Budapesti Hírlap, 1936. február (56. évfolyam, 26-50. szám)
1936-02-16 / 39. szám
12 AZ ARANYKAPU HÍDJA, így nevezik azt a most épülő nem is egy, hanem két óriási hidat, amely a kaliforniai fővárost, San Franciscót fogja összekötni észak felé a Csendes Óceán partvidékével, kelet felé pedig San Francisco két népes és fejlődő külvárosával: Oakland-del és Alamedával. A két híd közül az Aranykapu felett átvezető egy íves óriási lánchíd megtervezése és elkészítése volt a nehezebb vállalkozás. Ez a híd a legcsodálatosabb és legmerészebb mérnöki alkotások közé tartozik, amelyeket az alkotó emberi elme valaha is kitermelt és elkészített. A híd hosszúsága, parttól-parttig, 2800 méter. A két főpillér közötti ív 1280 méter hosszú, tehát ilyen szempontból meszsze felülmúlja az újabb hasonló építésű hidak közül a sydneyi kikötő hídját Ausztráliában, a régebbiek közül a Firth-öböl felett épített hidat Skóciában. A láncot tartó palérek vízszint feletti magassága 228 méter. A híd kifeszített íve és rajta az úttest a tenger vize felett valamivel több mint 60 méter magasságban fog átvezetni, úgyhogy még a világ legnagyobb hajója, a Normandie is teljes árbócozattal haladhatna át alatta. Az északi tartópillér a parti sziklákon épült, de a délit 30 méter mély vízben kellett megépíteni a legnagyobb nehézségek között, mert a tenger vize ezen a helyen az idején a hegyipatakok sebességével rohan át a szűk tengerszoroson. De különben is az óceán felől akadály nélkül a part felé gördülő hullámok a szokatlanul nagyméretű és kemény sziklatalajba szüllyesztett caisson építését majdnem a lehetetlenséggel határos vállalkozássá tették. De az emberi kitartás ez alkalommal is legyőzte az akadályokat. A két pillér már hónapokkal ezelőtt készen állott és közöttük pár héttel ezelőtt kifeszítették a tartóláncokat is. A hidakat a tervek szerint ennek az évnek a végén, vagy a jövő év elején adják át a forgalomnak. LONGWOOD, Napóleon utolsó lakóhelye kicsi híja, hogy áldozatául nem esett a Szent Ilona szigetére trópusi afrikából behurcolt fehér hangyáknak. A düledező faházat egy francia szakértő, Décamps vezetésével egy francia iskolahajó növendékei önkéntes munkával állították helyre. Az iskolahajó a ,,Jeanne d’Arcn még november végén érkezett meg a szigetre és párisi lapok közlése szerint a helyreállítás munkája már a befejezéshez közeledik. Napóleon 120 évvel ezelőtt, 1815 októberében érkezett meg Szent Ilona szigetére. Néhány hétig a sziget egyetlen kikötőjébe és városában, Jamestownban lakott Közben a sziget hegyes belsejében a tenger színe felett 500 méter magasan fekvő Longwoodot sietve átalakították a fogoly császár részére. Ez ideiglenes jellegű faépület volt és eredetileg a Jamestownban székelő brit kormányzó nyaralója volt. A brit kormány később állandó jellegű lakóhelyet kezdett építtetni a császárnak, de Napóleon meghalt 1821-ben, mielőtt az épülő ház tető alá került volna. A császár halála után Longwood szánalmas állapotba került. A szalonból istálló lett és a ház körüli szép virágoskertet, amelyben hat éves száműzetése alatt Napóleon annyi kedvteléssel dolgozott, méter magas dudva verte fel. Így volt ez 1858-ig, amikor a francia kormány csekély összegű vételárért megvette Longwoodot a körülötte elterülő parkkal és a császár ideiglenes temetkezési helyével együtt. Napóleon