Budapesti Közlöny Melléklapja, 1873. november (7. évfolyam, 44-48. szám)

1873-11-02 / 44. számú melléklap

kölcsön vett pénzek törlesztését is alig kezdették meg, mivel akkor tettleg tapasz­talhatták volna, hogy a gazdászatra nézve mindegy, akár több lábra terjedő­ víz tiltja be azt, akár pedig egyszerűen csupán né­hány hüvelyknyi víz teszi lehetlenné. Azon­ban a beállott szárazság folytán kivétele­sen az ármentett tiszai területeknél a legmé­lyebb lapályok is haszonvehetőkké lettek, sőt legtöbb esetben— mint a Berettyó Sárré­té vidékein —s a Maros Tisza között — épen ezek voltak a legbecsesebbek, s minden csatornázás nélkül a legnagyobb ered­ményt nyújtották a tulajdonosnak. 1863- tól 1873-ig, tehát épen egy évtized alatt a szabályozást vádolták, ha beállott a szá­razság, mivel elvonta vidékétől az esőt — és midőn beállott a mai nedves évszak, az elmocsárosodás roppant mérveit ismét neki tulajdonították. — Holott a szárazság a természet sorrendjében,­­ a mai napság szemlélhető eső- és hóvíz tavak pedig a végre nem hajtott belszabály­ozásban talál­ják megfej­tésüket.Ma e tekintetben a gondol­kozók előtt csak egy a vélemény és megálla­podás , hogy nálunk éppen úgy mint min­denütt másutt, az ármentesítésnek első stá­diumát követnie kell a belvíz-rendezés má­sodik, és végre a vízhasznosítás, azaz ön­tözés harmadik korszakának. Azokon kívül, kik a szabályozást a szá­razság és nedvesség kártételeiért felelőssé teszik, számosan vannak még olyanok is, kik a roszul alkalmazott töltés- és átvágás rendszer folytán catastrofa eshetőségétől félnek­,s ezen szót nagyon is hangsúlyoz­ták; kétségtelen, hogy a catastrofa lehet­séges, mivel ennek tudatában, mivel ennek okvetlen bekövetkeztetése mellett épült nemcsak a Tiszánál, de általában minden­ütt, valamennyi vízszabályozási mű. De a catastrofa gyarló eseményének ki van téve átalában bármily magasztos em­beri intézmény. Íme a jelen század leg­nagyobb vívmányának­­egyike a távirda, mely képes annyi ezer mértföld távolt né­hány órára levonni, egy pajzánál dobott kő, vagy bot által meghiusitható s a tá­volság vissza van helyezve; — a vasutak roppant rendszerét egy gondatlan jelzés vagy rothadt fa kárh­ozatossá teheti, és a fővárosok palotasorai elhamvadhatnak egy ártatlan gyermek gyufajátéka folytán; nem szerencsésebbek tehát a szabályozási műveletek sem, mivel egy gátőr gondat­lansága mellett egy patkány vagy pécz­­család tönkre teheti egy vidék ipar műve­letét, — eltekintve attól, hogy ezt egy szá­zados árvíz még inkább képes megsemmi­síteni. De a catastrofa szomorú lehetőségét vigasztaló helyzetté az teszi, hogy az most csak mostoha eshetőségek folytán le­hetséges csupán, — míg a szabályozás kezdete előtt annyi századokon keresztül az mindig meglévén, normál­s állapot volt — tehát válságot nem is idézhetett elő. Azonban legyen szabad a catastrofa kö­vetkezményeit latolni. A szabályozásoknál bejegyzett események tanúskodnak arról, hogy a válság okvetlen bekövetkezik év­tizedek, vagy mint Mailandban tapasztaltuk, egy század alatt, néha többször is. De a következés nem más, mint hogy a védett területnek egy része az ádáz és romboló áradás áldozatja lesz , azonban az ott oly pusztítást és kárt okoz, mennyit nem volt képes azelőtt az egész ártér felületén elő­idézni mivel a szabályozás oltalma alatt egyes kisebb öblözetekben a kifejtett cul­tural és mezei ipar értéke többet ér, sem­mint ezelőtt az összes tiszai ártér évi ter­­mesztménye, és épen ezen igen­is sajnos állapotban rejlik egyúttal azon előny, hogy az el nem öntött területek az embe­riségnek és az iparnak megmaradnak még válság esetére is. Azok tehát, kik ily válság lehetőségétől tartanak és ezzel ijesztik a szabályozás érdekeltségét, nem számolnak az eshetősé­geket s ezek eredményével, de figyelembe­­ sem veszik a rendes idő folyama alatt meg­­­nyert jövedelem roppant összegét és a kö­vetkezetes, folytonosan minden évben meg­takarított milliókra menő termelés áldásait. Az elősoroltak után bizonyos, hogy a Tisza-szabályozás első stádiumának, az ármentesítésnek végrehajtása után az el­ért eredmény egész nemzetünkre kiható, de