röviditalt távirati cím mintájára.

Next