hamvai ugyanis egészen 1840-ig Szent Ilona szigetén pihentek. A császár lakóhelyét és a kertet helyreállították olyan állapotba, mint volt halálakor és gondnokot bíztak meg az épület rendbentartásával. De évek múltán megfeledkeztek Párizsban Longwoodról. A gondnok kétségbeesett jelentéseket küldött a faépület rohamos pusztulásáról. Az ügyet szóvá tették a Kamarában is és 1914 óta a külügyi tárca költségvetésébe állandó tételként iktatták be a gondnok fizetését és az épület karbantartására szükséges összeget. A háború után Longwood ismét hosszabb időre feledésbe került, míg 1928-ban Al. de Bauterive, a kiváló Napóleon-kutató fel nem kereste a császár utolsó lakóhelyét. Hazatérése után nagyrészt az ő sürgetésére határozta el a francia kormány az újabb javítási munkálatokat, amelyeknek befejezése után a szobákban Napoleon-ereklyékből egy kis műferumot fognak berendezni Minden fekete télen, régi nosztalgiás emlékkel gondolunk a szép, fehér kisvárosi időkre. Amikor a kisváros utcáin megmaradt a hó, pompás hógolyókat lehetett gyúrni, hóembert fabrikálni és az erdélyi hegyek pompás ródlipályákul szolgáltak.. . Ki nem ismeri ezt az érzést, akinél a kamrában, vagy a padláson ott áll szomorúan a síléc, vagy a ródli és szemrehányóan néznek gazdájukra, hogy egyszerűen kivonták őket a forgalomból. Ilyenkor aztán igazi boldog, gyerekes érzés, mikor reggel arra ébredünk, hogy a lucskos, fekete tél után friss hó van a háztetőkön. Percek alatt kiugrunk az ágyból, kapkodva előrángatjuk a sínadrágot, kesztyűt, gyorsan vakszolni kezdjük a léceket, bakkancsot húzunk s már rohanunk is ki a hegyekbe. Persze , azokról az emberekről van itt szó, akik nem utazhatnak el Svájcba vagy a Dolomitokba, vagy egyéb mondani síparadicsomba és akiknek be kell érni a budai hegyekkel. Kezdődik mindjárt azzal, hogy a pesti ember nincs még nagyon hozzászokva a sídresszekbe bujtatott nőkhöz és férfiakhoz, így aztán alaposan megbámulják az utcán őket, mint valami ritka eszkimószörnyeket. Bizalmatlan, gúnyos tekintettel mérlegelik az áldozatokat. Erre aztán a sídresszes egyénben is felüti fejét a csakazértis síönbizalom s úgy halad végig az utcán, mint egy diadalmas hadvezér. Lenéző pillantással mérlegeli az irodába és üzletekbe igyekvő civileket, akik üdülnek egy ilyen csillogó havas délelőtt az aktacsomók közé, ő viszont egy rövid órácska utazás után kint van a csilogó fehér hómezőkön, hol várja minden jó és szép, ami a síeléssel jár. A hurokvágánynál már egész hadsereg toborzódott össze — kétségkívül a világ legfurcsább hadserege — a sílécek veszedelmes dárdák módjára merednek egy-egy boldogtalan civil felé, aki felmerészkedik kapaszkodni egy 81-es vagy 83-as villamosra. Képviselve van ebben az önkéntes hadseregben minden rendű, rangú ember, öreg és fiatal férfi, nő, gyerek. Nemcsak a rang, kor és nemek közt van nagy változatosság, hanem a ruházat képe is igen nagy változatosságot mutat. Ha kellő humora van az embernek, egy ilyen villamoskocsit úgy képzel el, mint farsang utolsó napján a „bolondbált.” Képviselve van itt minden jelmez: kéményseprő, zsoké, stüszi vadász, orosz nihilista, tiroli, cowboy, abesszin, a színek őrült zűrzavara és orgiája, kimustrált térdnadrágoktól — az elszakíthatatlan Guttmannig. Valósággal tort ül az emberek ízlésének vagy ízléstelenségének játszi