különösen az Alföld viszonyaira nézve jótékony és nagyszerű volt, — de hogy­­ teljesen ki nem elégítő — és hogy ezen állapotnak fejlesztése elevenen érzett szük­ség, azt kétségtelenül bebizonyítják az utol­só évtized jogosított feljajdulásai. Mivel hogy szárazság esetére a vizek hasznosítása szükséges és átalában a sza­bályozás voltaképen a feladata, az bizonyos,­­ és hogy nedves években, mint jelenleg, a kártékony légcsapadék következményei megszüntetendők, az kétségtelen. Ezen szempontból indulva ki, ezen nagy szabályozás érdekében szükséges, hogy az­t most már az elevenen sürgetett kívánalmak szerint oda fejlesztessék, hová azt a kezde­ményezők helyezni kívánták. Azonban te­kintettel a végrehajtott műveletekre, nem lehet eltitkolni, hogy hazánkban épen a meglévő adott viszonyoknál fogva a fejlesz­tés rendkívüli nehézségekkel lesz kénytelen megküzdeni. Ezen nehézségek az Alföldnek rendkí­­vüli s elszigetelten álló sajátságában rejle­nek. Eltekintve attól, hogy majdnem vala­mennyi szabályozó társulat még csak hosz­­szú évek során keresztül lesz képes az első szakasz kölcsöneit törlesztve, újabb befek­tetésekre hajlandó lenni, — ezen pénzsze­génységhez csatlakozik az alföldi sík terü­leteknek csekély eséssel ellátott felülete, melyen keresztül az öntözés mívelete, de a belvizek leeresztése is ezzel kapcsoltan nem lehet más szerencsésebben alkotott orszá­gok mintájára berendezhető, s minden kö­rülmények között legkisebb részletekig ter­jedő tanulmányozás kívántatik ahhoz, hogy ezen rendszer elvégre megállapítható lehes­sen, s még ezek után is igen sok esetekben cs­ak is féleredmények lesznek elérhetők a szokott szabályozási műveletek segítségé­vel. Mivekhely szabad azt szem elől tévesz­teni vagy épen titkolni, hogy az esét sze­génysége, folyamaink rendkívüli vízemel­­kedései, úgy kiszárítás mint öntözhetés tekintetében oly feladat megoldását teszik kötelességünkké, melyeket ily nagy mérv­ben, mint az Alföld síkságán megoldva eddig másutt ismét nem szemlélhetünk. Az Alföldet egy műveit olasz jellemzően földtengernek nevezte — és ez való, mivel a tengernek felszine egyenlő; azon csekély esés, melylyel ezen nagy terület bír, a sza­bályozási művelet két utolsó stádiumát, az eső- és hóvizek levezetését, és a vizek hasz­nosítását szerfelett neheziti, — ez a legké­nyesebb feladatok egyike leend; — s ha az hazánk érdekében szerencsésen meg­kezdve és megoldva lesz, arról szó sincs, hogy az földrészünkben, Európában, mint önálló rendszer nem szerepeljen, mely kérdés megoldásánál útmutatást egyes kisebb rész­letekben nyerhetünk ugyan más országok­ból is, de az elvet, de az irányt ezen kivé­teles helyzetnél, bármily nehézséggel le­gyen is kapcsolva, nekünk kell nagy viszo­nyainkhoz mérve, megállapítani és létre­hozni. Ezen nehézségekkel szemben a közi­­mi­nistérium első­sorban megakadályozni kí­vánta a belvizek önkéntes tovaeresztése kö­vetkezményeit az­által, hogy a belvizek rendezésére törvényjavaslatot szerkesztetett — mely ha életbe léptetnék, ezen kiváló­­lag fontos ügy rendszeresen lebonyolítható lesz, s előidézendő ezen második stádium jótékony következményeit, melyeknek lé­tesítését eddig climatikus szélsőségek, és másodrendben pénzhiány is okozták. Hogy pedig a belszabály­ozás megindí­tása és végrehajtása után az öntözés vagy a vízhasznosítás végső jótékony korszaka is kezdetét vehesse, minden igyekezetét oda fordítja, hogy főleg a szabályozás színterén, az Alföldön, a folyók víztartalma, földszin­­területe és az azokon létező legkisebb pa­takok folyása is ismerve legyenek, s ezen irányban a tanulmányozást és felvételeket elrendelte ; — végre hogy tettleg ott, hol az már lehetséges, az öntözés is kezdetét vegye, cultur-mérnökök alkalmazását is elrendelte, s így rövid időn csak is az irányt adó birtokosok feladata lesz, hogy a ministérium kezdeményezése folytán nem­zetünk oda vergődhessék, hogy climaticus belviszonyaink nyomorát legyőzve, a víz­hasznosításnak oly nagy sikerrel járó mű­veletét minden irányban megindítva, azt a lehető mérvben és tökéletességben kifej­­leszsze. 1873. ápril 30-án. Herrich Károly: 344

Next