Budapesti Napló, 1898. február (3. évfolyam, 32-59. szám)
1898-02-01 / 32. szám
. намМЦНЩ щ -v\'\ ■ ■■? •'' W’ ‘~f*A /■ ' . •' ■** И Л'' .-'V ' '■'.-* .. Budapest, 1898. Harmadik évfolyam. 32. szám.______________Kedd, február 1. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Üllői-ut II. Fiókkiadóhivatal: IV. Váci utca 9. sz. 1 Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: Kiadja: VÉSZI JÓZSEF. BRAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 14 frt, 4n évre 7 frt, */* évre 3 frt 50 kr. egy hónapra 1 frt 20 kr. Egyes szám Budapesten 4 kr., vidéken 5 kr. A fátyol. Budapest, január 31. (V.) A fátyolnak mostanában más a szerepe, mint volt a Deák Ferenc idejében. Akkorában az eltakarandó múltakra vetették, most pedig ráborítják a felderítendő jövőre. Ez a jövendő, amelyről szólunk, a gazdasági kiegyezés, vagy az a közjogi reform, amelynek azt esetleg meg kell előznie. Sűrű fátyol borul erre az egész kérdés-komplexusra. Ha itt-ott szóvá teszik, a beavatottak visszautasítják a kíváncsiságot s kíméletet, követelnek a státustitok számára. Mert ami megállapodás már van a magyar s az osztrák kormány közt a vámszövetség és a bankügy dolgában, azt státustitokká avatja a két kormány köteles diskréciója. A kvótára nézve pedig az államtitkot az statuálja, hogy még nem ült össze a két küldöttség, amelyről azonban már előre csiripeli minden veréb, hogy öszszehívásuk merő formaság, mert egyszerűen ragaszkodni fognak korábban elfoglalt s minden egyezkedést kizáró álláspontjukhoz. Amint látni méltóztatik, a fátyol jól működik, elfödi azt is, ami már kész, meg azt is, ami ezentúl készül. A magyar közvélemény pedig hadd türtőztesse kíváncsiságát. Majd megtudja, mi van a gazdasági kiegyezésben, amire megszavazták. Akkor aztán bírálhatja, boncolhatja, örülhet neki, búsulhat rajta, ebbéli alkotmányos szabadságát senki nem fogja mégha borítani. A magyar miniszterek most megint Bécsben vannak, szaporodik tehát a státustitok. Mit csinálnak ott? Mit tárgyalnak? Min alkudoznak? Csupa olyan dolog ez, amit most még nem szabad megtudni. A fátyol szövődik tovább. A félhivatalos sajtó azonban elárul egyet s mást, ami nem tartozik ugyan a dolog lényegéhez, de azért elég érdekes. Elmondja például, hogy mostanában a bécsi alkudozásoknál a kvótáról is van szó. Már megint ez a végzetes is szócska! Hiszen úgy tudja a közvélemény, hogy a kiegyezésnek minden egyéb része már meg van állapítva, csak éppen a kvóta maradt még nyílt kérdésnek. Hát akkor hogyan tárgyalhat a két kormány most egyébről is, nem csupán a kvótáról? Avagy a Gautsch kabinet csakis cum beneficio inventarii vette volna át elődjének kiegyezési hagyatékát? Nem szeretnénk félreértetni. A kiegyezésnek nem ismerjük a tartalmát, tehát a becsét sem ismerjük. Gazdaságpolitikai okokból nem ragaszkodunk tehát a kiegyezési megállapodások változatlanságához. De általános politikai szempontból nem fojthatjuk el azt a megjegyzést, hogy amikor a magyar nemzettől a kiegyezés irányában az anyagi és a politikai áldozatkészségnek, a történt kötések mellett való rendületlen helytállásnak maximumát követelik felülről, ugyanakkor mégis csak furcsa volna az, ha most Ausztria akár a közbejött kormányválság címén, akár bármiféle más címen rekonsziderálhatná azt, amire nézve kormánya a magyar kormánynyal már megállapodott. Az ilyen kétféle mértékkel mérés ellen igazán tiltakoznunk kellene. Ami a dualizmus