kedélye. De a hangulat elvitathatatlanul bizakodó. Hiszünk abban, — amiről az újságok napok óta kecsegtetőleg írnak, — a 10 centiméteres síkóban. A végállomásnál enyhe félórai gyaloglás kezdődik, amit természetesen hősiesen és sportszerű viselkedéssel, panasz és lihegés nélkül kell elviselni. De mivel, semmi sem tart örökké, végre a helyszínen vagyunk, ahol nemcsak a síléceket igyekszünk felkötni, hanem alig várjuk, hogy előkerüljön a hátizsákból az elemózsia — minden kirándulás legnagyobb öröme — és végre megérdemelten ehessünk. A hegy tetején ragyogóan, melegen süt a februári nap. Könyökig feltűrjük a pullóverek ujját és boldogan nekilendülünk. Kétségkívül minden jó és szép, a fiatalság életkedve, Budapest panorámája és a ragyogó délelőtt, de a beígért 10 centiméteres hó nincs sehol. Se 10, se 5 centiméter, csak egy jéggé fagyott korcsolyapálya, ahol a budakeszi sváb gyerekek megható vidámsággal korcsolyáznak. Az a kis, körülbelül 50 méteres lesikló, ahol a pesti ember síelési kedve nyerne kielégülést, hát bizony minden, csak nem síterep. A jégrétegecske alól szemrehányóan, de reménykedve néznek felénk a letaposott fűszálak, melyek, úgy látszik, szintén kikívánkoznak a februári napra. Hó nincs, de az ilyen kicsinység nem rontja el a síelők jókedvét. Rendíthetetlenül rájjuk ezt az ötvenméteres kis dombocskát, hősiesen repülve, bukfencezve át mindenen, magunkon, másokon, zúzmarán, köveken. És olyan hősiesen kacagunk akkor is, mikor jó néhány eredménytelen talpraállási kísérletünk nem sikerül, de a végén valahogy — Isten tudja, hogy — mégis függőleges helyzetben vagyunk. Persze, ez a függőleges helyzet nem tart soká, mert az édes anyaföld újra és újra magához hívja gyermekeit. Néha az elesettek egész tömege borítja a lesikló pályát. De ez mind nem számít, mert az a fontos, hogy mindezt derült arccal tegyük „sportnimbuszunk” érdekében. Hiába hangzik el a jelszó „pályakezdő”, hiába az előírt szabály, hiába a legújabb síkönyv, bárA síelés nem boszorkányság”, hiába mindez, mert a boldogtalan kezdő, aki elindul ezen az idegen talpakon, feltartózhatatlanul megy végzete felé, hiszen minden lesiklás fináléja egy bukfenc, vagy ennek egyéb változata. Mert könnyű elindulni, még könnyebb repülni, de megállni — lehetetlen. Nincs más mentség, csak leborulni, vagy hasravágódni. Akár egy bokor jön, akár egy öreg fa, akár egy sorstárs, vagy egy félelmetes kanyarulat. De érdekes a síelők lélektanára, hogy mindez nem riasztja vissza ezeket a buzgó kezdőket, mert minden feltápászkodás után egészen csodálatos, — de újra kezdik a „pályakezdő”-től a bukfencig. Dehát a sítalp, cipő, meg miegymás kötelez, nem lehet csak úgy csendesen meglógni — hiszen olyan nehezen forszíroztuk ki karácsonyra. A kék foltokat végtére senki sem látja, csak mi érezzük. A végállomást, mire elérjük, már el is felejtettük a sok repülést s vígan nótázunk, „Jobb válláról a balvállára”, értve ezalatt a síléceket. A befejezés „minden jó, ha vége jó.” De ne legyünk igazságtalanok, mert ha van rossz oldala is a hazai síelésnek, sokkal több a kellemes és a vidám része. Ha az ember más szemmel nézi a dolgot s egy ilyen síelő társaságban az idők szellemét keresi, akkor meg is találhatja benne azt a bizonyos emberi pluszt, ami az új idők szelleméhez hozzátartozik. Egy külön világ körvonalai