szempontjából tilos a Lajtán innen, az nem lehet kifogástalan a Lajtán túl sem. S ha a vámszövetség csakugyan gazdasági előfeltétele a monarkia nagyhatalmi állásának, akkor Ausztria ezzel az érdekkel szemben nem tartozhatni kevesebb tekintettel, mint Magyarország. Már most miféle furcsa dolog mégis az, hogy az osztrák parlamentnek anélkül, hogy disgráciába esett volna, szabad volt a provizórium-törvényt a legnagyobb botrányok révén meghiúsítania, Magyarországnak ellenben halálos bűnéül tudták be azt, hogy önálló intézkedésének területén egy esetleges dispozícióban megóvni igyekezett az önálló vámügyre vonatkozó törvényes jogait? S miféle furcsa dolog továbbá az, hogy Ausztriában a kormány még visszatérhet a már kész kiegyezési megállapodásokra, itt minálunk pedig rebellisszámba megy az, aki a még meg sem állapított kvóta ügyében állást foglal az ország érdekeinek legnyomatékosabb megvédése mellett? Szeretnék tudni, mivel érdemelte meg Ausztria azt a gyöngéd elnézést, Magyarország pedig mivel szolgált rá az ilyen hajthatatlan szigorra. Szeretnék tudni, miért van Ausztria még mindig az elkényeztetett édes gyermek, Magyarország pedig még mindig a sanda szemmel nézett mostoha gyermek pozíciójában. A másik dolog, amit a félhivatalos sajtó elárul, még érdekesebb. Azt hirdeti ugyanis, hogy a vámközösség fenntartandó akkor is, ha Ausztria abszolút uralom alá kerül; igaz, hogy az ШXII. törvénycikk ezt nem engedi meg, de ezen könnyű segíteni: „némoly változtatást keír csak lenni e törvény keretén ! íme, az új homály, a jövendőt elfedő fátyolnak továbbszövése. Mit jelent az, hogy a Deák Ferenc kiegyezésének md utánakarnak egyet s mást változtatni ? Hiszen kérem : az a kikötés, hogy vámszövetséget csakis a két állam parlamentje köthet, az 1867 : XII. törvénycikknek nem keretéhez, hanem lényegéhez tartozik. Ez az intézkedés minekünk egy nagy alkotmányjogi garanciánk, mert Ausztriának azt a fontos érdekét, hogy iparcikkeit minálunk szabadon értékesíthesse, hozzáköti a magyar alkotmányosság fenntartásához, vagyis Ausztria gazdasági önzését odaállítja örül a magyar parlamentarizmus mellé. S ha mi már most — bármiféle szempont kedvéért — hajlandóságot mutatunk arra, hogy Ausztria abszolút hatalmú császárjával is kössünk vámszövetséget, akkor felmentettük Ausztriát is attól, hogy velünk csakis mint szabad nemzet szabad nemzettel lépjen gazdasági szövetségre s akkor, ha úgy fordul valamikor a kocka, elkészülhetünk arra is, hogy más alkalommal meg az osztrák parlament Magyarország abszolút hatalmú királyának fogja ugyanezt a szívességet megtenni. Nem irigyeljük azoknak a politikai lelkiismeretét, akik ilyesmire is rá tudják magukat szánni, de akkor aztán ne tessék a közjogi kiegyezés keretének megváltoztatásáról beszélni, hanem tessék nyíltan kimondani, hogy a Deák Ferenc emléke és hagyatéka olcsó pénzen odadobandó a közjogi eszeresek ölébe. Halljuk már az ellenvetést, hogy írisz itt nem vámszövetségről, hanem csupán vámkölségről van szó. Állandó rendezkedésnél ennek a megkülönböztetésnek semmi értelme nincsen. A mi közjogunk szerint, de a közönséges logika szerint is vagy van vámszövetség és akkor nincs külön vámterület, vagy van külön vámterület és akkor nincs vámszövetség. E két állapot közt egy harmadik, közvetítő állapot nincsen. A magyar törvény szerint a természetes állapot a külön vámterület, s a szövetség nem folyik a pragmatika szankcióból, hanem csak célszerűségi okokból köthető meg bizonyos feltételek mellett, amelyek az 1867: XII. törvénycikkben vannak megállapítva s amelyek közt legelső helyen az áll, hogy az egyezkedésnek a két parlament útján kell megtörténnie. Ha tehát a vámszövetség megkötésének hiányzanak az alkotmányos előfeltételei, akkor önmagától helyreáll a természetes állapot, a külön vámterület állapota. Hiába beszél nekünk a félhivatalos doktrína vámközösségről. Ha ez nem jelenti a vámszövetséget, akkor képtelenséget jelent; ha pedig a vámszövetséget jelenti, akkor ezzel a felfogással nem a keretét módosítanék a közjogi kiegyezésnek, hanem sutba dobnék magát a közjogi kiegyezést. Világosságot követelünk, mégpedig idejekorán nyújtandó világosságot., A közjogi alap sorsa nem kezelhető státustitok gyanánt. S ilyen dolgokban nem a parlament szavazata a fő dolog, hanem a nemzet megnyugvása. A kormány nagyot mulatott azon, hogy a közjogi ellenzék nemrégiben a hatvanhetes alap védelmére vállalkozott. Úgy oldja meg a kormány ezt a kérdést, hogy valahogy a nemzet többsége a kilencvennyolcas közjogi alappal szemben ne alakuljon át közjogi ellenzékké. Mert ez a szerepcsere már félig se volna olyan mulatságos. Lapunk mai száma tizenhat oldal. ORSZÁGGYŰLÉS, Budapest, január 31. A budgetviták történetében eddig példátlan ez a mostani. Azt a diagnózisunkat, hogy ez lesz a legrövidebb budgetvita, valamennyire módosítanunk kell, ellenben világos most már, hogy ez a legunalmasabb, legálmosabb vita minden eddigi között. Ma alig volt tanácskozóképes a Ház. Huszonöt-harminc honatya lézengett a teremben, mikor Berzeviczy becsöngetett és ez a szám az egész délelőtt alig nőtt meg negyvenre. Az Operaház tételénél kezdődött ma a tanácskozás. Visontai Soma szólalt fel és követelte az állami színházakról szóló jelentés kinyomatását, azután a vidéki színészet rendezéséről szólt, nagyobb figyelmet érdemlően, mint amennyiben részesült. Pénzes Dezső belügyminiszter azt felelte, hogy a kívánt jelentéseket rendelkezésére bocsátja a Háznak, de nem nyomatja ki a takarékosságból. Opera és takarékosság: ez egy kicsit furcsán hangzott. A vidéki színészet rendezése dolgában ankétet szándékozik a miniszter egybehívni. A Nemzeti Színház tételénél Major Ferenc megint panaszkodott a játékrend miatt és ingyenes előadásokat sürgetett. A belügyminiszter azt felelte, hogy a színház igazgatójának számot kell vetnie a közönség ízlésével, az ingyenes előadások helyett pedig meg kell elégednünk a vasárnap délutáni olcsó előadásokkal is. Az ülés hátralévő részét a közegészségügy kérdése foglalta le. Papp Samu, mint minden évben, most is mondott egy alapos, szakszerű és érdekes beszédet az ország egészségügyének, sok bajáról, s különösen az orvosok helyzetéről hordott össze figyelemreméltó adatokat. Buzáth Ferenc és Major Ferenc, a néppárt patikáriusa és orvosa, hosszasan tárgyalták az egészségügyi mizériákat, Tilly Kálmán a pozsonyi kórház hiányainak orvoslását követelte és a belügyminiszter mindegyiknek részletesen válaszolt. A járványos betegségek tételénél Visontai Soma a gyöngyösi tifusz-járványt tette szóvá, Major Ferenc pedig általánosságban szólt a járványok ellen való védekezésről. Ennek a tételnek a tárgyalását holnap folytatják. Holnap kerül sorra a budapesti államrendőrség tétele is, amelynél Pichler Győző a nap aktualitásával, a rendőrség legújabb jogtalan letartóztatásaival készül foglalkozni.