bontakoznak ki, ha körülnéz az ember ezek között a vidám és látszólag — hacsak néhány órára is — gondtalan emberek között. Ide menekülnek a napi robotból — boldogan — néhány órára, ide a budai hegyekbe. Itt van mindjárt a férfi és a nő, akik itt sokkal több őszinteséggel, egyszerűséggel vannak együtt, mint a rendes életkeretek között. Itt a szó jobbik értelmében van meg a „felszabadultabb élet.” Nemcsak az arcok és az izmok szépülnek meg a sportban, hanem a gondolkozás is felszabadultabb lesz — tehát szebb. A fölösleges, hamis cafrangok lehullanak az emberekről, nincs nő és férfi, csak jóbarátok vannak. A sport nem tűr férfiudvariasságot, csak emberi udvariasságot. Régebben a nők korcsolyáját a lovagok cipelték, ma a nehéz sílécekkel is maga birkózik meg. Ha a jégpályán egy kisasszony elesett, a lovagok százai rohantak oda felsegíteni, ma, ha síelésnél a nő röpül nagyot, a férfi legfeljebb enyhe jóindulattal kineveti, de felsegíteni — az egyszerűen sportszerűtlen lenne. Ez nem dekadencia, sőt ha ezt a mai kisportoltságot, levegő és napkultuszt okos táplálkozást és egyszerű ruházkodást nézzük, egyenesen fejlődést állapíthatunk meg. Nem dekadencia az sem, hogy a nő számot vet partnerének többé-kevésbé gyengén bélelt pénztárcájával és bizony, maga is nem restelli kinyitni retiküljét. Ez nem az erkölcsök alásülyedését mutatja, hanem azt, hogy a férfi jövedelme a minimumra apadt, így aztán a férfi gazdaságilag ma már nem olyan fontos a nőnek. Az egykori pénzkereső gépekből újra Ádámok lettek! Ha kissé fel is cserélődtek a szerepek, az nem baj. A mai nő a férfiben partnert keres, mentől függetlenebb, annál inkább. Igazi nőnél igazi partnernek nem a gazdag férfi, nem a befolyásos férfi fog számítani, hanem a férfias férfi. Ez a jelenség jelenti a nők intelligenciajavulását. Amilyen mértékben javul a nők intelligenciája, olyan mértékben fogják megbocsátani a férfiaknak a pénztelenséget. A szalonok és szobák embereit felváltja a szabad sportember. A weekendek, a fiús strandruhák, a sportok, a hordozható weekendházak, a kis gépkocsik: ezek mintegy ösztönösen a tárgyak lelkével mutatják azt az irányt, melyben a jövendő emberiség haladni fog. Nagy egyszerűség fog jönni. Egyszerűség és okosság fogja jellemezni az életet, melybe bevonul az erő és az ifjúság. Csakhogy ez a világ még nagyon messze van... De ha az ember tiszta szemmel megnéz egy ilyen holnapos hadsereget, akik nemcsak önmagukat mutatják, nemcsak korukat, hanem az utat, amely a férfi és nő örök problémájának egészséges felépítéséhez vezet, ha elnézzük ezeket a nadrágba bújt s hajadonfővel síelő leányokat és asszonyokat, akik kissé áthágták a hagyományokat, áthidalták az idő és tér ízléskülönbségét, valamennyien korszerűek és újszerűek. Tökéletesen fejezik ki korukat, társadalmuk, környezetük problémái többnyire közösek, szakítottak a kész, formákkal és az örökségbe kapott megoldásokkal. Ha a mai nő a sportok mellett megtanul még egyet-mást, a túlzásokat lecsiszolja, megtanulja a harmóniát és a mértéktartást, akkor az élet sportpályáján nemcsak sípajtás lesz, nemcsak reprezentatív egyede lesz nemének, hanem igazi társ, ember, de mindenekfelett igazi asszonya emberének. SZŰCS SALGÓ MÁRIA B. H. 1936 FEBRUÁR 16. VASÁRNAP BUDAPESTI HÍRLAP telefonszámai: 444—04. 444—07. 444—05. 444—08. 444-06. 444—09.